Mérleg, 1998 (34. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 1. szám
Röser rámutat arra, hogy az egyházi tanácsadó állomások olyan nőknek is tudtak segíteni, akik már el voltak szánva a magzatelhajtásra. Ha az egyházi tanácsadó állomások jövőre (addig dolgozza ki a Német Püspöki Kar illetékes bizottsága az új megoldást) nem igazolják többé a krízisbe sodródott nőnek, hogy részt vett a konzultáción, akkor félő, hogy ezek nem keresik fel többé az egyházi tanácsadó állomásokat, hanem más állami vagy privát állomásokhoz fordulnak. Pont a páni félelem és az idő szorítása miatt kényszerhelyzetben lévő nőktől nem lehet elvárni, hogy az igazolványt kiállító tanácsadó állomások előtt az egyháziakhoz is forduljanak, még akkor sem, ha az egyházi tanácsadók kvalitása és kompetenciája a társadalomban minden kétségen felül áll. Ebből az előzőnél még nagyobb dilemma származik. Az egyházi állomások megmentik ugyan az élet védelmének az elvét, de nem a magzatok életét, így nem hangozhat el többé az a vád, hogy emberölésben vétkesek. Az egyházi tanítóhivatal más szempontból mégis vétkessé válik, amennyiben legjobb tudása ellenére lemond az emberélet megmentésének az esélyéről. Az érzületi etika szerint tiszta marad, a felelősségi etika szemszögéből „vétkes”, s a bűn struktúráiba még jobban belekeveredik, mint korábban. Franz Kamphaus limburgi megyés püspök drasztikusan kifejtette, hogy ez a morálteológiai probléma lelkileg-filozófiailag a kötelező segítség elmulasztásának jogi bűntényéhez hasonliítható: „Semmiféle olyan megoldást sem fogok vállalni, amely után erkölcsi tisztaságunkban tündöklünk, miközben emberek, akár megszülettek már, akár nem, tönkremennek. Nem vagyok hajlandó Pilátus szerepébe lépni, aki kezét mossa, és Jézus meghal a kereszten.” (Spiegel, 98/6.) Eberhard Schockenhoff morálteológia-professzor a freiburgi „Szorongatott terhes anyák segélycsoport”-jában tartott előadásában hangsúlyozta, hogy az egyházi tanácsadás szidalmazói nem hivatkozhatnak a Pápára. II. János Pál ugyanis méltatta a tanácsadók munkáját és a „gyilkosságra adott engedély” (Johannes Dyba, fuldai püspök) rosszindulatú kifejezését nem tette magáévá. Osztja viszont annak a kisebbségnek a nézetét, hogy az egyházi igazolvány botrányt okozhat és az egyház szavahihetőségét elhomályosíthatja. A pápai levél nem említi meg azonban azt az újonnan felmerülő, még nagyobb problémát, amelyre Kamphaus utalt — és ez súlyos hiányossága! Ha az állami—egyházi munkabizottságok más megoldást is találnának az igazolásra (pl. átfogóbb tanácsadói levelet, szóbeli értesítést), a kritikusok akkor sem hallgatnának el. Végül csak az maradna, hogy visszavonuljunk az állammal való együttműködésből? — teszi fel cikkében a német egyházak számára súlyos kérdést Röser. Az egyháznak nem az a hivatása, hogy a világ minden nyomorát megelőzze —jegyzi meg a cikkíró. Az eredeti bűn következményeit nem függesztheti fel. Minden keresztény hívőnek a mindenhol tapasztalható jogtalanságok, erőszak, halál láttán megrendülten el kell ismernie, hogy a vélhetően jó isteni teremtésnek olyan határai vannak, amelyek ismételten tehetetlenségünkre figyelmeztetnek. Indokolt lehet ilyenkor a prófétai tiltakozás, de a történelem tanúsága szerint egyedül az sem használ, ha ugyanakkor okosan, bölcsen és mértéktartóan nem cselekszünk is. Az apokaliptikusok fenyegető beszédei és a „bűnös világtól” való elzárkózás nem változtatják meg az emberek szívét, inkább csak megkeményítik. Az 3