Mészárosok és Hentesek Lapja, 1913. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1913-07-03 / 27. szám

jogosítva van az így nyert és saját háztartásában nem szükséges húst stb. bárhol elárusítani — az ily módon történt eladásokhoz az illető iparigazolványt nem köteles váltani. (21.016/1900. K. M.) — 4. Ha azonban valaki nem csak otthon hizlalt ser­téseket szúr le időszakonkint és nemcsak az ekként nyert húst árusítja el, hanem mástól vásárolt idegen sertések leszurásával és ezek húsának elárusításával is iparigazolvány nélkül ipar­­szerüleg foglalkozik, a jogosulatlan iparűzés kihágását követi el. (92.022/1900. K. M.) Ezekből a rendelkezésekből határozottan megállapítha­tók azok a keretek, amelyeken belül a termelő az állatokat mint mezőgazdasági terményeket iparigazolvány nélkül feldolgozva értékesítheti. Ennek ellenére már a múltban is, különösen a „bizonyos időszakok“ fogalmának elmagyará­­zása címén, igen sok jogosulatlan vágás és elárusít­ás tör­tént, ami 1911-ben arra indította a debreceni keresk. és ipar­kamarát, hogy egy konkrét esetből folyó szakvéleményében megállapítsa, miszerint „saját hizlalású sertéseknek bizonyos időszakokban beszerzése — csupán arra vonatkozik, hogy a normális szokás szerint az évi saját hússzükséglet fedezése céljából (rendesen télen) esz­közölt vágások alkalmából a saját szükségletét meghaladó ré­szeket a gazdálkodók eladhassák. Arra azonban e rendelet ala­pul nem­, szolgálhat, hogy a gazdálkodók saját szükségletükkel semmi összefüggésben nem álló) vágásokat eszközöljenek, sőt egyenesen húselárusítás végett vásárolt sertéseket vágjanak. Ez egyenes kijátszása a törvénynek s a jogosulatlan iparűzés tényálladéka.“ Ugyancsak a gazdák jogosulatlan iparűzését állapítja meg hasonló (Kápolna községi) esetből kifolyólag a mis­kolci keresk. és iparkamara szakvéleménye, amely szerint „a 21.016/1900. K. M. elvi jelentőségű határozatnak inten­ciója csupán az, hogy a késő őszi és téli időszakokban, midőn köztudomás szerint a gazdálkodók és magánosok sertéseik hiz­lalását befejezve, háztartásuk szükségleteinek fedezésére sertést leszúrni szoktak, a sertés húsának és egyéb alkatrészeinek a háztartás részére felesleges részét elárusíthassák. Ennélfogva az ipartörvény kijátszására vezet az, ha magánosok minden hónap­ban vagy az év minden időszakában többször is szúrnak sertést, annak alkatrészeiből saját háztartásuk részére csak elenyésző csekély részt, vagy éppen semmit sem használva föl, a sertést iparszerűleg feldolgozva értékesítik. A magánosok ilyen cse­lekményei a jogosulatlan iparűzés kihágásának tényálladékát kimerítik.“ A helyes tényállás és értelmezés megállapítására, íme, már egyes kamarák is közreműködnek, mégis azt tapasztal­juk, hogy különösen oly időkben, amikor a konjunktúrák az állatok árait valamelyest mérséklik — s ez idő szerint ez az eset áll fönn — a gazdálkodók vagy állattulajdono­sok nyakra-főre vágnak marhákat, szúrnak sertéseket , vagy maguk értékesítik, vagy pedig a hatósági hússzékre — és nem hatósági mészárszékre — bízzák az értékesítését. Számos ily panasz fekszik ez idő szerint is előttünk, így például Nagykikindán, minden szombaton 20—40 drb ser­tést vágnak le és mérnek ki magánházakban. Nagyváradon, ha nem is ilyen mértékben, de hasonló az eset. Kábán — kényszervágás címén — mindig szombaton vágnak magáno­sok sertéseket és előtte négy-öt nappal már lehet tudni, hogy melyik gazdánál lesz szombatra hús. Zentán heten­­kint 20—30 sertést vágnak a magánosok. Székesfehérvárt a gazdálkodók kérelmére a rendőrfőkapitány megengedte, hogy sertéseiket — bár egészségesek — a hatósági hús­­székben kimérethessék. Mindez esetekben világos a haszon­szerzési tendencia és az iparszerűség, a helyi hatóságok még sem tesznek ellene semmit, sőt — mint Székesfehérvárt és, ha jól tudjuk, Esztergomban — egyenesen elősegítik. Másutt az ipari anarchia, nem is szólva a fővárosról, amely a lókús­mérés privilégiumával, a községi élelmiszer­üzem ipari feltételeinek mellőzésével és a kórházi szállítá­soknak saját üzemeiből való ellátásának tervével iparűzői­­nek jogfosztásában legelőt jár, abban nyilvánul meg, hogy — mint Kecskeméten és Nagyszentmiklóson történt — a hatóság egybehívta a henteseket ill. a mészárosokat és avval presszionálta őket árleszállításra, hogy a téli sertés­vágóknak ad nyári kimérési engedélyt, vagy pedig a ható­sági bússzékből hatósági mészárszéket csinál. Jogtisztelő országokban , ahol nem laikus észszel ítélnek ipari kérdésekben, ily esetek lehetetlenek. A húsiparosnál, mint az állandó ipari foglalkozásoknál, nem­csak azt kell nézni, hogy ma talán megtalálja számadását, hanem azt is mérlegelni kell, hogy amikor az anyagbeszerzés drágább volt, nemcsak keresni nem tudott, hanem tőkéjét is fölélte s adósságokba keveredett. Már­pedig a tőkét visszaszerezni és az adósságok terheit viselni kell. De nemcsak a gazdasági egyensúly fentartására irányuló jogosult törekvéseket nem veszik számba, hanem, bár a húsiparosnak előre megállapí­tott adója és mindenféle terhe van. (Nagykikindán pl. az is, hogy jegét csak a városi jéggyártól szabad vásárolnia), min­den meggondolás nélkül közérdeket képviselő hatóságok, tekintet nélkül az iparosokra egyébként is nehezedő rizi­kókra, készek leszállítani vagy tönkre tenni a húsiparosok üzleti forgalmát, tehát azt az alapot, amiből előre megálla­pított adóikat, házbéreiket, összes üzemi költségeiket fe­dezni és existenciájuk minden föltételeit megszerezni kell. Ez tisztára barbár állapot. Az erősebb jogának korlátlan gyakorlása, amelyet még avval is képtelenebbé tesznek, hogy — egy úgynevezett szociálpolitika színében igyek­szenek feltüntetni. Minő más e részben Németországban a fölfogás! Jellemzésére idézzük a nordhauseni keresk. ka­marának 1912. évi jelentéséből a következőket: „Általában aggodalmat keltő, ha kormányintézkedésekkel (célzás a múlt évi húsbeviteli koncessziókra, melyeket a német váro­sokra a kormány rátukmált) rákényszerítik a községeket, — ami ellen a német Städtetag is tiltakozott düsseldorfi gyűlésén — hogy a szabad iparba és az élelmiszerek árának alakulásába beleavatkozzanak, hogy így az állam gazdaság­politikájának hiányait kiegyenlítsék.“ De Németországban az ipari judikatura is lehetetlenné teszi az oly állapotokat, minőket nálunk az elsőfokú ható­ságok még kezdeményeznek is. A frankenthali orsz. bíró­ság büntető tanácsa 1900. évi január 6-án egy ítélete indoko­lásában ezt mondta: A mezőgazdasági üzem megszabott határainak túllépése az, ha a hizlalt állat levágatik és ki­csinyben, részben mint kolbászáru, részben mint hús elada­­tik. A felebbezési bíróság abból indul ki, hogy a vádlottak a sertések leszúrása és a húsnak és kolbásznak eladása út­ján ipart folytattak, hogy tehát az ipar megkezdéséről az ipari rendtartás 14. §-a értelmében a polgármesteri hivatal­ban jelentést kellett volna tenniök és mert ezt nem tették, az ipari rendtartás 14. §. 1. pontja értelmében büntetendők. Megjegyzendő, hogy a szóban forgó esetben az elítélt gaz­dák fejenkint és évenkint 2—3 sertést vágtak le. A berlini

Next