Mészárosok és Hentesek Lapja, 1913. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1913-07-03 / 27. szám
jogosítva van az így nyert és saját háztartásában nem szükséges húst stb. bárhol elárusítani — az ily módon történt eladásokhoz az illető iparigazolványt nem köteles váltani. (21.016/1900. K. M.) — 4. Ha azonban valaki nem csak otthon hizlalt sertéseket szúr le időszakonkint és nemcsak az ekként nyert húst árusítja el, hanem mástól vásárolt idegen sertések leszurásával és ezek húsának elárusításával is iparigazolvány nélkül iparszerüleg foglalkozik, a jogosulatlan iparűzés kihágását követi el. (92.022/1900. K. M.) Ezekből a rendelkezésekből határozottan megállapíthatók azok a keretek, amelyeken belül a termelő az állatokat mint mezőgazdasági terményeket iparigazolvány nélkül feldolgozva értékesítheti. Ennek ellenére már a múltban is, különösen a „bizonyos időszakok“ fogalmának elmagyarázása címén, igen sok jogosulatlan vágás és elárusítás történt, ami 1911-ben arra indította a debreceni keresk. és iparkamarát, hogy egy konkrét esetből folyó szakvéleményében megállapítsa, miszerint „saját hizlalású sertéseknek bizonyos időszakokban beszerzése — csupán arra vonatkozik, hogy a normális szokás szerint az évi saját hússzükséglet fedezése céljából (rendesen télen) eszközölt vágások alkalmából a saját szükségletét meghaladó részeket a gazdálkodók eladhassák. Arra azonban e rendelet alapul nem, szolgálhat, hogy a gazdálkodók saját szükségletükkel semmi összefüggésben nem álló) vágásokat eszközöljenek, sőt egyenesen húselárusítás végett vásárolt sertéseket vágjanak. Ez egyenes kijátszása a törvénynek s a jogosulatlan iparűzés tényálladéka.“ Ugyancsak a gazdák jogosulatlan iparűzését állapítja meg hasonló (Kápolna községi) esetből kifolyólag a miskolci keresk. és iparkamara szakvéleménye, amely szerint „a 21.016/1900. K. M. elvi jelentőségű határozatnak intenciója csupán az, hogy a késő őszi és téli időszakokban, midőn köztudomás szerint a gazdálkodók és magánosok sertéseik hizlalását befejezve, háztartásuk szükségleteinek fedezésére sertést leszúrni szoktak, a sertés húsának és egyéb alkatrészeinek a háztartás részére felesleges részét elárusíthassák. Ennélfogva az ipartörvény kijátszására vezet az, ha magánosok minden hónapban vagy az év minden időszakában többször is szúrnak sertést, annak alkatrészeiből saját háztartásuk részére csak elenyésző csekély részt, vagy éppen semmit sem használva föl, a sertést iparszerűleg feldolgozva értékesítik. A magánosok ilyen cselekményei a jogosulatlan iparűzés kihágásának tényálladékát kimerítik.“ A helyes tényállás és értelmezés megállapítására, íme, már egyes kamarák is közreműködnek, mégis azt tapasztaljuk, hogy különösen oly időkben, amikor a konjunktúrák az állatok árait valamelyest mérséklik — s ez idő szerint ez az eset áll fönn — a gazdálkodók vagy állattulajdonosok nyakra-főre vágnak marhákat, szúrnak sertéseket , vagy maguk értékesítik, vagy pedig a hatósági hússzékre — és nem hatósági mészárszékre — bízzák az értékesítését. Számos ily panasz fekszik ez idő szerint is előttünk, így például Nagykikindán, minden szombaton 20—40 drb sertést vágnak le és mérnek ki magánházakban. Nagyváradon, ha nem is ilyen mértékben, de hasonló az eset. Kábán — kényszervágás címén — mindig szombaton vágnak magánosok sertéseket és előtte négy-öt nappal már lehet tudni, hogy melyik gazdánál lesz szombatra hús. Zentán hetenkint 20—30 sertést vágnak a magánosok. Székesfehérvárt a gazdálkodók kérelmére a rendőrfőkapitány megengedte, hogy sertéseiket — bár egészségesek — a hatósági hússzékben kimérethessék. Mindez esetekben világos a haszonszerzési tendencia és az iparszerűség, a helyi hatóságok még sem tesznek ellene semmit, sőt — mint Székesfehérvárt és, ha jól tudjuk, Esztergomban — egyenesen elősegítik. Másutt az ipari anarchia, nem is szólva a fővárosról, amely a lókúsmérés privilégiumával, a községi élelmiszerüzem ipari feltételeinek mellőzésével és a kórházi szállításoknak saját üzemeiből való ellátásának tervével iparűzőinek jogfosztásában legelőt jár, abban nyilvánul meg, hogy — mint Kecskeméten és Nagyszentmiklóson történt — a hatóság egybehívta a henteseket ill. a mészárosokat és avval presszionálta őket árleszállításra, hogy a téli sertésvágóknak ad nyári kimérési engedélyt, vagy pedig a hatósági bússzékből hatósági mészárszéket csinál. Jogtisztelő országokban , ahol nem laikus észszel ítélnek ipari kérdésekben, ily esetek lehetetlenek. A húsiparosnál, mint az állandó ipari foglalkozásoknál, nemcsak azt kell nézni, hogy ma talán megtalálja számadását, hanem azt is mérlegelni kell, hogy amikor az anyagbeszerzés drágább volt, nemcsak keresni nem tudott, hanem tőkéjét is fölélte s adósságokba keveredett. Márpedig a tőkét visszaszerezni és az adósságok terheit viselni kell. De nemcsak a gazdasági egyensúly fentartására irányuló jogosult törekvéseket nem veszik számba, hanem, bár a húsiparosnak előre megállapított adója és mindenféle terhe van. (Nagykikindán pl. az is, hogy jegét csak a városi jéggyártól szabad vásárolnia), minden meggondolás nélkül közérdeket képviselő hatóságok, tekintet nélkül az iparosokra egyébként is nehezedő rizikókra, készek leszállítani vagy tönkre tenni a húsiparosok üzleti forgalmát, tehát azt az alapot, amiből előre megállapított adóikat, házbéreiket, összes üzemi költségeiket fedezni és existenciájuk minden föltételeit megszerezni kell. Ez tisztára barbár állapot. Az erősebb jogának korlátlan gyakorlása, amelyet még avval is képtelenebbé tesznek, hogy — egy úgynevezett szociálpolitika színében igyekszenek feltüntetni. Minő más e részben Németországban a fölfogás! Jellemzésére idézzük a nordhauseni keresk. kamarának 1912. évi jelentéséből a következőket: „Általában aggodalmat keltő, ha kormányintézkedésekkel (célzás a múlt évi húsbeviteli koncessziókra, melyeket a német városokra a kormány rátukmált) rákényszerítik a községeket, — ami ellen a német Städtetag is tiltakozott düsseldorfi gyűlésén — hogy a szabad iparba és az élelmiszerek árának alakulásába beleavatkozzanak, hogy így az állam gazdaságpolitikájának hiányait kiegyenlítsék.“ De Németországban az ipari judikatura is lehetetlenné teszi az oly állapotokat, minőket nálunk az elsőfokú hatóságok még kezdeményeznek is. A frankenthali orsz. bíróság büntető tanácsa 1900. évi január 6-án egy ítélete indokolásában ezt mondta: A mezőgazdasági üzem megszabott határainak túllépése az, ha a hizlalt állat levágatik és kicsinyben, részben mint kolbászáru, részben mint hús eladatik. A felebbezési bíróság abból indul ki, hogy a vádlottak a sertések leszúrása és a húsnak és kolbásznak eladása útján ipart folytattak, hogy tehát az ipar megkezdéséről az ipari rendtartás 14. §-a értelmében a polgármesteri hivatalban jelentést kellett volna tenniök és mert ezt nem tették, az ipari rendtartás 14. §. 1. pontja értelmében büntetendők. Megjegyzendő, hogy a szóban forgó esetben az elítélt gazdák fejenkint és évenkint 2—3 sertést vágtak le. A berlini