Miskolczi Katholikus Tudósitó, 1917 (6. évfolyam, 4. szám)
1917-04-01 / 4. szám
62 Hiskolczi Kath. Tudósító és fennállása. Ne essék tehát szó: »eszméről, amely sírjából kikér és eget kér!« Itt mi Krisztusról beszélünk, arról a megvetett, sokat gúnyolt, elárult, megcsodált és imádattal körülvett férfiúról, akit életében óriási tömegek hallgattak, szerettek és követtek, jósága és csodás hatalma, meg életszentsége miatt. Akinek halála alkalmával a föld megindult, a nap elsötétedett és a sziklák megrepedtek, csak az emberszivek keménysége és az értelem vaksága volt legyőzhetetlen. Hisz magukon a tanítványokon is gyáva félelem vett erőt, ők sem merték hinni, hogy beteljesedik, amit pedig előre megmondott, hogy harmadnapon feltámad! De aztán, mikor megtörtént a csoda és arról bizonyságot nyertek az apostolok, akkor egyszerre átalakultak és hősök, hitvallók, vértanúk lettek. Most már nem ismertek félelmet, mert világosan állott előttük a cél, melyet isteni Mesterük kitűzött: tanítani, felvilágosítani az emberiséget s megmenteni az erkölcstelenség bűzös posványától, melyben menthetlenül elsülyedt volna Az volt a feladatuk, hogy megmentsék az emberiséget az örökkévalóságnak, mert halhatatlan a lelke és el nem múlik soha. ... A feltámadás ünnepe megfelel annyi tépelődő, nagy elme kérdésére: »Ki mondja meg, mi van a sírban a halál után ?« A sírban enyészet van, de csak a test lesz porrá, — a lélek, az él az egész örökkévalóságon át. És ez a halhatatlan, boldogságra teremtett lélek az Ítélet napján újra egyesül a testtel, melytől elszakította a halál! Amire a kutató elme tudománya megfelelni nem tudott, arra ad választ nekünk hitünk és megerősít ebben Krisztus feltámadásának dicsősége. ... A mostani világháború borzalmaiban megkínzott lelkek a vigasztalódás édes érzelmeivel ünnepük husvét napján az Üdvözítő dicsőséges feltámadását. Lelki szemeink előtt megjelenik a kereszt, a Megváltó szenvedéseinek emléke, a szeretet legdicsőbb záloga s megértjük, hogy megérdemeltük a szenvedést, mint bűneink büntetését. És a kereszt hordozásában megfáradt ember a dicsőséges feltámadás reményével uj erőt nyer s buzditást, hogy dolgozzunk a jelen életben a test és lélek megszentelésén s akkor Krisztussal diadalmasan támadunk fel mi is. A hatodik parancs a háborúban. »Én, kinek katonáskodásom kezdetéig csak a szépről s nemesről volt tudomásom, ki az élet piszkos oldalát csak homályos üvegen láttam ; most, amidőn a fertőnek kellős közepébe pottyantam, csak a Mindenható jóvoltából tudtam annak maradni, aki voltam. Áldom a pillanatot, melyben a Mária-kongregáció tagja lettem. És kimondhatatlan fájdalmat okoz nekem, hogy szép