Mohácsi Hirlap, 1924 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1924-04-27 / 17. szám
Nagyközség jegyzői hivatal Ilfofiatis, ivbh: *)/yw*» map. Száma: IGOO korona. XIV. évfolyam 17. szám. ionic» hirlip POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Előfizetési ára: Negyedévre 10000 korona. Felelősszerkesztő: INKEI JÓZSEF Szerkesztőségi és kiadóhivatali telefonsz. 67. Egy csöpp a tengerben ...! Az udvardi sváb-magyarok. Négy évvel ezelőtt, 1920 április 20. Ezt a cikket nem mi írtuk. Zsidóember mondta el a cikk tartalmát, mi legfeljebb stilizáltunk itt-ott rajta. Szóba kerültek pedig ezek mindazzal kapcsolatban, hogy a Mohácsi Hírlap cikkeit, valaki önös érdekből zsidó szidásnak keresztelte el, amit aztán egyesek el is hittek. Nem akarunk mosakodni e vád ellen, csupán pár szóval rávilágítunk a mai keresztény mozgalmak eredőire. Antiszemitizmus ma a szó teljes értelmében nincs a komoly, öntudatos keresztény mozgalmakban. A zsidó gyűlölet, a zsidó szidás, a zsidó üldözés és pogrom a kultúra alacsonyabb fokát jelenti, mert a tiszta zsidókérdés minden sallangtól leszűrve csupán gazdasági kérdés és csak ezen az alapon gazdasági eszközökkel oldható meg. Ezt igen jól tudják már mindazok, akiknek kezében a keresztény gondolat zászlói vannak és maguk is a legteljesebb mértékben elítélnek minden oly eszközt, amely ennek a kérdésnek elintézését csak beszennyezi. Az egész nyílt, becsületes harc a gazdasági hegemóniáért, amely ma letagadhatatlanul az egész világon a zsidóság kezében van. De a hangsúly nem azon van, hogy a zsidóság kezében van, hanem azon, hogy nem a kereszténység kezében van és így tehát a legjogosabb önvédelem, a legigazságosabb harc, hogy ezt elérje Elérni pedig csak munkával, fegyelmezett összetartással és óriási akarattal lehet. A keresztény sajtónak tehát az a kötelessége, hogy erre az összetartásra, fegyelemre és öntudatra tanítsa meg a tömegeit s ha közben sebeket oszt és ostoroz a zsidók felé, teszi ezt önmagával szemben is — ha hibát lát! . . . Hiba pedig van nálunk is elég s azért közöljük azt, amit zsidó polgártársunk mondott : „A Chevra Kadisa, ahol azt az egymilliót adták, tényleg csak zsidó érdekek szolgálatában áll. A jobb módú zsidók egyesülete, „szent egylete“ a szegényebbek felsegélyezésére, eltemetésére. Nekünk nincs koldusunk, de az sem fordul elő, hogy valakit koporsó nélkül temessenek el s még a végtisztességet sem kapja meg, amely élete befejeztével mint embert megilleti. Vannak nekünk is szegényeink, de olyan nincs talán egy sem, aki a szó szoros értelmében nyomorgott, éhezett, vagy fázott vola, mert gondoskodunk róluk. Szenet, fát, élelmiszert, pénzt és ruhát kapnak, amely mind a tehetősebb zsidóktól és a Chevra Kadisától jön. Ezer módunk van arra, hogy ezt a pénzt összehozzuk. Legelőször is vannak kötelező adományok, amelyeknél vagyoni kategóriákba vannak osztva az emberek és időközönként és esetenként bizonyos meghatározott összeget kötelesek befizetni. Vannak aztán más módok. Hogy csak egyet említsek: fényes pompájú zsidó temetés ritkán van, de ha van, adóznia kell a családnak a szent egyletnek. Érckoporsóban eltemettetheti magát valaki, de a fákoporsót meg kell fizetni az egyletnek. A többi mód aztán alkalmakkal adódik. Egy szegény diáknak valahol messze idegenben tanulnia kell: az ottani Chevra Kadisa kosztot szerez neki úgy, hogy beosztja ha kell hét családhoz is ebédre-vacsorára, de ellátja. Ha egy szegény leánynak nincs meg a kelengyéje: mindenki tehetségéhez képest ad valamit és összehozzuk. És az igy felnőtt diák, az igy férjhez adott leány nem fogja ezt elfelejteni s ha egyszer neki is módjában lesz, tovább gyakorolja a jót. Összetartással, fegyelemmel és akarattal igy dolgozunk. Hát miért nem teszi ezt meg a kereszténység is ? Hiszen a kereszténység számban aránytalanul messze felülmúlja a maroknyi zsidóságot. A kereszténység egyencsöndes időkben, viharmentes, verőfényes napon előbújnak azok, akik az orkán alatt fogvacogva elbújtak valahol. A világháborúban nem kérdezték sváb-e, sokac-e, ha itt született vitték ki a hazát megvédeni és ők mentek, mert magyaroknak érezték magukat. A megszállás alatt bebörtönözték, megverték az sch-kat, its-eket, de ma már csak az lehet «fajmagyar», aki y-nal írja a nevét. Ezzel kapcsolatban igen érdekes közleményt kaptunk a 4 év előtti április 20-iki udvardi eseményekről : «... 1920. április 20 at írtak. A megszálló szerbek hivatalnokai aláírásokat gyűjtögettek, melyben egyes községek lakóit kényszeritették, hogy kérjék községüknek Jugoszláviához való csatolását. A jelzett napon egy «Határmegállapító» bizottság érkezett a tiszta német Udvar községbe és megható szavakkal ecsetelték azon előnyöket, amelyeket azzal érnek el, ha kérik községük Jugoszláviához való csatolását. Hívták be őket a korcsmába, hogy aztán az ajtó elé állított zsandárokkal kényszerítsék az aláírásra. Azonban a németek már megjárták egyszer az iskolában, ahol csak néhány tudott kijutni, a többivel aláírattak valamit s ezért nem mentek be. Tehát a korcsma előtti téren tartották a kortesbeszédet és felhívták a népet, hogy csatlakozzanak Jugoszláviához. Erre előlépett Schum János és mellére ütve kijelentette, hogy: ger és abban egy csöpp a zsidóság! . . . A tengernek csak könynyebb erősnek, hatalmasnak lenni, mint annak az egy kis csöppnek, amelytől most félnek, hogy fel fogja szívni a tengert ..." Eddig. Nekünk ehhez igazán nincs sok hozzáfűzni valónk, legfeljebb annyi, hogy hiszen teszünk mi is valamit, vannak nekünk is jó embereink, szegényeket felsegítő gazdagjaink, de valahogyan ez is csak egy csöpp a tengerben . . . Verista. "Als Ungarn sind wird geboren, und als Ungarn wollen wir sterben ! .. .» (Mint magyarok születtünk s mint magyarok akarunk meghalni!) A lakosság pedig nagy lármával helyeselte ezt és többé nem hagyta a szerbeket szóhoz sem jutni. A bizottság nagy dühösen eltávozott s pár napra rá Schum János, Schum Mihály, Gettó András és Muskát Ede udvari lakosokat a szerb csendőrök elfogták Dályokon s pincébe zárták, majd éjjel onnan kihozva félholtra verték és Udvaron keresztül a vágtatásra kényszeritett kocsikon, a hozzátartozóik és a község lakossága szeme láttára ütlegelték őket, aztán átvitték az akkori demarkációs vonalon. Schum János, a sváb magyar testi hibája folytán nem vehetett részt a háborúban, azonban megmutatta, hogy német létére jó fia a magyar hazának s nincstelen napszámos létére is szereti ezt az anyaföldet, a melyből neki van a legkevesebb. A Schum János ma is szegény ember. Ezt a vitézséget nem tartják tehát nyilván. Ezek a tettek nincsenek elkönyvelve, csak a magyar szívek mélyén, ahol büszkén fogják a Schum Jánosok nevét is a «fajmagyarok» közzé iktatni !... Még jó, hogy nem politikus véletlenül ez a Schum, mert akkor tette csak «kötelesség», elfogatása, elhurcolása csak amolyan «valjevói üdülés» lenne ... Krónikás.