Mohácsi Hirlap, 1924 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1924-04-27 / 17. szám

Nagyközség jegyzői hivatal Ilfofiatis, ivbh: *)/yw*» map. Száma: IGOO korona. XIV. évfolyam 17. szám. ionic» hirlip POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Előfizetési ára: Negyedévre 10000 korona. Felelősszerkesztő: INKEI JÓZSEF Szerkesztőségi és kiadóhivatali telefonsz. 67. Egy csöpp a tengerben ...! Az udvardi sváb-magyarok. Négy évvel ezelőtt, 1920 április 20. Ezt a cikket nem mi írtuk. Zsidóember mondta el a cikk tartalmát, mi legfeljebb stili­záltunk itt-ott rajta. Szóba kerültek pedig ezek mindaz­zal kapcsolatban, hogy a Mo­hácsi Hírlap cikkeit, valaki önös érdekből zsidó szidás­nak keresztelte el, amit aztán egyesek el is hittek. Nem akarunk mosakodni e vád ellen, csupán pár szóval rávilágítunk a mai keresztény mozgalmak eredőire. Antiszemitizmus ma a szó teljes értelmében nincs a ko­moly, öntudatos keresztény mozgalmakban. A zsidó gyű­lölet, a zsidó szidás, a zsidó üldözés és pogrom a kultúr­a alacsonyabb fokát jelenti, mert a tiszta zsidókérdés minden sallangtól leszűrve csupán gazdasági kérdés és csak ezen az alapon gazda­sági eszközökkel oldható meg. Ezt igen jól tudják már mind­azok, a­kiknek kezében a ke­resztény gondolat zászlói van­nak és maguk is a legtelje­sebb mértékben elítélnek min­den oly eszközt, amely ennek a kérdésnek elintézését csak beszennyezi. Az egész nyílt, becsületes harc a gazdasági hegemóniá­ért, amely ma letagadhatat­­lanul az egész v­ilágon a zsi­dóság kezében van. De a hangsúly nem azon van, hogy a zsidóság kezé­ben van, hanem azon, hogy nem a kereszténység kezében van és így tehát a legjogo­­sabb önvédelem, a legigazsá­gosabb harc, hogy ezt elérje Elérni pedig csak munká­val, fegyelmezett összetartás­sal és óriási akarattal lehet. A keresztény sajtónak te­hát az a kötelessége, hogy erre az összetartásra, fegye­lemre és öntudatra tanítsa meg a tömegeit s ha közben sebeket oszt és ostoroz a zsidók felé, teszi ezt önma­gával szemben is — ha hi­bát lát! . . . Hiba pedig van nálunk is elég s azért közöljük azt, a­mit zsidó polgártársunk mon­dott : „A Chevra Kadisa, a­hol azt az egymilliót adták, tény­leg csak zsidó érdekek szol­gálatában áll. A jobb módú zsidók egyesülete, „szent egy­lete“ a szegényebbek felse­gélyezésére, eltemetésére. Ne­künk nincs koldusunk, de az sem fordul elő, hogy valakit koporsó nélkül temessenek el s még a végtisztességet sem kapja meg, amely élete be­fejeztével mint embert meg­illeti. Vannak nekünk is szegé­nyeink, de olyan nincs talán egy sem, aki a szó­ szoros ér­telmében nyomorgott, éhezett, vagy fázott vo­la, mert gon­doskodunk róluk. Szenet, fát, élelmiszert, pénzt és ru­hát kapnak, amely mind a tehetősebb zsidóktól és a Chevra Kadisától jön. Ezer módunk van arra, hogy ezt a pénzt összehoz­zuk. Legelőször is vannak kötelező adományok, a­me­lyeknél vagyoni kategóriákba vannak osztva az emberek és időközönként és eseten­ként bizonyos meghatározott összeget kötelesek befizetni. Vannak aztán más módok. Hogy csak egyet említsek: fényes pompájú zsidó teme­tés ritkán van, de ha van, adóznia kell a családnak a szent egyletnek. Érckoporsó­ban eltemettetheti magát va­laki, de a fákoporsót meg kell fizetni az egyletnek. A többi mód aztán alkal­makkal adódik. Egy szegény diáknak valahol messze ide­genben tanulnia kell: az ot­tani Chevra Kadisa kosztot szerez neki úgy, hogy be­osztja ha kell hét családhoz is ebédre-vacsorára, de ellátja. Ha egy szegény leánynak nincs meg a kelengyéje: min­denki tehetségéhez képest ad valamit és összehozzuk. És az igy felnőtt diák, az igy férjhez adott leány nem fogja ezt elfelejteni s ha egy­szer neki is módjában lesz, tovább gyakorolja a jót. Összetartással, fegyelem­mel és akarattal igy dolgo­zunk. Hát miért nem teszi ezt meg a kereszténység is ? Hiszen a kereszténység számban aránytalanul messze felülmúlja a maroknyi zsidó­ságot. A kereszténység egy­­en­csöndes időkben, viharmentes, verőfényes napon előbújnak azok, akik az orkán alatt fogvacogva elbújtak valahol. A világháborúban nem kér­dezték sváb-e, sokac-e, ha itt született vitték ki a hazát meg­védeni és ők mentek, mert ma­gyaroknak érezték magukat. A megszállás alatt bebörtönöz­ték, megverték az sch-kat, its-eket, de ma már csak az lehet «faj­magyar», aki y-nal írja a nevét. Ezzel kapcsolatban igen érde­kes közleményt kaptunk a 4 év előtti április 20-iki udvardi ese­ményekről : «... 1920. április 20 at írtak. A megszálló szerbek hivatalnokai aláírásokat gyűjtögettek, melyben egyes községek lakóit kényszeri­­tették, hogy kérjék községüknek Jugoszláviához való csatolását. A jelzett napon egy «Határ­­megállapító» bizottság érkezett a tiszta német Udvar községbe és megható szavakkal ecsetelték azon előnyöket, a­melyeket azzal érnek el, ha kérik községük Jugoszlá­viához való csatolását. Hívták be őket a korcsmába, hogy aztán az ajtó elé állított zsandárokkal kényszerítsék az aláírásra. Azon­ban a németek már megjárták egyszer az iskolában, ahol csak néhány tudott kijutni, a többivel aláírattak valamit s ezért nem mentek be. Tehát a korcsma előtti téren tartották a kortesbe­szédet és felhívták a népet, hogy csatlakozzanak Jugoszláviához. Erre előlépett Schum János és mellére ütve kijelentette, hogy: ger és abban egy csöpp a zsidóság! . . . A tengernek csak köny­­nyebb erősnek, hatalmasnak lenni, mint annak az egy kis csöppnek, a­melytől most félnek, hogy fel fogja szívni a tengert ..." Eddig. Nekünk ehhez iga­zán nincs sok hozzáfűzni va­lónk, legfeljebb annyi, hogy hiszen teszünk mi is valamit, vannak nekünk is jó embe­reink, szegényeket felsegítő gazdagjaink, de valahogyan ez is csak egy csöpp a ten­gerben . . . Verista. "Als Ungarn sind wird geboren, und als Ungarn wollen wir ster­ben ! .. .» (Mint magyarok szü­lettünk s mint magyarok akarunk meghalni!) A lakosság pedig nagy lármával helyeselte ezt és többé nem hagyta a szerbeket szóhoz sem jutni. A bizottság nagy dühösen el­távozott s pár napra rá Schum János, Schum Mihály, Gettó András és Muskát Ede udvari lakosokat a szerb csendőrök el­fogták Dályokon s pincébe zár­ták, majd éjjel onnan kihozva félholtra verték és Udvaron ke­resztül a vágtatásra kényszeritett kocsikon, a hozzátartozóik és a község lakossága szeme láttára üt­legelték őket, aztán átvitték az akkori demarkációs vonalon. Schum János, a sváb magyar testi hibája folytán nem vehetett részt a háborúban, azonban meg­mutatta, hogy német létére jó fia a magyar hazának s nincstelen napszámos létére is szereti ezt az anyaföldet, a melyből neki van a legkevesebb. A Schum János ma is szegény ember. Ezt a vitézséget nem tart­ják tehát nyilván. Ezek a tettek nincsenek elkönyvelve, csak a magyar szívek mélyén, ahol büsz­kén fogják a Schum Jánosok ne­vét is a «fajmagyarok» közzé ik­tatni !... Még jó, hogy nem politikus véletlenül ez a Schum, mert ak­kor tette csak «kötelesség», elfo­­gatása, elhurcolása csak amolyan «valjevói üdülés» lenne ... Krónikás.

Next