Mozgó Képek, 1986 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1986-01-01 / 1. szám
1986. JANUÁR Sanyika és a filmes terápia Varga Sanyi már jó ideje felvevőgéppel járja az alvilág mélységeit. Az egykori kis melós srác beleszeretett a filmezésbe! Hippiket, vad motorosokat, vagányokat, csavargókat, punkokat filmez... Most éppen az „Első emelet” együttesről forgat.. . . Évekkel ezelőtt az állami gondozott gyerekeket nevelő Tisza menti intézetből lökődött ki az utcára. Egyetlen kézitáskával vágott neki a világnak, amelyben néhány ruhadarab lapult. No és a zsebében egy kivágott hirdetés. Ezt mutatta fel az első, Pesten töltött éjszakáján is, a dohányfüsttel, bűzzel átitatott pályaudvar várótermében az őt igazoltató rendőröknek, így tette meg az első lépéseit a nagyvárosban. Vékony volt, és koravén arcú. Testsúlya talán ha meghaladta a negyvenöt kilót. Miközben a hajógyár raktárában, ahová az újsághirdetés nyomán elszegődött, negyvenkilós vasakat emelgetett. Munkásszállók és albérletek adtak neki otthont. Magányosan keresgélte útját. Arról ábrándozott, hogy valahol mégis lehet családja. Egy napon hívatták a gyár portáján. Egy idegen asszony várta ott, csecsemővel a karján és egy ittas férfival az oldalán. Az anyja volt... Nem akarta többé látni. Sokan nyugtalan fickónak, habókosnak tartották. Vigyorogtak rajta, mert egyetlen nadrágját minden délután kimosta a gyári öltözőben, és beakasztotta száradni a gőzölgő fűtéscsövek mellé. Barátokat, társakat keresett. Mindenkivel csevegni akart, de félt az emberektől. Csalódásai egyre inkább kirajzolódtak az arcán. A metropolisz árnyaival küszködött. A fények távol kerültek tőle. Néha vad érzelmek öntötték el, amelyekkel nem tudott mit kezdeni. Szeretettel és gyűlölettel kerülgette az embereket. Nem értette, miért kell ily számkivetettnek lennie. Már harmincéves volt, amikor Martinidesz László filmet kezdett forgatni vele és róla. Még mindig kamasz arcú és riadt. Munkakönyve már szépen megtelt álláshelyekkel, félállásokkal, így jutott el a filmgyárba. Mindenes hivatalsegéd lett. Amolyan „Sanyika”... Ott ismerkedett meg a filmezéssel. Összeguberált pénzéből vásárolt egy használt felvevőgépet. Filmezni kezdett. Srácokat szólított le az utcákon, tereken, lebujok környékén. Alkalmi Aeneasként kezében a felvevőgéppel, merült le az alvilág bugyraiba. Megesett, hogy kéretlen „gorillák” kísérték el útjaira, de nélkülük is hántás nélkül közlekedhetett. A hippik, punkok, motorosok és a többiek elfogadták. Hagyták, hadd dolgozzon. Szaporodtak az elkészült filmtekercsek. Ösztönösen valamiféle szociográfiai arculatát bontotta ki - kizárólag a saját örömére - egy társadalmon kívül álló rétegnek. Tudunk róluk. Időről időre itt bukkannak fel az orrunk előtt, csak éppen nem vagyunk képesek a közelükbe férkőzni. Nemigen ismerjük őket. Mi tagadás, Sanyika első filmjei rossz technikával, gyenge minőségben készültek. Ám ami értékelendő, az a mögöttük rejlő szívósság. Kitartására nincs is elfogadható magyarázat. Minden más háttérbe szorult nála, a film megszállottjaként dolgozott. Utolsó filléreit is nyersanyagra költötte, inkább éhezett. A filmgyárban is sokan felfigyeltek rá. Közben párhuzamosan készült a Sanyikáról megalkotandó portréfilm, amely már egy tudatos kísérleti vállalkozás volt. A rendező, Martinidesz László élete bizonyos időszakában maga is átélte az állami gondozottak sorsát. Tudja, érti, mit jelent „társadalmi beilleszkedésük”. Első portréfilmje, a Karcsika is egy állami gondozott fiúról, egy kallódó tehetségről szólt... A Karcsika is, meg a Sanyika is, mely most készül, jóval többnek tekinthető egy-egy átlagos portréfilm vállalkozásnál. „Terápia” — vallja a filmek rendezője. Egy-egy tehetségesnek ígérkező fiatalt kutat fel, akit az intézetek rideg, szeretetet nélkülöző falai neveltek. Vagy éppen alkalmi szülők mostoha kezei között vergődve nőtt fel.. .Ezeknek a kiválasztottaknak a sorsát, vergődését, életét próbálja kamerájával kísérni hosszú távon. „Sanyi a közös ügy érdekében összeszedte magát, koncentrált, amíg érezte az őt tartó, fogó kezeket , és visszakapaszkodhatott. Mindez bőségesen bizonyítja, hogy életéből, akárcsak az utcára kisodródó többi fiatal életéből mennyire hiányzik a biztonság” — mondta Martinidesz László a filmforgatás végére érve. Én magam is így ismertem Varga Sanyit — szétszórtnak, magányosnak, elvadultnak és kiszámíthatatlannak — élete minden periódusában. Mire vállalkozott ez a filmes alkotói közösség? Kreatív tréningre? Alkotói együttműködésre? Jótékonykodásra? Valahogy így próbálom megfogalmazni a választ: A humánum és a kreativitás alapmotívumnak tekinthető ebben a filmes-társadalmi vállalkozásban. Néhány fiatal összefogott, hogy túl a kötelező munkáján, anyagi térítést nem várva, valami újjal kísérletezzen. Több ez, mint egyszerű kísérleti filmforgatás. Társadalmi törődés, gondoskodás. Odafigyelés egy olyan társadalmi rétegre, amely bőven megérdemelné a ráfordított energiát, jószándékot. A „filmes terápia” nem ér véget a film elkészültével. Karcsikát, Sanyikét és a többieket nem hagyhatják sorsukra. Valamit megkóstoltak az odafigyelésből, a törődésből, a gondoskodásból. Nem lehet, nem szabad egyszerűen szélnek ereszteni őket. Karcsika, az első portréfilm főszereplője ma már rendezett életet él... A filmesek segítségével végre saját lakáshoz jutott, rendes állása van, és törődhet a zenével, amelynek megszállottja, Karcsi és Sanyi jóbarátok már régóta. Mondhatnám: sorstársak, akik egymást is figyelik. A két sors között most éppen nagy a különbség. A terápia az egyiknél a végéhez közeledik. A másiknál még a kezdeteknél tart. Magam is figyelem Sanyi sorsát már hosszú évek óta. Vajon nem sziszifuszi-e az a küzdelem, amelyet a koravén arcú, társtalan fiú vív a társadalommal? A választ a holnapok adják meg. Képes lesz-e Varga Sándor a beilleszkedésre, vagy sem? A társadalom segítsége nélkül aligha. Martinidesz László és filmes társai anyagi támogatást kapnak a Magyar Televíziótól, az Állami Ifjúsági Bizottságtól és a Mafilm KISZ-szervezetétől. Felfigyeltek rájuk a Művelődési Minisztériumban is. Felkérték őket egy öt évre szóló kutatási programra. Állami gondozott fiatalok pályáját kell majd követniük a Filmkamera segítségével. Remélhetően Karcsika és Sanyika után mások is következnek majd a „filmes terápiában”. Hiszen mindez csupán valaminek a kezdete. Szémann Béla Napjainkban sok a vita: szinkronizáljuk vagy feliratozzuk az idegen nyelvű filmeket? Mit mond erről két színész és egy „illetékes”? Béres Ilona: - Szeretek szinkronizálni, csak azt a fajta rendszert nem szeretem, amiben a szinkronstúdió dolgozik. Küldenek egy táviratot, másnap jelentkezzem. Azt sem tudom, mire. Ez elég megalázó. Bizonyára rengeteg oka van ennek, a szervezéshez nem értek. Csak azt látom, hogy a rádió egy hónappal előbb tudja, milyen munkái lesznek. A szinkronstúdió miért nem? - A szakmában a szinkront elég megvetendő munkának tekintik, mert rosszul fizetnek. Én hálás vagyok a szinkronnak, sok mindenre megtanított. Fejlesztette a ritmusérzékemet, a karakterérzékemet. Nagyon javaslom a fiatal színészeknek, hogy csinálják. - Vannak emlékezetes feladataim. A Bolondok hajójában Simone Signoret hangja. Húsz-huszonötször pörgettünk vissza egy-egy jelenetet, akkor sem untam. Sőt, egyre többet láttam belőle, egyre gazdagabbnak éreztem magam. Legutóbb egy örmény filmet szinkronizáltam. Nagyon érdekes volt, új hang a szovjet filmművészetben. - Nézőként az a véleményem, hogy amíg a fél ország nem beszél nyelveket, addig illúzió erőltetni a feliratos filmeket. Gondoljanak az ötvenes, hatvanasokra is! Sok magányos öregember van. Egyetlen partnerük a televízió. Ezt a kapcsolatot, élményt nem szabad elvenni tőlük. Nekik esemény a tévét nézni. És, ha a film olvasásával kell bajlódniuk, kevés marad az élményből. Szinetár Miklós a toleranciára szokott hivatkozni. Szerintem nem kell a szinkront kiirtani. Lehet ilyet is, meg olyat is csinálni... Gálvölgyi János: Nem szemrehányásként mondom, de a szemüveget a szinkronnak köszönhetem. Az ember bemegy reggel hétkor a stúdióba, sötét este, mire kiverekedik onnan, a kocsijáig sem lát el. Borzasztóan erős a papírra vetített fény, a teremben viszont sötétség van. Ennek ellenére kimondottan szinkronpárti vagyok. Színészileg rengeteget profitálhat belőle az ember. Olyan ritmusérzékre lehet szert tenni, mint sehol másutt. A szinkronstúdióban a legjobb tanárok tanítanak beszélni. Néha jobbak, mint a főiskolán. A szinkronizálást azért szeretem, mert profi munka. Rá kell állni a másik színész ritmusára - de csak hanggal. A szinkronstúdióban egyébként a dilettánsok rosszul járnak. - Feliratos legyen egy film, vagy sem? Alkalmanként, mint színész, vágyom arra, hogy egy másik külföldi kollégám hangját eredetiben is halljam a moziban. De hangsúlyozom: nem mint kíváncsi néző, hanem mint kíváncsi színész. Nem hiszem, hogy filmezés közepette, mondjuk a VII. kerületi Dob utcai néni Woody Allen eredeti hangjára kíváncsi. És miért baj az, ha a nézőnek olyan az ő hangja, mint a Kern Andrásé? Viszont kellene egy mozi, ahol eredeti hangon vetítenék a művészi filmeket. Az ország lakosságának tíz százaléka igényelné ezt is. De nem többen! Ugyanis félő, hogy átesünk a ló másik oldalára. A feleségem mesélte, hogy a gyerekekkel megnézték A Jedi visszatér című amerikai filmet. Nem volt szinkronizálva, feliratozással ment. Az egész nézőtéren csak azt lehetett hallani: „Anyu, mi van odaírva ... mama, mit is mondott?” Port Ferenc, a FOMO igazgatója: - Szeretem, ha egy film az anyanyelvemen szól hozzám. A film fő ereje, hogy megteremti számomra az illuzórikus valóságot. Két órán át olyan valóságnak lehetek részese, amit egyébként nem élhetnék meg. Akkor igazán jó a film, ha nem veszem észre, hogy műalkotást szemlélek, hanem belekerülök az atmoszférájába. S ehhez hozzátartozik, hogy az anyanyelvemen szólaljon meg. Ne arra kelljen figyelnem, mi van oda feliratozva. A moziélmény hatékonyságát szerintem rontja a feliratozás. Nem véletlen, hogy a világon csaknem minden filmet - különösen Nyugat-Európában - szinkronizálnak. - Ami a nyelvtanulást illeti, nem hiszem, hogy valaki attól lesz nyitott egy nyelv iránt, ha idegen nyelven hall egy filmet, és alatta ott a felirat. Nem hiszem, hogy ez segítené a nyelvtanulást. Erről egyébként beszélgettem nyelvtanárokkal, akik a filmeket is szeretik. Véleményük: a feliratozott filmek a nyelvtanulás szempontjából gyakorlatilag használhatatlanok. Ez a módszer ugyanis nem kényszeríti a nézőt arra, hogy idegen nyelven próbáljon gondolkodni. A legtöbb ember kényelmes; ha lehetősége van elolvasni a feliratot, azt teszi. Viszont több szakember véleménye: idegennyelvtanulás szempontjából a feliratozás nélküli filmek jöhetnek számításba. Ilyenkor, ha valaki nem is érti a teljes szöveget, a cselekményből, a gesztusból viszonylag pontosan következtethet az egyes jelenetek tartalmára. - A Gorkij filmszínházon kívül - amely a szovjet filmek mozija - tervezzük más idegen nyelvű filmszínház létesítését is. Jelenleg az igények felmérésénél tartunk. Ettől tesszük függővé, hogy egy mozi teljes programjában mutatnánk be idegen nyelvű filmeket, vagy intézményekhez kapcsolódna, így középiskolák, egyetemek, főiskolák nyelvoktatását egészíthetné ki. Ha erre igény van, az iskolákhoz közeli mozikban teremtenénk meg a feltételeket. Én csak a nyelvtanulás, nyelvgyakorlás miatt ajánlanám az eredeti nyelven beszélő filmek nézését. A feliratozást nem tartom jónak, mert az élményszerűségéből veszít az alkotás. Lejegyezte: Lukács Györgyi Ne vegyük el a magyar hangot! A szerkesztőség tagjai: Ábel Péter, Baráth Katalin, Bitay Zsuzsanna, Csala Károly, Fenyves György, Kun Edit, Lukács Györgyi, Molnár Gál Péter, Pongrácz Zsuzsa, Révész András, Tihanyi Sándor, Todero Frigyes, Vida János. Állandó külső munkatársak: Bajai István, Bársony Éva, Bernáth László, Huppán Béla.murán 999 Sanyika filmbéli mamájával (Varga Sándor és Tarján Györgyi) Nem egészen szelíd motorosok Sanyi filmjében Martinidesz László első portréfilmje: Karcsika Béres Ilona Szinkron vagy felirat? Port Ferenc üldjön egy történetet!" A Mafilm Hunnia Stúdió nyílt pályázatot hirdet megfilmesíthető történetre (novella vagy dokumentumanyag) 10-30 gépelt oldal terjedelemben. A pályázaton bárki részt vehet. A beküldött műveket a Hunnia Stúdió művészeti tanácsa bírálja el, határozott előnyben részesítve a mozilátogató fiatalok érdeklődésére számot tartó filmtörténeteket. Pályadíjak: I. díj: 25 000,- Ft II. díj: 20 000,- Ft III. díj: 15 000,- Ft A Hunnia Stúdió bármely beküldött művel kapcsolatban fenntartja az elővásárlást, a részben vagy egészben való felhasználás jogát, és szorgalmazza az arra alkalmasnak talált művek megfilmesítését. A díjazott, illetve megvásárlandó művek szerzőit a beküldési határidőtől számított három hónapon belül értesítjük, a többi pályaművet visszaküldjük. Beküldési határidő: 1986. április 30. Cím: „Küldjön egy történetet!" Mafilm Hunnia Stúdió 1141 Budapest, Lumumba u. 174.