Mozgó Képek, 1986 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1986-01-01 / 1. szám

1986. JANUÁR Sanyika és a filmes terápia Varga Sanyi már jó ideje felvevőgéppel járja az al­világ mélységeit. Az egykori kis melós srác bele­szeretett a filmezésbe! Hippiket, vad motorosokat, vagányokat, csavargókat, punkokat filmez... Most éppen az „Első emelet” együttesről for­gat.. . . Évekkel ezelőtt az állami gondozott gyerekeket nevelő Tisza menti intézetből lökődött ki az utcá­ra. Egyetlen kézitáskával vágott neki a világnak, amelyben néhány ruhadarab lapult. No és a zsebé­ben egy kivágott hirdetés. Ezt mutatta fel az első, Pesten töltött éjszakáján is, a dohányfüsttel, bűz­zel átitatott pályaudvar várótermében az őt igazol­tató rendőröknek, így tette meg az első lépéseit a nagyvárosban. Vékony volt, és koravén arcú. Testsúlya talán ha meghaladta a negyvenöt kilót. Miközben a hajó­gyár raktárában, ahová az újsághirdetés nyomán elszegődött, negyvenkilós vasakat emelgetett. Munkásszállók és albérletek adtak neki otthont. Magányosan keresgélte útját. Arról ábrándozott, hogy valahol mégis lehet családja. Egy napon hí­vatták a gyár portáján. Egy idegen asszony várta ott, csecsemővel a karján és egy ittas férfival az ol­dalán. Az anyja volt... Nem akarta többé látni. Sokan nyugtalan fickónak, habókosnak tartot­ták. Vigyorogtak rajta, mert egyetlen nadrágját minden délután kimosta a gyári öltözőben, és be­akasztotta száradni a gőzölgő fűtéscsövek mellé. Barátokat, társakat keresett. Mindenkivel csevegni akart, de félt az emberektől. Csalódásai egyre in­kább kirajzolódtak az arcán. A metropolisz árnyai­val küszködött. A fények távol kerültek tőle. Néha vad érzelmek öntötték el, amelyekkel nem tudott mit kezdeni. Szeretettel és gyűlölettel kerülgette az embereket. Nem értette, miért kell ily számkivetettnek len­nie. Már harmincéves volt, amikor Martinidesz László filmet kezdett forgatni vele és róla. Még mindig kamasz arcú és riadt. Munkakönyve már szépen megtelt álláshelyekkel, félállásokkal, így jutott el a filmgyárba. Mindenes hivatalsegéd lett. Amolyan „Sanyika”... Ott ismerkedett meg a filmezéssel. Összegube­rált pénzéből vásárolt egy használt felvevőgépet. Filmezni kezdett. Srácokat szólított le az utcákon, tereken, lebujok környékén. Alkalmi Aeneasként kezében a felvevőgéppel, merült le az alvilág bugy­raiba. Megesett, hogy kéretlen „gorillák” kísérték el útjaira, de nélkülük is hántás nélkül közlekedhe­tett. A hippik, punkok, motorosok és a többiek el­fogadták. Hagyták, hadd dolgozzon. Szaporodtak az elkészült filmtekercsek. Ösztö­nösen valamiféle szociográfiai arculatát bontotta ki - kizárólag a saját örömére - egy társadalmon kívül álló rétegnek. Tudunk róluk. Időről időre itt bukkannak fel az orrunk előtt, csak éppen nem va­gyunk képesek a közelükbe férkőzni. Nemigen is­merjük őket. Mi tagadás, Sanyika első filmjei rossz technikával, gyenge minőségben készültek. Ám ami értékelendő, az a mögöttük rejlő szívós­ság. Kitartására nincs is elfogadható magyarázat. Minden más háttérbe szorult nála, a film megszál­lottjaként dolgozott. Utolsó filléreit is nyersanyag­ra költötte, inkább éhezett. A filmgyárban is sokan felfigyeltek rá. Közben párhuzamosan készült a Sanyikáról megalkotandó portréfilm, amely már egy tudatos kísérleti vállalkozás volt. A rendező, Martinidesz László élete bizonyos időszakában maga is átélte az állami gondozottak sorsát. Tudja, érti, mit je­lent „társadalmi beilleszkedésük”. Első portréfilm­je, a Karcsika is egy állami gondozott fiúról, egy kallódó tehetségről szólt... A Karcsika is, meg a Sanyika is, mely most készül, jóval többnek tekint­hető egy-egy átlagos portréfilm vállalkozásnál. „Terápia” — vallja a filmek rendezője. Egy-egy tehetségesnek ígérkező fiatalt kutat fel, akit az intézetek rideg, szeretetet nélkülöző falai neveltek. Vagy éppen alkalmi szülők mostoha ke­zei között vergődve nőtt fel.. .Ezeknek a kiválasz­tottaknak a sorsát, vergődését, életét próbálja ka­merájával kísérni hosszú távon. „Sanyi a közös ügy érdekében összeszedte ma­gát, koncentrált, amíg érezte az őt tartó, fogó keze­ket , és visszakapaszkodhatott. Mindez bősége­sen bizonyítja, hogy életéből, akárcsak az utcára kisodródó többi fiatal életéből mennyire hiányzik a biztonság” — mondta Martinidesz László a film­forgatás végére érve. Én magam is így ismertem Varga Sanyit — szét­szórtnak, magányosnak, elvadultnak és kiszámít­hatatlannak — élete minden periódusában. Mire vállalkozott ez a filmes alkotói közösség? Kreatív tréningre? Alkotói együttműködésre? Jóté­konykodásra? Valahogy így próbálom megfogal­mazni a választ: A humánum és a kreativitás alap­motívumnak tekinthető ebben a filmes-társadalmi vállalkozásban. Néhány fiatal összefogott, hogy túl a kötelező munkáján, anyagi térítést nem vár­va, valami újjal kísérletezzen. Több ez, mint egy­szerű kísérleti filmforgatás. Társadalmi törődés, gondoskodás. Odafigyelés egy olyan társadalmi rétegre, amely bőven megérdemelné a ráfordított energiát, jószándékot. A „filmes terápia” nem ér véget a film elkészül­tével. Karcsikát, Sanyikét és a többieket nem hagyhatják sorsukra. Valamit megkóstoltak az odafigyelésből, a törődésből, a gondoskodásból. Nem lehet, nem szabad egyszerűen szélnek eresz­teni őket. Karcsika, az első portréfilm főszereplője ma már rendezett életet él... A filmesek segítségé­vel végre saját lakáshoz jutott, rendes állása van, és törődhet a zenével, amelynek megszállottja, Karcsi és Sanyi jóbarátok már régóta. Mondhat­nám: sorstársak, akik egymást is figyelik. A két sors között most éppen nagy a különbség. A te­rápia az egyiknél a végéhez közeledik. A másiknál még a kezdeteknél tart. Magam is figyelem Sanyi sorsát már hosszú évek óta. Vajon nem sziszifu­szi-e az a küzdelem, amelyet a koravén arcú, társ­­talan fiú vív a társadalommal? A választ a holna­pok adják meg. Képes lesz-e Varga Sándor a beil­leszkedésre, vagy sem? A társadalom segítsége nél­kül aligha. Martinidesz László és filmes társai anyagi támo­gatást kapnak a Magyar Televíziótól, az Állami If­júsági Bizottságtól és a Mafilm KISZ-szervezeté­­től. Felfigyeltek rájuk a Művelődési Minisztérium­ban is. Felkérték őket egy öt évre szóló kutatási programra. Állami gondozott fiatalok pályáját kell majd követniük a Filmkamera segítségével. Remélhetően Karcsika és Sanyika után mások is következnek majd a „filmes terápiában”. Hiszen mindez csupán valaminek a kezdete. Szémann Béla Napjainkban sok a vita: szinkronizáljuk vagy fel­iratozzuk az idegen nyelvű filmeket? Mit mond er­ről két színész és egy „illetékes”? Béres Ilona: - Szeretek szinkronizálni, csak azt a fajta rend­szert nem szeretem, amiben a szinkronstúdió dol­gozik. Küldenek egy táviratot, másnap jelentkez­zem. Azt sem tudom, mire. Ez elég megalázó. Bi­zonyára rengeteg oka van ennek, a szervezéshez nem értek. Csak azt látom, hogy a rádió egy hó­nappal előbb tudja, milyen munkái lesznek. A szinkronstúdió miért nem? - A szakmában a szinkront elég megvetendő munkának tekintik, mert rosszul fizetnek. Én hálás vagyok a szinkronnak, sok mindenre megtanított. Fejlesztette a ritmusérzékemet, a karakterérzéke­met. Nagyon javaslom a fiatal színészeknek, hogy csinálják. - Vannak emlékezetes feladataim. A Bolondok hajójában Simone Signoret hangja. Húsz-huszon­­ötször pörgettünk vissza egy-egy jelenetet, akkor sem untam. Sőt, egyre többet láttam belőle, egyre gazdagabbnak éreztem magam. Legutóbb egy ör­mény filmet szinkronizáltam. Nagyon érdekes volt, új hang a szovjet filmművészetben. - Nézőként az a véleményem, hogy amíg a fél ország nem beszél nyelveket, addig illúzió erőltet­ni a feliratos filmeket. Gondoljanak az ötvenes, hatvanasokra is! Sok magányos öregember van. Egyetlen partnerük a televízió. Ezt a kapcsolatot, élményt nem szabad elvenni tőlük. Nekik esemény a tévét nézni. És, ha a film olvasásával kell bajlód­niuk, kevés marad az élményből. Szinetár Miklós a toleranciára szokott hivatkozni. Szerintem nem kell a szinkront kiirtani. Lehet ilyet is, meg olyat is csinálni... Gálvölgyi János: Nem szemrehányásként mondom, de a szem­üveget a szinkronnak köszönhetem. Az ember be­megy reggel hétkor a stúdióba, sötét este, mire ki­verekedik onnan, a kocsijáig sem lát el. Borzasz­tóan erős a papírra vetített fény, a teremben vi­szont sötétség van. Ennek ellenére kimondottan szinkronpárti vagyok. Színészileg rengeteget profi­tálhat belőle az ember. Olyan ritmusérzékre lehet szert tenni, mint sehol másutt. A szinkronstúdió­ban a legjobb tanárok tanítanak beszélni. Néha jobbak, mint a főiskolán. A szinkronizálást azért szeretem, mert profi munka. Rá kell állni a másik színész ritmusára - de csak hanggal. A szinkron­­stúdióban egyébként a dilettánsok rosszul járnak. - Feliratos legyen egy film, vagy sem? Alkal­manként, mint színész, vágyom arra, hogy egy má­sik külföldi kollégám hangját eredetiben is hall­jam a moziban. De hangsúlyozom: nem mint kí­váncsi néző, hanem mint kíváncsi színész. Nem hi­szem, hogy filmezés közepette, mondjuk a VII. ke­rületi Dob utcai néni Woody Allen eredeti hangjá­ra kíváncsi. És miért baj az, ha a nézőnek olyan az ő hangja, mint a Kern Andrásé? Viszont kellene egy mozi, ahol eredeti hangon vetítenék a művészi filmeket. Az ország lakosságának tíz százaléka igé­nyelné ezt is. De nem többen! Ugyanis félő, hogy átesünk a ló másik oldalára. A feleségem mesélte, hogy a gyerekekkel megnézték A Jedi visszatér cí­mű amerikai filmet. Nem volt szinkronizálva, fel­iratozással ment. Az egész nézőtéren csak azt lehe­tett hallani: „Anyu, mi van odaírva ... mama, mit is mondott?” Port Ferenc, a FOMO igazgatója: - Szeretem, ha egy film az anyanyelvemen szól hozzám. A film fő ereje, hogy megteremti szá­momra az illuzórikus valóságot. Két órán át olyan valóságnak lehetek részese, amit egyébként nem élhetnék meg. Akkor igazán jó a film, ha nem ve­szem észre, hogy műalkotást szemlélek, hanem be­lekerülök az atmoszférájába. S ehhez hozzátarto­zik, hogy az anyanyelvemen szólaljon meg. Ne ar­ra kelljen figyelnem, mi van oda feliratozva. A mo­ziélmény hatékonyságát szerintem rontja a felira­tozás. Nem véletlen, hogy a világon csaknem min­den filmet - különösen Nyugat-Európában - szinkronizálnak. - Ami a nyelvtanulást illeti, nem hiszem, hogy valaki attól lesz nyitott egy nyelv iránt, ha idegen nyelven hall egy filmet, és alatta ott a felirat. Nem hiszem, hogy ez segítené a nyelvtanulást. Erről egyébként beszélgettem nyelvtanárokkal, akik a filmeket is szeretik. Véleményük: a feliratozott fil­mek a nyelvtanulás szempontjából gyakorlatilag használhatatlanok. Ez a módszer ugyanis nem kényszeríti a nézőt arra, hogy idegen nyelven pró­báljon gondolkodni. A legtöbb ember kényelmes; ha lehetősége van elolvasni a feliratot, azt teszi. Viszont több szakember véleménye: idegennyelv­tanulás szempontjából a feliratozás nélküli filmek jöhetnek számításba. Ilyenkor, ha valaki nem is ér­ti a teljes szöveget, a cselekményből, a gesztusból viszonylag pontosan következtethet az egyes jele­netek tartalmára. - A Gorkij filmszínházon kívül - amely a szov­jet filmek mozija - tervezzük más idegen nyelvű filmszínház létesítését is. Jelenleg az igények fel­mérésénél tartunk. Ettől tesszük függővé, hogy egy mozi teljes programjában mutatnánk be idegen nyelvű filmeket, vagy intézményekhez kapcsolód­na, így középiskolák, egyetemek, főiskolák nyelv­­oktatását egészíthetné ki. Ha erre igény van, az is­kolákhoz közeli mozikban teremtenénk meg a fel­tételeket. Én csak a nyelvtanulás, nyelvgyakorlás miatt ajánlanám az eredeti nyelven beszélő filmek nézését. A feliratozást nem tartom jónak, mert az élményszerűségéből veszít az alkotás. Lejegyezte: Lukács Györgyi Ne vegyük el a magyar hangot! A szerkesztőség tagjai: Ábel Péter, Baráth Katalin, Bitay Zsuzsanna, Csala Károly, Fenyves György, Kun Edit, Lukács Györgyi, Molnár Gál Péter, Pongrácz Zsuzsa, Révész András, Tihanyi Sándor, Todero Frigyes, Vida János. Állandó külső munkatársak: Bajai István, Bársony Éva, Bernáth László, Huppán Béla.m­urán 999 Sanyika filmbéli mamájával (Varga Sándor és Tarján Györgyi) Nem egészen szelíd motorosok Sanyi filmjében Martinidesz László első portréfilmje: Karcsika Béres Ilona Szinkron vagy felirat? Port Ferenc üldjön egy történetet!" A Mafilm Hunnia Stúdió nyílt pályázatot hirdet megfilmesíthető történetre (novella vagy dokumentumanyag) 10-30 gépelt ol­dal terjedelemben. A pályázaton bárki részt vehet. A beküldött műveket a Hunnia Stúdió művészeti tanácsa bírálja el, határozott előnyben részesítve a mozilátogató fiatalok érdeklődésére számot tartó filmtörténete­ket. Pályadíjak: I. díj: 25 000,- Ft II. díj: 20 000,- Ft III. díj: 15 000,- Ft A Hunnia Stúdió bármely beküldött mű­vel kapcsolatban fenntartja az elővásárlást, a részben vagy egészben való felhasználás jogát, és szorgalmazza az arra alkalmasnak talált művek megfilmesítését. A díjazott, illetve megvásárlandó művek szerzőit a beküldési határidőtől számított három hónapon belül értesítjük, a többi pá­lyaművet visszaküldjük. Beküldési határidő: 1986. április 30. Cím: „Küldjön egy történetet!" Mafilm Hunnia Stúdió 1141 Budapest, Lumumba u. 174.

Next