Mozgó Világ, 1998. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)
1998 / 7. szám - NOVELLA - Gyurkovics Tamás: Nyál
nem is tudtam volna szeretkezni vele, odabújni és csöndesen pityeregni csak, mint a langyos, tavaszi eső, árván. A férfi meggondolta magát, nem ment át a túloldalra, úgy döntött, beugrik a mozi melletti éjjel-nappali sörbárba, kér attól az örökké sértődött cigánylánytól egy unikumot, aki majd megint megjegyzi, hogy: „És kísérőt nem? Egy sört? Ásványvizet se?”, azt sem, mondja majd a férfi, és a lány megsértődik. Melegít egy meszkóval („Zwack úr, nem akar szponzorálni?”), az jót tesz a gyomrának is, aztán már némiképp fesztelenebbül érkezik a célállomásra, sose tudni, hátha éppen ma lesz ott egy megejtő szépségű költőlány, ne adj isten novellista, egy kis fölszabadultság sosem árt. A sértődött lányt megint nem tudta kiengesztelni a borravaló sem, és amikor a férfi köszönt (már elfele), hogy heló, a nő azt motyogta, oda se nézve, hogy a viszontlátásra. Ment a férfi a megkésett, párát izzadó napsütésben, bele a vörös felhők mögötti vakító, hőtlen fénybe, nem látott semmit, nem is akart, követte azt az égaljg szétfolyt fruttit. „Lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert siettünk”, egy lángossütő mellett haladt el, orrát is, még inkább a gyomrát facsarta a szag, azt mondják, a Halley-üstökös volt, amit a háromkirályok látták, 75 évente jön, ha minden igaz, és valami csillagász kiszámolta, hogy a Nagy Event a 75 egész számú többszörösével azelőtt történt, hogy legutóbb itt járt volna az üstökös. A férfi most hagyta el a kiskörút sarkát, egy katolikus könyvesbolt kirakata mellett ment tova, le a Deák felé. „Az élet isten ajándéka” - olvasta egy könyv címét. „És ajándék lónak ne nézd a fogát” - heherészett hozzá, érezte, ebből a megjegyzéséből már világosan tudta, hogy ma menthetetlenül belecsúszik a cinizmusába, mint egy rossz magyar író a részegségbe, pedig azt hitte, kibírja, míg hazajön a felesége, Á. (Á. ) Márta a fiúnál. Egyébként ez sem biztos.) Keveredett bele, újabb meg újabb poharakkal töltött rá cinizmusára, egyébként sem kellett sok neki, hamar megártott. Talán már ekkor elvetette gonoszsága magját, amely majd - célállomására érve - fojtogató, bátran mondhatjuk, gyilkos televénnyé serdült. A bicikliket lezártuk a pályaudvar melletti újságoskioszknál, megkértük a lányt, aki egy Fülessel legyőzte magát, hogy vigyázzon rájuk, és ő mondta, hogy persze, meg azt is, hogy csak nyugodtan, ők is így szoktak a barátjával, de tudtuk, hogy hazudik, mert csúnya volt, ami Márta szerint szomorú, szerintem viszont szánalmas. Hibázni nehéz, elindultunk hát a 71-esre merőlegesen fölfelé, hogy aztán a templomnál elforduljunk a dombtető irányába, ami ugyan még messze volt, de már látszott, ráadásul alkalmasnak. Ez az út, nem is tudom, talán a második vagy a harmadik párhuzamosan a Balaton mentivel, még nem volt olyan magasan, hogy ne lettek volna naftalinszagú nyugdíjasok, akik huszonöt éve megszokták, hogy feljárjanak ide a Kovács- vagy Takács-féle cukrászdába két gombóc vaníliára és citromra, noha minden évben elragadta valamelyik kortársukat a szalmonella, tudniillik az öreg Kovács (vagy Takács) már rég meghalt és a fia vitte tovább a boltot, aki szart az egészbe, kölcsönzője is volt Alsóörsön. „Abban az időben azért még be mert ülni az ember egy pikoló világosra”-korú öltönyök és kiskosztümök meg tekintélyes árnyat adó gesztenyefák között kaptattunk ki- és fölfelé innen - hátamon, zsákban a dinnye - Márta és én a dombtetőre. Nem akartam, de nem is volt fontos, hogy elmondjam Mártának: voltam már itt régen egy másik lánnyal, vele vadmálnát szedtünk az út menti bokrokról, jó volt az is, de aztán hiába mindenféle kies és félreeső tisztás, ő nem akarta, azt mondta, ragadna