Mozgó Világ, 1999. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 6. szám - TANULMÁNYOK - Lengyel László: Oroszország a NATO és Koszovó között
Aczél Endre Oroszország a NATO és Koszovó között Egyik általam ismert nemzetközi és jogpolitikai elemzésben sem bukkant fel kellő súllyal az a valami, amit a koszovói konfliktus „sürgősségi mozzanatának” neveznék. A következőket kínálom meggondolásra. A Bosznia-Hercegovinában kirobbant polgárháború lecsillapítására, illetve megszüntetésére tett nemzetközi erőfeszítések kezdő- és végpontja: 1992 (London), illetve 1995 (Dayton). Bő három évnek kellett eltelnie, amíg ezek az erőfeszítések eredményt hoztak. A köztes időben emberek százezrei pusztultak el, és milliói váltak hontalanná. Ehhez képest a koszovói probléma (még nem igazi polgárháború, de már fegyveres harc a Koszovói Felszabadítási Hadsereg és a jugoszláv rendészeti erők között) „megoldására” az Egyesült Államok fél évnyi határidőt adott. Kezdőpont: Milosevics és Holbrooke megállapodása a Koszovóban állomásozó jugoszláv katonaság és rendőrség létszámának csökkentéséről; végpont: Rambouillet. A köztes időben a szemben álló felek látványos erőfeszítéseket tettek a végső leszámolás előkészítésére, jelentős emberáldozatok azonban nem voltak, számottevő etnikai tisztogatás sem történt. A washingtoni koncepció szerint Rambouillet-ban a jugoszláv vezetésnek hozzá kellett volna járulnia ahhoz, hogy az államterület épségének és a jugoszláv szuverenitás fikciójának fenntartásával Koszovó de facto NATO-protektorátussá váljék. Minthogy a hozzájárulás nem történt meg, az út megnyílt a háború előtt. Kérdés, hogy miért szabták ennyire szűkre a határidőket, figyelmen kívül hagyva nemcsak a hattagú délszláv „összekötői csoportban” (USA, Nagy- Britannia, Németország, Franciaország, Olaszország, Oroszország) képviseli oroszok ellenkezését, hanem olyan régi és új NATO-tagoknak (Görögország, Csehország) az érvelését is, hogy a diplomácia lehetőségei még egyáltalán nem merültek ki. A válasz, hogy éppen Oroszország miatt. A Clinton-kormány abból a feltevésből indult ki, hogy a koszovói konfliktust addig kell rendezni (más olvasatban: a Jugoszlávia széthullásából kifejlődő drámát, sőt tragédiát addig kell lezárni), míg Oroszországot ebben a vállalkozásban ellenálló, makacskodó, de végső soron készséges partnerként lehet megtartani. 1999 márciusában Washingtonban úgy számoltak - szerintem helyesen -, hogy az az anakronisztikus diktatúra, amelyet az új Európában Milosevics rendszere képvisel, az oroszországi dupla választások (1999. december: parlament, 2000 nyara: elnökválasztás) borús kilátásai folytán csak erőre kaphat, más szóval elvárhatja a Jelcin utáni Oroszország politikai, katonai és anyagi szolidaritásban kifejeződő támogatását. Miért volt tehát sürgős lépni Koszovóban? Ezért volt. Ennek az anyagnak a szövetét próbálom a továbbiakban felfejteni. Ellentétben a közhiedelemmel (és azokkal a minapi, érzelemmel telített fejleményekkel, amelyek az orosz-belorusz-jugoszláv unió nevű képtelenség világra segítését kísérték), Oroszország és Jugoszlávia között az elmúlt évtizedben semmilyen intim politikai kapcsolat nem szerveződött. Minthogy ennek a tíz évnek, e tíz év Jugoszláviájának Szlobodan Milosevics legalább annyira emblematikus figurája, mint Borisz Jelcin Oroszországénak, tegyük hozzá sietve azt is, hogy e két vezető emberi viszonyában sem alakult ki személyes barátság. Mindketten folyvást a Nyugattal üzleteltek, egymástól teljesen függetlenül. Ráadásul nem ugyanazon a „pályán” és nem ugyanabban a léptékben. Nyugtázandó továbbá, hogy miközben Oroszország gazdaságilagpénzügyileg teljesen nyitottá vált a Nyugat felé, Milosevics Jugoszláviája bezárkózni volt kénytelen, leközösítették. Miközben Oroszország jelentős