Mozgó Világ, 2009. január-június (35. évfolyam, 1-6. szám)
2009 / 3. szám - -RÓL, -RŐL - Takács Ferenc: Igazi műterem - Váli Dezső: deske.hu - Levelek Le Meux-be
112 reményes kiállítását, hogy művészek és nagyközönség egyaránt megismerkedjék. .. a modern magyar művészet egyik kiemelkedő egyéniségével.” Talán a honvágy, talán az elismerés vágya, talán a régi barátok, Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Boldizsár Iván vagy mások biztatása kellett hozzá, hogy túltegye magát az addig sziklaszilárd elzárkózáson, és a hatvanas évek közepétől rendszeresen hazalátogasson. „Nem rám gyanakodott. Az országra. Az ittlét lehetségeseire. »Mondd, lehet itt keresztény az ember?« - kérdezte remegve, szigorúan, mint a bíró az ítélet váróra nézve. »Nem zárják börtönbe az embert?« - nézett rám feszülten” - emlékezett vissza a találkozásokra Juhász Ferenc. A hatvanas évek aczéli kultúrpolitikájának részét képezi a külföldön élő magyar művészek visszatérése, így tér meg hazájába Szalay mellett Victor Vasarely vagy Amerigo Tot is. Szalay 1972-ben elnyeri a Dózsa-pályázat első díját, ugyanebben az évben a Magyar Nemzeti Galériában rendezik meg kiállítását. 1973-ban a Genezist megjelenteti a Magyar Helikon; az ő illusztrációival adják ki a hetvenes-nyolcvanas években Shakespeare II. Richárdját, Keresztury Dezső szonettjeit, Babits Eratóját, az Ómagyar Mária-siralmat vagy Kafka elbeszéléseit. 1980-ban a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tüntetik ki. A hatvanas években Németh Lajos a modern magyar művészetet összefoglaló könyvében Szalay Lajost a „a modern magyar grafika legerőteljesebb képviselője”-ként nevezi meg. A kérdés csupán az, mit jelentett akkor és mit jelent ma ebben a mondatban a magyar grafika fogalma. Nem lehetséges-e, hogy a 20. (21.) században inkább csak általában magyar képzőművészet létezik, a grafika pedig ezen belül akkor releváns, ha túllép a szakmán és a technikán, és nem végcél lesz, hanem a megnyilvánulás egyik formája? Nem lehetséges-e, hogy ha mégis önmagába, saját vonalaiba és elveibe zárva létezik, és nem keresi folyton a kitörés - mondjuk, picassói - útjait, akkor nem is lesz más, mint „a teremtő ihletettségnek és a transzcendenciának... feloldást kereső drámája”, avagy szép és örök, de valójában elnémult zárvány? Vagy másként, ahogy Juhász Ferenc foglalta össze egy mondatban Szalay életrajzának végét: „Aztán hazajött, Miskolcra költözött, ott élt s ott halt meg oly egyedül, mint egy természet által elfelejtett gigászi sárkánygyík.” Szalay Lajos grafikusművész gyűjteményes kiállítása a Kogart Galériában, 2008. január 15. - 2009. március 22. Takács Ferenc Igazi műterem Váli Dezső festőművész most közzétett naplója (naplómásolata? naplókivonata? naplóhelyettese? - erről később) arra késztet, hogy - jobb híján - egy magamtól vett idézettel kezdjem. Báthori Csaba könyvéről, a fiktív naplókeretre épülő Haluc Áron dolgozatairól írván próbáltam kifejteni korábban, hogy a napló - kora újkori kezdeteitől fogva - a legprivátabb műfajban utazik: az önfeltárásnak és önmegalkotásnak, a magunkról magunkkal és magunknak való beszédnek a nyelvén szól, amely lényegétől fogva nem a nyilvánosságra tartozik. Az írás kultúrtörténetéből tudjuk, hogy a napló éppen ezért titkos valami, gyakran titkosírással készül, lakattal zárható könyvbe írják, rejtegetik, elássák stb.