Mozgó Világ, 2012. január-június (38. évfolyam, 1-6. szám)

2012 / 5. szám - -RÓL, -RŐL - P. Szűcs Julianna: Gyémánt a kazalban - Újragondolt hagyomány. A Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjasok beszámoló kiállítása, Erns Múzeum, 2012

mustra matyóhímzésszerű. Távol­ból egy kordé indul, óriási Szent Korona a jármű terhe. Értelme nincs, helye nincs, funkciója nincs. Lassan végigkanyarodik a települé­sen, üdvözli a templomot, a közértet, a szökőkutat, a szobrot. Megmutat­ja, hogy ki az úr a háznál. Végül is belesimul a madarakkal, lepkékkel, lufikkal, labdákkal teli ünnepi tér­be. A szimbólumokkal, ereklyékkel és kegytárgyakkal zsúfolt táj értel­mi középpontja „a visszafoglalás” allegóriája, a „mozgó” korona: álta­la kap súlyt a templom, jelentősé­get a bolt, szépséget a vízijáték. A diadalkocsi mintegy megszenteli a centrális előteret. A kocsi hajtóját­­ igavonó barom helyett ez ember lenne - kevéssé le­het kivenni, akár a Turult, az Ár­­pád-sávot, a budai hegyeket. Szabó Eszter nem rágja szemünkbe a „ter­mesz” tűélességű részleteit. Úgy gondolja - helyesen -, hogy a ma­dárperspektívában, nagytotálban láttatott tömegábrázolás önmagá­ban is véleményformáló effekt, ke­­rülendők tehát a művészettörténet idevágó előképei, az analógiák amúgy is túlterhelnék az értelme­zést. A kompozíció tehát nem flaman­­dos. Idősebb Pieter Bruegel töme­gei a spontán közösséggé szervező­dő sokaság élményén alapultak. Szabó „Paradicsoma” viszont kö­zösség nélküli lakosság, szereplői „nem tudják, de teszik” a tőlük el­várt mozdulatsort. Továbbá a raj­zolat távol tartja magát a weimari világvégétől is. A szétesett vilmosi Németország George Grosz által megrajzolt masszáját az undor és a felháborodás alakította pokolivá és röhejessé. Szabó viszont indulatta­­lanul tart szemlét a bambán vihán­­coló és skanzenbe szorított benn­szülötteken: nem szereti, de nem is mérgelődik miattuk. Valamint a vi­deo kerül minden hasonlatosságot az Aba-Novák-, Pólya-, Gajdos-, Sü­li-féle naiv vagy pszeudonaiv stílus­sal. Ez a mennyország csak azok számára élvezetes, akik benne lak­nak. Nosztalgiának helye itt nincs, a néző egyet tehet: feszeng a tarta­lom és látvány között keletkezett feszültség láttán. A bébiszínekben ragyogó táj, az üde lazúrral fölvitt festékanyag, a csengő-bongó hanganyag mintha mind azt szolgálná, hogy a veszély­­érzet, a balsejtelem, a rossz közér­zet úgy zsibbadjon el, hogy közben meg is maradjon. „Alszanak az egek, a mezők. / Ostorok, csizmák, kések / Lombok közt a tiszta tág közök. / S a levélrések.” - írja Jó­zsef Attila Falu című versében, éreztetve, hogy valami történni fog, de most még nem történik semmi, most még nyugalom van, magánélet és kérődző semmittevés. Nem tudni, mit hoz a holnap. A kép jobb alsó sarkában egy em­berke - mintegy kilépve a keresztek­kel, koronákkal, szentekkel, hősök­kel terhelt térből - kezét benyújtja egy „bocca della veritá” fali reliefbe, az Igazság Száját formázó jóskőbe. E finom, tapintatos, elegáns motívum­mal utal alkotója arra: nem életkép, nem tájkép, nem veduta pereg a tár­lat falán, hanem politikai művészet a javából. Újragondolt hagyomány. A Derkovits Gyula­képzőművészeti ösztöndíjasok beszámoló kiál­lítása, Ernst Múzeum, 2012. április 5-22. 105

Next