Mozgó Világ, 2015. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)

2015 / 2. szám - HÓNAPLÓ - Parászka Boróka: Sár és gyűlölet

A kis kocsma, amelyben estére Cs.-nek néhány színésszel előadást kell rögtönöznie, úgy van a városközpontban, mintha nem is itt lenne. Nyo­ma sincs sem ilyen, sem olyan zászlóknak, a sarat a lábukon hozzák a be­térők, de hamar kivetkőznek magukból. Felakasztják a nagykabátokat, leteszik a nehéz táskákat. Kiegyenesednek a görbe vállak, kipirulnak az arcok. Elkezdenek élni a pult körül az emberek. A megunt feleségeket, a taknyos gyerekeket, a görbülő utcákat, amelyekben elillan az útirány, és amelyektől vég nélkül, otthontalanul tévelyegnek, maguk mögött hagy­ják. Ide, a kocsmába, ebbe a szobányi másvilágba megérkeznek. És dön­tenek. Sört, bort vagy valami erőset? Megváltó alkoholizmus. Barátságos vállveregetések, törzsasztalok a törzsnek, városi csecsebe­csék, felharsanó nevetések, kézhez kopott székek, asztalok - ez az élet. Megérkeztünk - mosolyog Cs. - Illatos kávét hoz, süteményt, lesegíti ró­lam a kabátot. Körülötte mindenki izgul, várják az esti produkciót, a Cs. által irányított improvizációt. Játékot arról, hogy mi történik ebben a kocsmában, és mi történik a kocsmán kívül. Cs. nem izgul. Tudja a tétjét, az elejét és a végét a játéknak. Hozza magával a történetét, a történeteit, a gondosan gyűjtögetett szavakat, helyzeteket, karaktereket. Zsonglőrkö­dik. Halad egyik pontból a másikba. Menni kell, menni, menni, menni. El­jutni innen oda. Lendülete van, és viszi magával a körülötte lévőket. Egy­­egy mozdulatára, instrukciójára felharsan a nevetés, megtelik a kocsma valami könnyűséggel, színházzal. Cs.-vel. Vergődéssel is, de ezt a tapsolók alig sejtik. Akkor érzik majd, ha elindulnak a semmibe forduló kanyaro­kon. Hazafelé. A végén mosolyog a színpadról, és visszamosolygok. Nem fog meghalni. Ez az este elmúlik ugyan a rögtönzéseivel, az instrukcióival, az általa dik­tált ritmussal. Mi marad? Maradnak majd az újra és újrajátszható szöve­gek. Az éles, tompa, rövid, hömpölygő mondatokká rendezett kis kavics szavak, amelyeket olyan makacs szorgalommal szedeget össze, látva az egyformaságukat és a bennük vagy a benne rejlő mást. És én? Meghalok? A rögeszmés igyekezettel, ahogyan minden mást levetkőztetek, lemarok, amíg el nem jutok csontig, ugyanaddig. Ahogy hallom a nevetésekben a szűkölést? Én nem fogok meghalni. Mert már halott vagyok. Menni kell, menni, menni, menni. Kimozdulni. Nemsokára Vitéz Mihály-bemutató lesz Szombathelyen - cseveg az asztaltársaság, amikor megszólalok. Megbocsátó vagyok a sáros cipőik­kel, a söröskorsóikkal és az otthon maradt, megunt feleségeikkel szem­ben. Nekem még sár sincs a cipőmön, a sör nem hódít, és a mindig ugyan­abban az unalmat, a könyörületet nem ismerem. Vitéz Mihály a közös történetünk, nekünk sárosoknak és sártalanoknak. Nem értik. Csokonai Vitéz Mihályról írtál? - kérdezi zavartan valaki Cs.-t. Magyarázni kell, hogy nem, nem Csokonairól, hanem arról a Vitéz Mihályról. A román fejedelemről szól az új, kortárs magyar dráma. A vi­lágban, ahol a zászlóknak és a színeknek megvan a maguk rendje, kocká­zatos felcserélni a sorrendet, a jelképeket. Néhány méterre a helytől, ahol ülünk, a város főterén hatalmas Vitéz Mihály-szobor áll. Mutogatok ki az ablakon, tudjátok, róla van szó, aki­vel együtt éltek, aki mellett nap mint nap elmentek, hogy betérhessetek ide, megigyátok a napi sört. Ó, mi azt is úgy hívjuk, hogy Csokonai. Ne­

Next