Mozgó Világ, 2015. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)
2015 / 2. szám - HÓNAPLÓ - Parászka Boróka: Sár és gyűlölet
A kis kocsma, amelyben estére Cs.-nek néhány színésszel előadást kell rögtönöznie, úgy van a városközpontban, mintha nem is itt lenne. Nyoma sincs sem ilyen, sem olyan zászlóknak, a sarat a lábukon hozzák a betérők, de hamar kivetkőznek magukból. Felakasztják a nagykabátokat, leteszik a nehéz táskákat. Kiegyenesednek a görbe vállak, kipirulnak az arcok. Elkezdenek élni a pult körül az emberek. A megunt feleségeket, a taknyos gyerekeket, a görbülő utcákat, amelyekben elillan az útirány, és amelyektől vég nélkül, otthontalanul tévelyegnek, maguk mögött hagyják. Ide, a kocsmába, ebbe a szobányi másvilágba megérkeznek. És döntenek. Sört, bort vagy valami erőset? Megváltó alkoholizmus. Barátságos vállveregetések, törzsasztalok a törzsnek, városi csecsebecsék, felharsanó nevetések, kézhez kopott székek, asztalok - ez az élet. Megérkeztünk - mosolyog Cs. - Illatos kávét hoz, süteményt, lesegíti rólam a kabátot. Körülötte mindenki izgul, várják az esti produkciót, a Cs. által irányított improvizációt. Játékot arról, hogy mi történik ebben a kocsmában, és mi történik a kocsmán kívül. Cs. nem izgul. Tudja a tétjét, az elejét és a végét a játéknak. Hozza magával a történetét, a történeteit, a gondosan gyűjtögetett szavakat, helyzeteket, karaktereket. Zsonglőrködik. Halad egyik pontból a másikba. Menni kell, menni, menni, menni. Eljutni innen oda. Lendülete van, és viszi magával a körülötte lévőket. Egyegy mozdulatára, instrukciójára felharsan a nevetés, megtelik a kocsma valami könnyűséggel, színházzal. Cs.-vel. Vergődéssel is, de ezt a tapsolók alig sejtik. Akkor érzik majd, ha elindulnak a semmibe forduló kanyarokon. Hazafelé. A végén mosolyog a színpadról, és visszamosolygok. Nem fog meghalni. Ez az este elmúlik ugyan a rögtönzéseivel, az instrukcióival, az általa diktált ritmussal. Mi marad? Maradnak majd az újra és újrajátszható szövegek. Az éles, tompa, rövid, hömpölygő mondatokká rendezett kis kavics szavak, amelyeket olyan makacs szorgalommal szedeget össze, látva az egyformaságukat és a bennük vagy a benne rejlő mást. És én? Meghalok? A rögeszmés igyekezettel, ahogyan minden mást levetkőztetek, lemarok, amíg el nem jutok csontig, ugyanaddig. Ahogy hallom a nevetésekben a szűkölést? Én nem fogok meghalni. Mert már halott vagyok. Menni kell, menni, menni, menni. Kimozdulni. Nemsokára Vitéz Mihály-bemutató lesz Szombathelyen - cseveg az asztaltársaság, amikor megszólalok. Megbocsátó vagyok a sáros cipőikkel, a söröskorsóikkal és az otthon maradt, megunt feleségeikkel szemben. Nekem még sár sincs a cipőmön, a sör nem hódít, és a mindig ugyanabban az unalmat, a könyörületet nem ismerem. Vitéz Mihály a közös történetünk, nekünk sárosoknak és sártalanoknak. Nem értik. Csokonai Vitéz Mihályról írtál? - kérdezi zavartan valaki Cs.-t. Magyarázni kell, hogy nem, nem Csokonairól, hanem arról a Vitéz Mihályról. A román fejedelemről szól az új, kortárs magyar dráma. A világban, ahol a zászlóknak és a színeknek megvan a maguk rendje, kockázatos felcserélni a sorrendet, a jelképeket. Néhány méterre a helytől, ahol ülünk, a város főterén hatalmas Vitéz Mihály-szobor áll. Mutogatok ki az ablakon, tudjátok, róla van szó, akivel együtt éltek, aki mellett nap mint nap elmentek, hogy betérhessetek ide, megigyátok a napi sört. Ó, mi azt is úgy hívjuk, hogy Csokonai. Ne