Műhely, 1997 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 4. szám - ANAKREÓN ÁTHANGOL - White, Hayden: A ténybeli ábrázolás fikciói
HAYDEN WHITE A ténybeli ábrázolás fikciói Megelőzendő azokat az ellenvetéseket, amelyekkel a történészek szokták illetni az alább következő fejtegetést, már az elején szeretném elismerni, hogy a történelmi események különböznek az elképzelt, regénybeli eseményektől abban az értelemben, ahogy különbségüket Arisztotelész óta jellemezni szokták. A történészeket azok az események foglalkoztatják, amelyek meghatározott idő-tér helyzetekhez köthetők, olyan események, amelyek alapvetően megfigyelhetők vagy érzékelhetők, miközben a nagy képzelőtehetségű szerzők - költők, regényírók, színpadi szerzők - mindkettővel foglalkoznak: az említett fajtákkal is, és az elképzelt, feltételezett vagy kitalált dolgokkal is. Nem tartozik tárgyunkhoz azon fajta események jellegének vizsgálata, amelyekkel a történészek és képzeletükre hagyatkozó szerzők egyaránt foglalkoznak. Ami minket érdekel a „tények irodalmának” megvitatása során - vagy ahogy én nevezem: „a tények ábrázolásának fikcióiban” -, az nem más, mint hogy mennyire fedi át, hasonlít vagy egyezik egymással a történészek és a képzelettel dolgozó szerzők beszédmódja (discourse). Bár a történészek és a regényírók különböző események iránt érdeklődhetnek, saját beszédmódjuk formái és írásuk céljai gyakran azonosak. Ráadásul, szerintem, az alkotás során használt technikák és stratégiák is lényegi azonosságot mutathatnak, bármennyire különbözőnek tűnhetnek is szövegük puszta felszínén, vagy beszédstílusuk, dikciójuk szintjén. A történeti írások és a regények olvasóinak minden bizonnyal szembetűnik hasonlóságuk. Pusztán formális, mondhatni formalista értelemben sok történeti írást regénynek, és sok regényt történeti írásnak tarthatunk. Ha pusztán nyelvi alkotásokként szemléljük őket, a történeti írások és a regények nem különböztethetők meg egymástól. Formai alapon nem könnyen tehetünk köztük különbséget, hacsak nem speciális előfeltevéssel közelítünk hozzájuk - a tárgyukat képező igazságuk fajtáit tekintve. Ám egy regényíró célja ugyanaz kell legyen, mint egy történészé. Mindkettő a „valóság” verbális képét kívánja nyújtani. A regényíró közvetve mutathatja meg felfogását erről a valóságról - ahogy mondani szokták - inkább ábrázolási technikákkal, mintsem közvetlenül, olyan kifejtések, prepozíciók sorának regisztrálásával, amelyek feltehetően pontról pontra megfelelnek a történés szövegen túli tartományának, ahogy azt saját szakmai követelménye szerint a történész teszi. De a valóság képe, amit a regényíró így megkonstruál, általános vonalaiban meg kell, hogy feleljen az emberi tapasztalat tartományának, amely nem kevésbé „valóságos”, mint amelyre a történészek hivatkoznak. Ez tehát nem az igazság két fajtája egyfelől a megfelelés, a korrespondencia, másfelől a koherencia - közötti konfliktus problémája (amint azt az empirizmust a valósághoz való egyetlen eljutási módnak tekintő nyugati előítélet tévesen ránk akarja erőszakolni). Minden történetírásnak ugyanúgy ügyelnie kell a koherencia szempontjaira, mint a megfelelésére, ha meg akarja haladni azt, hogy okszerű számadása, összegzése legyen „a módnak, ahogy a dolgok valóban voltak”. Az empirista előítélethez az a meggyőződés társul, hogy „a valóság nemcsak érzékelhető, hanem szerkezetében koherens is”. A létezésre vonatkozó, bizonyítható megállapítások puszta listájából nem kerekedik ki a valóságról szóló beszámoló, ha nincs bizonyos - esztétikai vagy logikai - koherencia, amely összekapcsolja őket. Hasonlóképp minden fikciónak eleget kell tennie a megfelelés, a korrespondencia követelményének („adekvátnak” kell lennie, mint valami önmagán túli képnek), ha igényt támaszt arra, hogy betekintést adjon, hogy megvilágítsa a világ emberi megtapasztalását. Legyenek bár a diskurzusban megjelenített, ábrázolt események egy molekuláris egész atomi részeiként megalkotva, vagy mint lehetséges előfordulások egy érzékelhető totalitáson belül, a totalitásában felfogott diskurzus mint egy bizonyos valóság képe korrespondenciális kapcsolatban van azzal, aminek a képe. Ebben a kettős értelemben igaz az, hogy céljaiban minden írott diskurzus kognitív, eszközeiben pedig utánzó, mimetikus. Ez a leginkább groteszk vagy látszólag expresszív diskurzusra is áll, a költészetre nem kevésbé, mint a prózára, sőt, azokra a költői formákra is, amelyek látszólag semmi mást nem óhajtanak, mint magát az „írást” megvilágítani. Ebben a tekintetben a történetírás nem kevésbé a fikció formája, mint a regény a történelmi ábrázolásé. A történetírásnak ezt a fikciókészítés egy formájaként való jellemzését valószínűleg nem fogadják nagy rokonszenvet sem a történészek, sem az irodalomkritikusok, akik, ha kevés más dologban értenek is egyet, hagyományosan osztják azt a véleményt, hogy a történelem(írás) és a regény a gyakorlat, a megismerés különböző rendszereivel foglalkozik, s ezért a diskurzus különböző, ha nem teljesen ellentétes formáját képviselik. Ezért kívánatos néhány szót szólni arról, hogyan keletkezett ez a felfogás a történelem és a regény szembenállásáról, és miért maradt oly sokáig megkérdőjelezetten a nyugati gondolkodásban. A történetírást egészen a Francia Forradalomig hagyományosan irodalmi műfajnak tekintették. Még közelebbről, a retorika egy ágának, és általánosan elismerték „fiktív” természetét. Jóllehet a tizennyolcadik századi teoretikusok meglehetősen mereven (és filozófiailag nem mindig helytálló indokkal) megkülönböztették a „tényt” és a „képzelményt”, egészében nem tekintették a történetírást a tények olyan ábrázolásának, mint amely nem ötvöz képzeleti elemeket is. Miközben elfogadták azt az általános kívánalmat, hogy a történeti számvetés inkább a valóval foglalkozik, mintsem elképzelt eseményekkel, az elméletalkotók - Bayle-től Voltaire-en át és De Mably-ig - felismerték, hogy a történeti diskurzusban kisegítő eszközként elkerülhetetlen a fikciós technikák használata a valóságos események ábrázolásában. A tizennyolcadik század bővelkedik olyan művekben, amelyek különbséget tesznek egyfelől a történelem tanulmányozása, másfelől a történelem írása között. Az írás irodalmi, éspedig kifejezetten re- 62