Műhely, 2007 (30. évfolyam, 1-6. szám)
2007 / 2. szám
A szellemes kritikusi szófordulat (szintagma, fűzné hozzá indexszám alatti jegyzetben most portretizálandó, indexomán költőnk) még inkább érvényes az 1951-es évjáratú, Somogyból (Kisbajomból) származó Csokonai Attilára, aki Rastignac a Szabadság-hegyen című kötetével 1981-ben jelentkezett. A második, az InEdith 2001-ben, a harmadik, a Dirádó 2006-ban hagyta el a nyomdát. Mintha a Somogyba (Csurgóra) is átszármazott Csokonai Vitéz Mihály lenne felmenője és az 16.. .es-as-es/1965-ös/1987-es születésű Csokonai Lili a húgocskája („Csepel szürke lapályáról”). Csokonai (Attila) egykori eminens szegedi bölcsészként nyilván jól tudja, hogy Csokonai (az e „nyívvel tellyes világra” lőtt Lili) autobiográfiájához (a szegedi) Hódosy Annamária elemzése szerint Csokonai (V. Mihály) filozófiai költeményeinek van a legtöbb közük. A Dirádóban az Érettségi találkozónkra — a Dísztelen költemények 1. expressis verbis megverseli a nomen est oment (a latin fordulatokat, idegen nyelvi intarziákat igencsak kedveli poétánk): „Hová tűnt az a karcos / »Élmény-élességű« amatőrfilm / [...] / Rossz akusztikájú művház / Színpadon szerepelsz sokadszor / Gesztikulálsz - »Egy kálomista pap / S Csokonai« - poénkodsz / Kibekkeltél azóta feketén-fehéren / Több mint harminc évet”. A régi fekete-fehér film mellett van friss, rímtánctól színes is. Benne még gunyorosabban odaszól Csokonai-„alteregó” önmagának. Az én Széchenyi programom elején orvosát, dr. Hárdi Lillát éri az ajánlás, majd a „Lilla-vers” második szakaszában bugyog az ellen-bordal: „Nézed ötliteres kannámat akár hiszed / Akár nem benne többé nem bort viszek / Kétségbe is esne Lillám ha esmég innám / Hanem egy hétre elegendő gyógyvizet”. Költő ha Attila (s ha Szegeden a literatúra deákja), élteti tovább József Attila tradícióját is. Hiszen azt szinte az összes nem-Attila is örökíti! S épp Csokonai Attila ne vinné, aki (oldalpislantás nélkül persze, önjogon) Jókai Anna úgymond kalózzászlóit is meglobogtatja?! A Deheroizálás (a két azonos címűből a régebbi) parodisztikus negyedik darabja Ezüstlakodalom: Aranyék, Jókaiék igazoltan távol címmel Petőfit kelti keserű kései életre. Egy/több Anna sem marad nevezetlen (lásd a legújabb publikációkat is), s ha marad, épp az elhallgatás által neveződik: Költők látogatóban (lesz folytatás? - mert ez: 1. Juhász Gyula). Vissza azonban József Attilához, hisz tőle el csak ritkán. Csokonai Attila lírájának egyik alaprétege bizonnyal a József Attila-i világképből, sorsból, habitusból, verseszményekből - valamint az alkotói utóélet különféle jelenségeiből, a befogadás tapasztalataiból - formálódik. A József Attila-énekek sorozata e hűséges ráhangolódásnak nem is a legodaadóbb megjelenése. (A 9. [Egy költőre] indokolatlanul, lovagiatlanul kényszeríti bele a „passzent koronás” Illyés Gyulát a József Attilával történő sorsösszevetésbe, kettejük költői nagyságának hamis irodalomtörténészi - és moralizálgató - gyakorlattá vált méricskélésébe. A „régi” Csokonai sem állt a legtürelmesebb ember hírében...) Balzac Rastignacja (a fiatalság varázslatos és az idősödés kiszolgáltatott médiuma, az egyik legnevezetesebb epikai hős) is már a harmadik gyűjteményben kíséri-vigyázza meghívóját. Csokonai úgy szerkeszt, hogy az InEdith - megfelelő szűkítésekkel, átrendezésekkel - magába foglalja a pályakezdő (a Kozmosz Kiadónál az elsőkötetesek sorozatát pásztoroló Kormos István személye, legendája miatt is emlékezetes) könyvét, a Dirádó pedig - megint sakkozva az anyaggal - a már közzétett korábbi termés: a két előző opusz esszenciáját. Vajon azzal tisztában volt-e 1981-ben a bemutatkozó költő, az októberi forradalom élménykörét a kisgyerekkorból is kontinuus felnőtt élménnyé kielevenítő Csokonai Attila, hogy 1956 őszén Szabadsághegy címmel tűzték műsorra (s tiltották be csakhamar) Gáli József akkor bátran korleleplezőnek számító színművét a József Attila Színházban? (Ma ugyanott újra játsszák: Darvasi László átiratában Szabadság-hegy lett belőle.) A fenti négy (Csokonai-, József Attila-, Balzac-, Szabadsághegy/ 1956) klasszikus-historikus irodalmi/ történelmi pecséten kívül Csokonai Attila eddigi legteljesebb és legjobb gyűjteménye egyéb fontos bélyegeket is hord. A Fekete Sas kiadványának Csokonai Dániel (a somogyi Berzsenyi lehetett az egyik keresztapa?) tervezte címlapján csontsárga könyvoldal dől fekete lankára. Miért épp ez? - elbeszéli a hátsó borítón a szerzői vallomás. Babits Mihály-költeménnyel keresi az utat az olvasóhoz a fedlap. A költemény címe: Tüzek (ezt a címet egy Kiss József-kötet és -vers tette igazán híressé). A szöveg fele fért el itt (jól kivehetően prológusként). Az első sor végén ott a szó, melyet egy valahai ismeretlen olvasó (az antikváriumban vásárolt Babits összes korábbi birtokosa?) dirádóról töltőtollal dáridóra javított. (A korrekció valójában rontás, Babits szóválasztásának a szó szoros értelmében vett felülírása, áthúzása.) A könyvborító ezzel vitázó dialógusba hozza a címszót és a kiugratott szót: Dirádó - dáridó. Az előbbi a szokatlant, szabályszerűtlent, ritkát védi. Azt a fogak közt szűrt, dúdolható versbeszédet, melyet Csokonai évtizedek óta, s egyre kerekebb-sötétebb hangjegyekkel kottáz. A dirádót irodalom és élet hanászása ellenében, szakadozott és esős filmje ellenében. Ehhez az együgyűséghez, következetességhez, az érdes szépség folytonosságához olyan éles vershallás, képsorozat-látás, felhalmozott műveltség, megfontolt szüretelés szükséges, mint amelyre Csokonai jeles képességekkel bír. Mesterségbeli tudását egy Babits versus Ady (egyben Babits és Ady) lehelet is bizonyíthatja (száz más argumentum mellett). A 2001 és 2006 közötti új versek anyagát felölelő harmadik ciklusban áll a Három elégia (azonosítása: [Rímjáték]). A Párizst nem mással, mint a Rue Szondival térképező (és később a Rue Saint Denis-n becserkésző - hiszen Párizs nemcsak Pesten van - első tétel Kosztolányi Dezsőt is invitálja: „Ahogy a Száz sorban írtam...” Kosztolányinál: Száz sor a testi szenvedésről; Csokonainál egyszerűen Száz sor, a kimagasló versek egyike. A második tétel József Attila-parafrázissal indít - „A napozórét aszott füvön ültünk / Néztük hogy úszik el egy hosszú délután” -, s jut Ady Párizsáig (Csokonai Attilaversek rádiós sugárzásának „hispán” idézése után): „...hallgattuk a teli lombokat”. (A Párisban járt az ősz a „Züm, züm”, a szorongató súgás meghallásának verse, „halk lombok alatt’.) A harmadik tétel a Messze..., messze... „Frankhont” is pásztázó Babitsától a spanyolhoni szakasz „barna balkonon” alliteráló-merengő „bús donnáját” rajzolja át: „...te csak nyögsz bús balkonok alatt”. Lombok alatt, balkonok alatt, száz sor elfeslő oltalma alatt, a Nyugat első nemzedékének (lásd még: Juhász, Tóth - de ha tetszik, Bartók és mások is), a tényleg nagy generációnak a pajzsa alatt... A magyar és a világirodalom védelmét élvezve lélegzik a Csokonai-költészet. Az antikvitás jelenvalósága („Lányok mennek az utcán / Szapphók Phrynék Elektrák”-Az én 12 találatosom) lenne a legmeghatározóbb? A 19. század néhány máig égő stigmája, főleg a heinei indulat (A Héber dalokból - Hommage Monsieur Un Rien alias Heinrich Heinének; Holdtengeri tekercsek -l.A tenger íze - e ponton is ígérkezik folytatás?), a szarkazmus dominálna? A világlíra klasszikus és avantgárd modemjei? Vagy mások? A sűrűn zsoltározott Radnóti Miklós például? Csokonai páratlan bőséggel ontja a textusba emlék, ihlet, élmény, olvasmány, hallomás vendégszövegeit, hatásait. Neveltetés és félálom, memoriter és búvárlás néha akkor is üzen, bevési magát, amikor nem feltétlenül kellene. Amikor az asszociáció nem röpteti, eltereli a figyelmet. Amikor a vers kissé nehézkessé válik - mert magyarázkodik (és fölösen magyarázódik). 73