Műhely, 2012 (35. évfolyam, 1-6. szám)
2012 / 4. szám
10 1956 Most is arra áll a szám, hogy ötvenhatot mondjak: ötvenhatban, ezerkilencszázötvenhat. Belénk nevelték, hogy ne használjuk a forradalom szót. Bár erre a jelentésre gondolunk. Ezért írok most is először és inkább ötvenhatot és nem azt, hogy a forradalom idején. Igaz, „ellenforradalmat” sem mondtunk soha otthon. Se a felnőttek, se a gyerekek. Nem zárom ki, hogy az iskolában vagy hivatalos körülmények között igen. De rossz érzéssel. Émelyegve. Arra akarok kilukadni, hogy nekem nem kellett, hogy elmagyarázzák a rendszerváltozás táján, hogy ez mi volt, fölkelés vagy népfölkelés vagy forradalom vagy megmozdulás vagy micsoda. Én, sokadmagammal - nem tudom, az ország hányadrészével — nevetségesnek és visszataszítónak találtam azt, amikor egyesek fölfedezték a spanyolviaszt, és rájöttek, hogy ezentúl már hogyan is kell megnevezniük ezt az eseményt. Világos volt, hogy melyik oldalon áll a család. Hogy érzelmileg hol vagyunk. Nevelőapánk nem volt teljesen a mi oldalunkon. Talán félt is, talán a meggyőződése is másfelé húzta. Leginkább azt hiszem, ingadozott. Kristálytisztán emlékszem sok mindenre. Jelenetek bukkannak föl, mintha filmen látnám, hangképek, mintha rádióban hallanám. Egy jelenet hanggal, mintha vasárnap volna, fekszünk az ágyban öcsém és én, kászálódik, ébredezik a család, amikor hatalmas erővel elkezdik verni az ablakot, úgy, hogy az majd betörik. Én felkeltem és odaólálkodtam, akkorra már ott volt nagyapám, kinyitotta, kinézett, lovag Gálffy állt ott földúltan, és ezt mondta elfojtott hangon: „Merza úr, kitört a forradalom!” Ez az ember Jászberény egyik „híressége” volt. Festőművész-féle, műgyűjtő-féle, és tartotta magát lovagi rangjához. Viselte a címet. Kint lakott a Zagyva partján, a Szilvásnak nevezett városszélen, ahol parányi kis nyaralók, csónakházikók, kabinok voltak, meg egy-két különc otthona. Később, nagyobb fiúként voltam nála vagy kétszer, megmondtam, hogy Merza István unokája vagyok, így hajlandó volt velem szóba állni. Engem a régiségei izgattak. Csodálatos dolgok voltak ott, háromélű, hosszú gyíkleső, régi pisztolyok, kardok, később ezek eltűntek, egyesek szerint Gálffy halála előtt elásta őket, mások szerint a bejárónője (aki élettársa is volt, bár nem úgy bánt vele mások előtt) és annak a fia eladták ezeket a holmikat. Nem tudni, mi az igazság, Gálffy háza ma is áll, a régiségeknek se híre, se hamva, csak a bejárati fronton lévő nagy, kazettás ablak bizonykodik arról, hogy itt valaha műterem volt és valami festőféle dolgozott benne. Ez a sokak által félőrültnek mondott ember állítólag Sztálinnak is irkált leveleket, és föl volt háborodva, amikor a postán ezeket nem akarták továbbítani a Kremlbe. Nyilván bogaras alak volt, én az őrültségnek semmilyen jelét nem láttam rajta egy-két találkozásunkkor, legfeljebb térdnadrágos öltözete, kissé furcsa modora volt szokatlan. Most nagyon fölajzott volt. Nagyapám, aki híres volt arról, hogy válságos helyzetekben helyesen viselkedett és meg tudta nyugtatni az embereket, sőt, hidegvérről tett gyakran tanúbizonyságot, most is, valami logikus szöveggel, leszerelte a lovagot, és hazaküldte. Emlékszem, miután ezt megtette, látszott azért rajta, hogy nagyon izgatott. Persze, nem Gálffytól tudott ő arról, hogy mi van, mi készül. Hanem elsősorban a Szabad Európa és az Angol Rádió adásaiból. Meg azután kezdtek szivárogni különféle hírek Budapestről, az ismerősöktől és később a pesti rádió, majd pedig az újságok is hozzájárultak valamelyest tájékozottságunkhoz. De amihez nem kellett rádió és újság, előbb-utóbb ott volt az orrunk előtt. Ahogy már elbeszéltem, megjelent a fogházparancsnok Nagy Ferdinánd a családjával, és kérte nagyapámat, azzal a megszólítással, ami azelőtt sose jött a szájára. Merza úr, engedje meg, hogy itt legyünk, életveszélyben vagyok. Jöttek borzalmas hírek, hogy embereket lőttek le a Főtéren. Én többször megpróbáltam elfógni, hogy bemenjek a városba és megnézzem, mi történik, de nem engedtek. Annyit sikerült megtennem - nevetséges! -, hogy később, mikor már egy orosz katona állt a tőlünk öt percre lévő nagy park szélén, a Barátok Temploma mellett, a Hatvani úton — a másik oldalról, a fák közül, a sötétben csúzlival fellőttem, mintha mozsárágyúval, és visszaesett a kavics a katona környékére, aki kétségbeesetten kapkodott a géppisztolyához. De hát nem tudta, mi az és honnan jön. Később még egy-két kavicsot megeresztettem, de az egészből nem lett semmi. Azért állt ott ez a kiskatona, mert (ez később volt már) jöttek dübörögve Hatvan felől az orosz tankok, egyik a másik után, szinte a végtelenségig, keresztül a városon, némelyik lemaradt, egy a főtéren a Csákék házába állt bele, szó szerint úgy, hogy a tank fala a szobában volt, a toronyágyú pedig kifelé, a gimnáziumra irányítva. Amikor ledöntötték a Főtéren a hülye, szivar alakú, idétlen szovjet emlékművet, akkor se lehettem ott, de arról is sok mindent hallottam akkor és később, utcabeli gyerekektől, majd felnőttként sok mindenkitől. Papa állandóan a Szabad Európa Rádió adását bújta, nálunk, a másik szobában szólt a budapesti adó, nevelőapám kezdetben azt bizonygatta, hogy nem lesz ebből semmi és hogy csavargók csinálják. Tehát a szabvány, vonalas szöveget nyomta, bizonyára nem azért, mert teljesen így gondolta vagy így érezte, bár ki tudja! Emlékszem, amikor még egyáltalán jártunk iskolába, mert aztán szünet következett, a volt zárda épületének első emeletén lévő tantermünkben, a mindig hetyke, rugózó léptű, pofozkodó, izgága ifjú testnevelő tanár és úttörőparancsnok most halottsápadtan ült a katedrán, és idegesen nézett az ablak felé, végül nem akadályozta meg, hogy mind az ablakokhoz tóduljunk és bámuljuk, ahogy vonulnak, teherautóval, énekelve, piros-fehér-zöld karszalaggal, térdük között dobtáras géppisztolyt szorítva a nemzetőrök. Persze az orosz tankok mozgása és a nemzet DOBOSS GYULA A Merza-napló (Részletek) 47