Műhely, 2019 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2019 / 5-6. szám - Fűzi László: Vázlat - önmagunkról
FŰZI LÁSZLÓ Vázlat önmagunkról Villányi Lászlónak „De mi soha nem a valódi jelenben élünk, hanem egy elképzelt múlt és egy elképzelt jövő révén egy elképzelt jelenben, vagyis abban az elképzelt értelemben, jelentésben, amivel a jelent felruházzuk” - idézi Mamó Dávid Hayden White által inspirált megállapítását Gyáni Gábor a Tiszatáj 2018. novemberi számában megjelent, Háborús tapasztalat és a nem várt jövő című tanulmányában. A tanulmány szerzője a történelmi és a történeti tapasztalat feloldhatatlan kettősségével foglalkozik, állítása bizonyítására a példákat az első világháború időszakából, s az ún. Trianon-szindrómához kapcsolódva fogalmazta meg, rámutatva, hogy „látható ellentét feszül a nagy háború utólagos (történészi) számon tartása és az esemény kortársi élményvilága között”. A jelzett folyóirat-számban, egyből Gyáni Gábor említett írására következően jelent meg Lengyel András Háborúvesztés és irodalom című írása. Lengyel András nem a tömegmédiumok által sugallt képpel foglalkozik, mint ahogyan Gyáni Gábor tette azt, hanem az időben előrelépve azt vizsgálja, hogy a háborúvesztés miképpen hatott a magyar történelem folyamataira („a háború elvesztése a modern magyar történelem originális - újszerű és elementáris erejű — katasztrófája volt, hatástörténete máig nem záródott le”, mondja), s hogy maga a háború elvesztése miképpen jelent meg az időszak irodalmában, majd kiemeli: „Ám tetszik-e vagy sem, tény: az 1918/19-es várakozásokat tükröző szövegek egyértelművé teszik, a forradalomban való remény elég széles körű volt. A változás, az addigi gyakorlat átfogó megváltoztatásának igénye sokak közös igényeként jelent meg. Nem véletlen, hogy vaskos szöveggyűjtemények születhettek, amelyekben harcos újságírók és jámbor költők szövegei dokumentálják az ,új isten’ érkezését, az új perspektíva iránti várakozást.” A Tiszatáj 2018. novemberi számában, ahogy Gyáni Gábor írását Lengyel András írása követte, úgy követi Lengyel Andrásét Sándor Ivánnak A korszak tekintete című esszéje. S ahogy Lengyel András a háborúvesztés nagy fordulatot teremtő mozzanatáról ír, úgy kérdezi Sándor Iván: „Mi dőlt el a huszadik század második évtizedében?” S ahogy Sándor Iván az egyes huszadik századi történelmi periódusok alapszerkezetének első alappilléreként az eufóriát, az általános lelkesedést, s a győzelembe vetett hitet említi, úgy elemezte ezeknek a mozzanatoknak a jelenlétét Gyáni Gábor az első világháború kezdeti időszakának közhangulatában. Ahogy Lengyel András az első világháború leromlásakor induló történelmi folyamatokat elemzi, úgy sorolja - Nemes Nagy Ágnes kifejezését kölcsön véve — Sándor Iván a megoldatlanságokat újrateremtő történelmi periódusokat egészen máig, megjegyezve: „A korábbi históriai szakaszokban lehetett kérdéseket, felhívásokat intézni a korszellemhez. A ma szellemtelen, harci páncéllal burkolt létszerkezetéről lepattannak nemcsak az európai szellem megszólításai, de Ady, Babits, Halász Gábor, József Attila és a maiak próbálkozásai is.” Ha a magyar folyóirat-kultúrában sűrűn megjelenő tematikus számokat, s azok írásait nézzük, akkor is ritkán találkozunk három egymás mellett álló, s egymáshoz ennyire erősen kapcsolódó írással. Ritka, hogy három kiváló gondolkodó gondolatmenetét az ugyanazon, s mégis végtelen mennyiségű témát magában rejtő pontból elinduló kérdések és az arra adott válaszok ennyire erősen kapcsolják össze. Mindezzel együtt mégis azt kell mondanom, hogy az írások mostani egymás mellé állítására nem a lényegi rokonságuk késztetett, hanem az, ma már feltehetően patetikusan hangzik ez, hogy mindhárom írás rólunk, akár azt is mondhatnám, hogy a magam életéről szól - még akkor is, ha, legalábbis az első tekintetre, a szerzőket az első világháború, azon belül is annak lezárulása, s a háborúvesztés sajátosan magyar sajátosságai és következményei foglalkoztatják. Igaz, valójában szinte minden történeti okfejtést a következmények foglalkoztatnak. Az utókort nem csak a valamikori történéssor érdekli, egyébként a mindenkori utókor által az írható le a legkevésbé, hanem az is, hogy az utókorban élők szemszögéből, a saját időpillanatukból nézve egy-egy történelmi időszakhoz miképpen találhatók kapcsolódási pontok. Ez a három írás, a történetiség elvének és elvárásainak mindenben megfelelve, mintegy az önmaguk tárgyán túl is, azt bizonyítja, hogy a háborúvesztés időszaka a magyar történelem meghatározó jelentőségű periódusa volt, következményei az egész későbbi huszadik században, s még az azon túllépő időszakban megfigyelhetők voltak. Lengyel András írja a következőket: „... a modern magyar ellenkultúra erőinek kudarca, mely 1918/19-ben - több lépcsőben, egymással is szembefordítva ezeket az erőket - csakugyan bekövetkezett, nem a ,vörösterror’, sőt még csak nem is a ,fehérterror’ miatt vált végzetessé. Ne essünk túlzásokba: történelmi léptékben mindkettő futó epizód volt. De a modernizáció erőinek szükségképpeni kudarca, a történelem paradox logikája szerint, megerősítette és aktiválta azokat a korábban visszaszorulóban lévő erőket, amelyek a ,történeti’ status quo (értsd: a régi privilegizáltak érdekeinek) védelmében a modernitás s a modernizáció visszavételét, korlátozását emelték a hivatalos,nemzeti’ politika rangjára (...) S ez a fordulat a habitus terén minden más folyamatot is meghatározó, nagyon markáns regressziót indított el. Ebből a regressziós történeti spirálból pedig egyes későbbi periódusok minden erőfeszítése ellenére igazában máig nem tudott kitörni a magyar társadalom.” Lengyel András írását a békekötésre utalva ezt a gondolatmenetet követve zárta le: „Az aktus paradoxona magyar szempontból az, hogy a több száz év után megszülető önálló Magyarország a modernizációs lehetőségek radikális beszűkülésével együtt született meg, s a törés a modernizáció legfontosabb dimenziójában, a mentalitás szférájában volt a legnagyobb, a legvégzetesebb.” A struktúra alapelemeire utalva Sándor Iván a vakság és a harc kifejezéseket emeli ki, innét pedig akár rövidre zárva is elindulhatunk a huszadik századi magyar történelem erős meghatározottságai felé. A háborúvesztéstől eltelt évtizedekbe belefértek a különböző előjelű terrorok, a második világháború, a nyilas terror, a holokauszt a maga többszázezer áldozatával, a fordulat éve után a proletárdiktatúra kiépítése, ezerkilencszázötvenhat forradalmát követően a kádári diktatúra - mintha a huszadik századi magyar történelem az erőszakos mozgalmak története lett volna. Az is volt, s az erőszakon keresztül és azon túl megmutatkozva a reményvesztés időszaka. A Monarchia keretein belül zajló modernizációtól való elszakadás és az erőszak térnyerése valószínűleg szoros kapcsolatban állt egymással, legalábbis hiba lenne a szembeállításuk azon a szinten, hogy melyiknek voltak súlyosabbak a következő 148