Műhely, 2019 (42. évfolyam, 1-6. szám)

2019 / 5-6. szám - Fűzi László: Vázlat - önmagunkról

FŰZI LÁSZLÓ Vázlat­­ önmagunkról Villányi Lászlónak „De mi soha nem a valódi jelenben élünk, hanem egy elképzelt múlt és egy elképzelt jövő révén egy elképzelt jelenben, vagyis abban az elképzelt értelemben, jelentés­ben, amivel a jelent felruházzuk” - idézi Mamó Dávid Hayden White által inspirált megállapítását Gyáni Gábor a Tiszatáj 2018. novemberi számában megjelent, Hábo­rús tapasztalat és a nem várt jövő című tanulmányában. A tanulmány szerzője a történelmi és a történeti tapasztalat feloldhatatlan kettősségével foglalkozik, állítása bizonyí­tására a példákat az első világháború időszakából, s az ún. Trianon-szindrómához kapcsolódva fogalmazta meg, rá­mutatva, hogy „látható ellentét feszül a nagy háború utó­lagos (történészi) számon tartása és az esemény kortársi élményvilága között”. A jelzett folyóirat-számban, egyből Gyáni Gábor említett írására következően jelent meg Len­gyel András Háborúvesztés és irodalom című írása. Len­gyel András nem a tömegmédiumok által sugallt képpel foglalkozik, mint ahogyan Gyáni Gábor tette azt, hanem az időben előrelépve azt vizsgálja, hogy a háború­vesztés miképpen hatott a magyar történelem folyamataira („a háború elvesztése a modern magyar történelem originális - újszerű és elementáris erejű — katasztrófája volt, hatás­­története máig nem záródott le”, mondja), s hogy maga a háború elvesztése miképpen jelent meg az időszak irodal­mában, majd kiemeli: „Ám tetszik-e vagy sem, tény: az 1918/19-es várakozásokat tükröző szövegek egyértelmű­vé teszik, a forradalomban való remény elég széles körű volt. A változás, az addigi gyakorlat átfogó megváltozta­tásának igénye sokak közös igényeként jelent meg. Nem véletlen, hogy vaskos szöveggyűjtemények születhettek, amelyekben harcos újságírók és jámbor költők szövegei dokumentálják az ,új isten’ érkezését, az új perspektíva iránti várakozást.” A Tiszatáj 2018. novemberi számában, ahogy Gyáni Gábor írását Lengyel András írása követte, úgy követi Lengyel Andrásét Sándor Ivánnak A korszak tekintete című esszéje. S ahogy Lengyel András a hábo­rúvesztés nagy fordulatot teremtő mozzanatáról ír, úgy kérdezi Sándor Iván: „Mi dőlt el a huszadik század má­sodik évtizedében?” S ahogy Sándor Iván az egyes hu­szadik századi történelmi periódusok alapszerkezetének első alappilléreként az eufóriát, az általános lelkesedést, s a győzelembe vetett hitet említi, úgy elemezte ezeknek a mozzanatoknak a jelenlétét Gyáni Gábor az első világhá­ború kezdeti időszakának közhangulatában. Ahogy Len­gyel András az első világháború leromlásakor induló tör­ténelmi folyamatokat elemzi, úgy sorolja - Nemes Nagy Ágnes kifejezését kölcsön véve — Sándor Iván a megoldat­lanságokat újrateremtő történelmi periódusokat egészen máig, megjegyezve: „A korábbi históriai szakaszokban lehetett kérdéseket, felhívásokat intézni a korszellemhez. A ma szellemtelen, harci páncéllal burkolt létszerkezeté­ről lepattannak nemcsak az európai szellem megszólítá­sai, de Ady, Babits, Halász Gábor, József Attila és a maiak próbálkozásai is.” Ha a magyar folyóirat-kultúrában sűrűn megjelenő tematikus számokat, s azok írásait nézzük, akkor is rit­kán találkozunk három egymás mellett álló, s egymáshoz ennyire erősen kapcsolódó írással. Ritka, hogy három ki­váló gondolkodó gondolatmenetét az ugyanazon, s mégis végtelen mennyiségű témát magában rejtő pontból elin­duló kérdések és az arra adott válaszok ennyire erősen kapcsolják össze. Mindezzel együtt mégis azt kell mon­danom, hogy az írások mostani egymás mellé állítására nem a lényegi rokonságuk késztetett, hanem az, ma már feltehetően patetikusan hangzik ez, hogy mindhárom írás rólunk, akár azt is mondhatnám, hogy a magam életéről szól - még akkor is, ha, legalábbis az első tekintetre, a szerzőket az első világháború, azon belül is annak lezáru­lása, s a háborúvesztés sajátosan magyar sajátosságai és következményei foglalkoztatják. Igaz, valójában szinte minden történeti okfejtést a kö­vetkezmények foglalkoztatnak. Az utókort nem csak a valamikori történéssor érdekli, egyébként a mindenkori utókor által az írható le a legkevésbé, hanem az is, hogy az utókorban élők szemszögéből, a saját időpillanatukból nézve egy-egy történelmi időszakhoz miképpen találha­tók kapcsolódási pontok. Ez a három írás, a történetiség elvének és elvárásainak mindenben megfelelve, mintegy az önmaguk tárgyán túl is, azt bizonyítja, hogy a háború­vesztés időszaka a magyar történelem meghatározó jelen­tőségű periódusa volt, következményei az egész későbbi huszadik században, s még az azon túllépő időszakban megfigyelhetők voltak. Lengyel András írja a következő­ket: „... a modern magyar ellenkultúra erőinek kudarca, mely 1918/19-ben - több lépcsőben, egymással is szem­befordítva ezeket az erőket - csakugyan bekövetkezett, nem a ,vörösterror’, sőt még csak nem is a ,fehérterror’ miatt vált végzetessé. Ne essünk túlzásokba: történelmi léptékben mindkettő futó epizód volt. De a modernizáció erőinek szükségképpeni kudarca, a történelem paradox lo­gikája szerint, megerősítette és aktiválta azokat a korábban visszaszorulóban lévő erőket, amelyek a ,történeti’ status quo (értsd: a régi privilegizáltak érdekeinek) védelmében a modernitás s a modernizáció visszavételét, korlátozását emelték a hivatalos­­,nemzeti’­­ politika rangjára (...) S ez a fordulat a habitus terén minden más folyamatot is meghatározó, nagyon markáns regressziót indított el. Eb­ből a regressziós történeti spirálból pedig­­ egyes későbbi periódusok minden erőfeszítése ellenére­­ igazában máig nem tudott kitörni a magyar társadalom.” Lengyel András írását a békekötésre utalva ezt a gondolatmenetet követve zárta le: „Az aktus paradoxona magyar szempontból az, hogy a több száz év után megszülető önálló Magyaror­szág a modernizációs lehetőségek radikális beszűkülé­sével együtt született meg, s a törés a modernizáció leg­fontosabb dimenziójában, a mentalitás szférájában volt a legnagyobb, a legvégzetesebb.” A struktúra alapelemeire utalva Sándor Iván a vakság és a harc kifejezéseket emeli ki, innét pedig akár rövidre zárva is elindulhatunk a hu­szadik századi magyar történelem erős meghatározottsá­gai felé. A háborúvesztéstől eltelt évtizedekbe belefértek a különböző előjelű terrorok, a második világháború, a nyi­las terror, a holokauszt a maga többszázezer áldozatával, a fordulat éve után a proletárdiktatúra kiépítése, ezerki­­lencszázötvenhat forradalmát követően a kádári diktatúra - mintha a huszadik századi magyar történelem az erősza­kos mozgalmak története lett volna. Az is volt, s az erőszakon keresztül és azon túl meg­mutatkozva a reményvesztés időszaka. A Monarchia ke­retein belül zajló modernizációtól való elszakadás és az erőszak térnyerése valószínűleg szoros kapcsolatban állt egymással, legalábbis hiba lenne a szembeállításuk azon a szinten, hogy melyiknek voltak súlyosabbak a következő 148

Next