Múlt és Jövő, 1991 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1991 / 1. szám
ismerünk, nem más, mint egy a Publius Valerius bajtársaitól (sodales) származó, egyszerű, Marsnak (Mamers) szóló ajánlás. P. Stibbe kiadásában (Lapis Satricanus, Rome: Dutch Academy, 1980) a következő, kétsoros szöveg szerepel, az elején egy hiányzó résszel: .. .ei steterai Popliosio Valesiosio suadales Mamertei Nem valószínű, hogy a felirat Kr. e. 530-nál régebben, illetve 480-nál későbben keletkezett. A római hagyomány szól egy Publius Valerius Poplicola nevű római konzulról a Köztársaság első évéből (hagyományosan Kr. e. 509), e konzul valódiságát azonban jobb-rosszabb indokok alapján kétségbe szokták vonni. Azonosnak kell-e tehát tekintenünk a Satricumban feltűnő Publius Valeriust a Kr. e. 509-ik év római konzuljával? Továbbá tekinthetjük-e ezt az azonosítást a hagyomány igazolásának? A Biblia kutatói hozzá vannak szokva az ilyen problémákhoz. Másrészt azt is tudomásul kellett vennünk, hogy a régészet olyan kérdések felvetését engedi meg, amilyenekkel az irodalmi hagyomány egyáltalában nem is számol. Amikor a Kr. e. VIII. századbeli Latium sírjainak tárgyait lajstromozzuk, tulajdonképpen a vaskori Latium anyagi kultúrájára, valamint Etruriával vagy Görögországgal való kapcsolataira vonatkozó kérdéseket teszünk fel, vagyis olyan kérdéseket, amelyek kívül esnek az irodalmi hagyomány keretein. Különbség van természetesen intelligens kérdések feltevése és elfogadható válaszok adása között. Tudomásul kell vennünk, hogy a feltett intelligens kérdéseink és a megtalált elfogadható válaszaink nem állnak arányban egymással. Csupán ennyi vigaszt tudok nyújtani bibliakutató kollégáimnak, akik még nem találtak elfogadható választ intelligens kérdéseikre, s akik nem áltatják magukat azzal, hogy Ebla táblái (a 3. évezredből - a szerk.) nyújtják a megoldást. A történeti kutatás bármelyik területén az a legveszélyesebb kutatótípus, amelyik - miután elég intelligens ahhoz, hogy jó kérdést tegyen fel - azt hiszi, ahhoz is elég okos, hogy kielégítő választ találjon. Amikor azt állítottam, nincs alapvető különbség bibliai és egyéb történetírás között, ezt azért tettem, hogy rámutassak, mi az, ami szerintem minden mai történetírásnak is az igazi, komoly problémája. A történettudomány területén belül és azon kívül is széles körben elterjedt az az irányzat, mely a történetírást a fikció műfajai közé sorolja. A történetírás fikcióvá történő visszaszorítása különböző formákat ölt, és különböző fokú intellektuális szőrszálhasogatások támasztják alá. Néha abban az egyszerű formában jelenik meg, hogy minden irodalmi terméket (a történetírást is beleértve) ideológiai szempontok kifejezésének tart, vagyis osztályérdekek explicit vagy implicit megjelenítésének. A szőrszálhasogatás egy magasabb szintjén retorikai alapállások felfogásában elemzik a történeti műveket; végül pedig az ideológiai és retorikai elemzést kombinálva azt próbálják bizonyítani, hogy minden történeti beszámolóra jellemző egy bizonyos retorikai alapállás, ez utóbbi pedig a társadalmi és politikai részrehajlás mutatója. A következtetés minden esetben ugyanaz: nincs különbség fikció és történetírás között. A bibliatudományok retorikai elemzésében testét öltő konkrét formákról nem szólok. Annak a szemléletnek, amely a retorikai és ideológiai szemléletet abból a célból ötvözi össze, hogy a történetírást fikcióban oldja fel, legjelesebb képviselője hazánkban ma barátom, Hayden White. Befolyása döntő a History and Theory és a New Literary History c. folyóiratokban, és igen figyelemreméltó, milyen erős támaszra lelt Peter Munz könyvében, amely The Shape of Time: A New Look at the Philosophy of History (Az idő formája. A történetfilozófia új szemlélete) címmel jelent meg 1977-ben. Ez a támasz azért is különösen figyelemreméltó, mert Peter Munz eredendően és képzettségénél fogva az angol analitikus filozófián megszűrt német historicizmust képviseli. Mondani sem kell, Hayden White fő munkája a Metahistory (1973). A Topics of Discourse, Essays in Cultural Criticism c. kötete fontos tanulmányokat tartalmaz, ezek részben korábbiak, részben későbbiek, mint a Metahistory. Legutóbbi munkái közül Droysen Historik-jának tárgyalását említem meg a History and Theory 1980/1. számában, valamint a New Literary History, Winter 1980/2. számában a „Literary and Social Action” témájában megjelent tanulmányt. Korábbi munkájában Hayden White a történészek retorikai alapkoncepcióira mutatott rá. Giambattista Vicáig visszatekintve, a történetírás egészét négy elemi magatartásformára kísérli meg visszavezetni, amelyeket a következő négy retorikai képlet fejez ki vagy szimbolizál: metafora, metonímia, szinekdoché és irónia. White szerint a metafora uralma a XVI. és XVII. századra esett, a metonímiáé a XVIII. századra, a szinekdoché a XIX. század elején volt uralkodó, ezt követte az irónia a XIX. század második felében, azt pedig az irónia iróniája korunkban. A Metahistory-ból azonban az derül ki, hogy a fenti kronológiai megkülönböztetések White számára nem voltak annyira fontosak, mivel könyvében azt mutatta be, hogy a XIX. században mind a négy retorikai forma elevenen és egymással versengve élt együtt. Ranke képviselte a szinekdochét, Michelet a metaforát, Tocqueville a metonímiát és Burckhardt az iróniát. Nem is egészen világos, hogy ezek a kifejezési formák valóban politikai és társadalmi magatartást képviselnek-e, hiszen Ranke, Tocqueville és Burckhardt - mindhárman konzervatívok - különböző retorikai hangvétellel írtak. Úgy tűnik, az utóbbi időben White kisebb jelen