Múltunk – politikatörténeti folyóirat 44. (Budapest, 1999)
2. szám - SZEMLE - Pozsgay Imre: Koronatanú és tettestárs (Bolvári-Takács Gábor)
Borisz Jelcin pedig sohasem lett tagja a Politikai Bizottságnak (83. o.), csupán tagjelölt (a hazai fordítási gyakorlatban: póttag) volt 1986-1988 között. A 92. oldalon arról olvasunk, hogy az orosz nemzetiségű Kolbin kazahsztáni pártvezetővé való kinevezésével Gorbacsov „empátiából rosszul vizsgázott", mert „megsértett egy hagyományt, amelyet még Sztálin is tiszteletben tartott". E megállapításhoz két megjegyzés kívánkozik. Elsőként az, hogy nem jellemzően ugyan, de a Szovjetunió fennállása alatt többször is megtörtént hogy más nemzetiségű politikus került egy tagköztársaság kommunista pártjának az élére. Éppen Kazahsztánban 1954-1955-ben az ukrán Ponomarenko, 1955-1956-ban az orosz Brezsnyev volt az első titkár. (Erről szól Brezsnyev „Szűzföld" című önéletrajzi írása. [Kisföld - Újjászületés -Szűzföld. Kossuth Könyvkiadó - Kárpáti Könyvkiadó, 1980.]) A másik megjegyzés Gorbacsov akkori helyzetére vonatkozik. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az 1986-ban eltávolított kazah pártvezető, Kunajev, kis megszakítással negyedszázada irányította a tagköztársaságot így tartományúri oligarchiájának megtörését csak külső emberre lehetett bízni. Ez indokolta Kolbin kinevezését (akit három év múlva egyébként ismét kazah nemzetiségű pártvezető követett: Nazarbajev). A memoár második része a magyar párthierarchiával foglalkozik. Pozsgay Imre 33 éven át volt tagja ennek a nómenklatúrának, hivatásos pártalkalmazottként miniszterhelyettesként miniszterként és a Hazafias Népfront főtitkáraként. Megszerzett tapasztalatainak átadására itt is szociológiai szempontokat választott: az állampártra leginkább jellemző kategóriák elemzésével mutatja be a rendszer egy-egy szimptómáját. Az egyik ilyen csoportba sorolhatók a párt felépítésével kapcsolatos kérdések: a piramisszerűen felálló hierarchia és a hatásköri listák, a káderstabilitás elve (leváltani is csak „finoman" lehetett valakit), a közvetlen ellenőrzést biztosító instruktori hálózat. A kádári személyzeti politika jellemzője volt az ún. hármas vezetői követelmény (politikai megbízhatóság, szakmai alkalmasság, erkölcsi feddhetetlenség). A pártonkívüliek vezető posztra állításának elve ahhoz hasonló engedmény volt, mint a kultúrpolitikában az Aczél-féle „marxizmus hegemóniájának" elve, a korábbi monopólium helyett. A nómenklatúra kiváltságai közül Pozsgay bemutatja a vezetői hírközlési rendszereket (K-telefon), a gépkocsi-jogosultságokat, az üdülési, a vadászati lehetőségeket Érdekesek a lobbizás kezdeteire utaló jelek, amikor is iparvállalati, mezőgazdasági vezetők KB-, sőt PB-tagság révén válhattak sérthetetlenné. Pozsgay Imre arról is ír, hogy Kádár János miért nem „illett" a szovjet blokk országainak vezetői közé, „típusonkívülisége" nemcsak az általa folytatott politizálásban, hanem személyiségében is megnyilvánult. A volt első titkár mániákusan ragaszkodott a „népi egyszerűséghez", a sallangmentességhez.