Munkás, 1910 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1910-01-01 / 1. szám
2 kérdés háttérbe szorul, minden törekvésükről lemondanak, ha arról van szó, miképen lehetne ezt a „veszedelmet“ elkerülni. Tisza István grófot négy esztendővel ezelőtt hazaárulónak, aljas, becstelen politikusnak kiáltották ki. És ma mint a politikai becsületesség mintaképét emlegetik. Miért? Mi történt ezen négy esztendő alatt? Talán Tisza István országboldogító reformokkal szerzett magának halhatatlan érdemeket? Talán felhagyott elveivel és azoknak táborába állott, akik a magyar vezényszó hangoztatásával rekedtre kiabáljákagukat? Vagy most már ő sürgeti a bécsi kamarillánál a külön ámterületet, a magyar nemzeti bankot? Dehogy, egyiket sem tette, egy év óta nem szerepelt a polipban és mégis becsületes politilett a ledorongolt hazaáruló. És mindez azért, mert Tisza István kijelentette, hogy az általános választói jog ellen a legelkeseredettebb harcra hajlandó, mert azt nemzeti csapásnak tekinti. Ameddig tehát vezényszóról, nemzeti vívmányokról és más hasonlókról van szó, az urak szívesen komédiáznak a nyílt színen,, játszanak ellenségeseit és vannak, akik felülnek nekik, komolyan veszik ezt a játékot. De ha az ő közös osztályérdekükről van szó, ha a feudális uralom forog veszedelemben, akkor nincs köztük többé ellentét, akkor nem babra megy többé a játék és akkor Andrássy, Apponyi, Tisza, meg ahány feudális úr csak lakik ebben az országban, valamennyi egyesült erővel küzd a közös ellenség, a népjogok ellen. És aki az ellen küzd, az hazafi, az becsületes politikus — az ő szótáruk szerint. Aki az ellen küzd, annak megbocsáttatik minden bűne, mert a népparlamentben rejlő nemzeti veszedelmet hárítja el. Hiszen az ő fogalmaik szerint a haza — az a feudálisok országa; a nemzeti jogok a feudálisok kiváltságait jelentik, ami tehát ezt megingatná, nemzeti veszedelmet képez. Ez a nagy urak okoskodása és ebben nincs különbség a hazaáruló Tisza és a honmentő Apponyi között. Most tehát egységes csatasorban állnak a nemzeti veszedelemnek elkeresztelt feudális pusztulás harcosai és velük szemben egységes csatasorban kell állni mindazoknak, akiknek elnyomatását, letörését, kizsákmányolását jelenti a feudálisok garázda uralma. Fel kell végre ébredni annak az öntudatnak, mely nem tűr becsapást, nem tűr ámítást, hanem világosan látja, hogy két érdek áll egymással ellentétben, néhány ezer kiváltságosból álló osztály érdeke és a dolgozó, elnyomott millióké. És ezekhez az elnyomottakhoz nemcsak a munka nélkül lézengő proletár tartozik, de mindenki, akinek sorsa nincsen megalapozva legalább is oly vagyonnal, mely neki munka nélkül megélhetést biztosít. Ennek az öntudatnak kell felébredni és akkor nem fogunk átélni oly csodákat, hogy hazaffi lesz a hazaárulóból és hazátlan bitangnak kiálltják ki azokat, kiknek munkájá- jából az egész „haza“ él. Becsületes öntudat, a népjogok becsületes kiépítése, ezek jelentik nekünk az új korszakot, az új esztendőt. Aránylagos adózás. Semmi sem ideálisabb az emberi akaratban, mint az, hogy a kis jövedelmű polgárság, méginkább pedig a bérmunkásoknak letlehetősége megkönnyíttessék. Nem is férne szó ezen tárgyhoz, ha a körülmények szükségessé nem tennék ezt. A régi időkre visszaemlékezve, amely pedig akkor is magában hordta az egyenetlenségek sokaságát, mégis a maival arányosítva, kívánatosabb volna. Ha pedig az emberiség művelődése magával hozta a változatosságnak ezen rossz társát, a nehezebb megadóztatást, azért ez még nem jelenthette egyszersmind azt is, hogy ezen megadóztatásnak oly egyenetlennek kell lenni, hogy azt nagyobb részében a gyengébbek viseljék. Általános művelődés és közegészségügy szoros kapcsolatban haladtak egymással. Hogy hűek legyünk az ismertetésben, meg kell jegyeznünk azt, hogy a művelődés és közegészségügy csak lepelnek volt jó, mert szükséges volt ezeknek népszerűségénél fogva kiállítani őket, hogy ezeknek révén legyen beszedhető azon óriási pénzösszeg, melyet azok elhagyásával más célokra fordítottak. Mert tény az, hogy a műveltségnek hazáját, az iskolákat Magyarország számos községében, városában nélkülözni kénytelenek a lakók, ezt az analfabéták sokasága igazolja. Igaznak kell elismernünk azt is, hogy a közegészségügy is mostoha gyermekként tengődik, ezt a most járványszerű betegségek, a betegek kellő helyiségben való elhelyezhetetlensége igazolja. És nem változtat az említettek lényegén az, ha némely helyen a dolgok másként alakultak, mert az általános viszonyok szemléltetnek. Ha ezek után aztán a gazdasági rendezettségeket vesszük szem elé, látnunk kell azt, hogy azoknak elhanyagolása még ezt sem, a gazdasági visszásságot sem enyhíti. Hisz az állami bevételek ma úgy állanak, hogy a kiadásokat nem, vagy csak nehezen fedezik. A legképtelenebb adózási nemet rótják ki az ország lakosaira. Amikor a legutolsó bérmunkás is azért fizeti a kenyérért a 19—23 krt, mert az agráristák spekulációja erre kényszerítik, amikor a kispolgár beleőszül a sok hivatalos és nem hivatalos fizetési kötelezettségbe, mikor mindanynyiunk érezzük a drágaságnak napnap után való elviselhetetlenebbé válását, akkor hivatalos számokba, kimutatásokba kár temetkeznünk. És ha most a politikai alakulatokkal beköszönő teherviselést szemléljük, akkor megállapítható, hogy éppen a most uralmon levő politikai pártnak idejében, a függetlenségi korszaknak kirótt terhei a legelviselhetetlenebb. Az eddigi kormányoknak, amelyeknek tagjai mindig a felsőbb tízezrek soraiból kerültek ki, köszönettel soha sem adózhattunk. De maga a polgárság, amely az ezelőtti szabadelvű korszakot mielőbb másvilágra óhajtotta küldeni és a függetlenségi pártot látta sorsa megváltójának, kénytelen elismerni, hogy számításait nagy csalódás érte. Legyünk tehát most már tisztában, miért nem bírja a mai kormányrendszer azt a népszerűségét nemcsak fokozni, de még megtartani sem, amely három évvel ezelőtt még oly nagyon virágzott. Az akkor még „nemzeti vezéreknek hitt emberek hatalomhoz jutottak. A hatalom páholyában most már nem nemzet vezérek oly jól érzik magukat, hogy annak elhagyásának még gondolatától is irtóztak. De mert ők is a felsőbb tízezer soraiból kerültek ki, hát szerintük nagy méltánytalanság volna az, ha társaiknak és maguknak terheket rónának. Ezért van aztán az egyenetlen teherviselés. A nagy latifundiumok és nagy munkatelepek oly sok kedvezményben részesülnek, hogy a kisbirtokosok és kisiparosok terheivel arányosítani is MUNKÁS 1910. január 1 legyen minden munkás szakegyletének tagja.