Műút, 2012 (57. évfolyam, 31-36. szám)
2012 / 35. szám - Milián Orsolya: A rövidtörténetektől a nagyregényig, avagy a „Nagytörténet„ ellenében. Kemény István prózájáról
REMÉNY A rövidtörténetet a redukció elve igazgatja, s ennek megfelelően az egyszerű narratív szerkezet jellemzi. Összetettsége nem az elemek elrendezésének, hanem elemei szemantikai és értelmi megterheltségének következménye.” „A novellában individuumok és jellemek szerepelnek, a rövid történetben leggyakrabban csupán cselekvő alanyok.” „[...] Egyik legjellegzetesebb [...] elve a sűrítés.” A Thomka által említett reduktív elv természetesen nemcsak a történettel és a szereplőkkel, hanem a megjelenített térrel és idővel kapcsolatban is érvényesül; emellett a rövidtörténetek nyelvi megfogalmazását a felfokozott szemantikai telítettség, a tematikus összevontság és a (sűrítésből is eredő) radikális többértelműség jellemzi. A rövidtörténet így a redukció, a metaforikusság (vagy a metaforikus történetmondás) és a fragmentum műfaja. Kemény prózájának komoly része a „pillanat formáját” (Thomka), a rövid történetet alkalmazza, ez az alapszerkezet pedig rendszerint sorozatokká vagy láncolatokká rendeződik, amelyekből a Kurzgeschichténél nagyobb lélegzetű formák alakulnak ki (a már említett kisregény, elbeszélésfüzér). Mint látható, a rövidtörténetet Keménynél alapvető formának tartani egyáltalán nem zárja ki a műfajok közti kószálást, a műfaji kódoknak az erre a prózára szintúgy jellemző ötvözését. Ahogyan már jeleztem, a rövidtörténet más, nyelvi és képi elbeszélésformákkal (mese, tárca, művészfilm stb.) vegyül össze, s megítélésem szerint a Kedves Ismeretlen némely epizódja is őrzi a rövidtörténetek strukturális, retorikai manővereit (lásd például a Duna-mítosz megképződéseit, vagy az egyes szereplők „sorsának” egy-egy bekezdésbe sűrítését). A rövid történetre alapozódó elbeszélés-szerkezetek nem pusztán a jól ismert posztmodern szkepszist, a „nagy elbeszélésekkel” (Lyotard) szembeni fenntartást viszik színre, kirajzolják azt a gomolygást is, amely korszakok, nemzedékek, életek teljes mértékben átláthatatlan folyamataiból áll össze. A forgácsokhoz, szilánkokhoz vonzódás, vagy a rövidtörténet preferálása ennyiben a posthistoire, azaz a történelem modernista elgondolásai utáni történetfilozófiai szemléletből is következhet. (A hagyományos — Hayden White és Ankersmit előtti - történettudomány történelmen az emberi világ egészének nyílként előrehaladó mozgását értette, amely a jelen felé tart, és a jövőben nyeri el értelmét. E felfogás szerint a történelem értelme a célirányos, strukturált folyamat időbeliségében rejlik. A posztmodern diskurzus azonban kételkedik ennek feltárhatóságában és megismerhetőségében, amint abban is, hogy a történelem célirányosan haladó, fejlődési processzus volna.) A Kemény-prózából kibontható történelemfogalom (ami véleményem szerint a történetmondás stratégiáit is meghatározza) ez utóbbi, relativisztikus posztmodern történelemszemlélethez áll közel. Számtalan példát idézhetnénk arra, hogyan játssza ki vagy borítja fel ez a szövegvilág a „reális”, kronológiai időt, illetve zavarja össze vagy zilálja szét a modernista értelemben vett történelem menetét. Rövid, jellemző példaként itt Az ellenség művészete harmadik, A „furcsa háború” (Kémjelentés 1800-ból) című részét említem, ahol a szóba hozott történelmi korba illeszkedő idillfestő mellett egy fényképész bukkan fel, szándékolt anakronizmust, pontosabban a kronológiai idő (s egyben a történet elbeszélt idejének) kibillentését vonva maga után. Az idősíkok egymás mellé helyezése, s a köztük történő szabad átjárás biztosítása az egymásutániság hagyományos idő- és történelemképzete helyett az egymásmellettiség, a párhuzamos, alternatív valóságok logikájára alapoz: „Hatszáznegyven éve történik. [...] Vagy ma délelőtt.” (Család, gyerekek, autó, 10). A szövegek a kronológiai idő vagy a történelmi idő (a felidézett történelmi események avagy a reáliák ideje) ki-kizökkentése mellett gyakran a mitikus időt is bevonják játékterükbe (lásd különösen Az ellenség művészete „halhatatlanjait”24), az időtlenség illúzióját keltve. A Kedves Ismeretlenben ugyanakkor az empirikus történelem eseményei túlnyomórészt mintegy homályban történnek meg, s mi csak klipszerű felvillanásokból értesülünk a valóságos kor eseményeiről; ebben a regényben (Lajos bácsi és az édesapa minden „Nagy történetet” befogni próbáló beszélgetése vagy törekvése 25 ellenére) mindenki a saját perszonális, korlátolt szempontjai felől foglalkozik a történelemmel. Ahogyan a korábbi kispróza-kötetekben, úgy itt is linearitásuktól megfosztott történetdarabkák keringenek a közép-európai desperációban, s nem képesek „nagy elbeszéléssé” vagy „Nagy történetté”, ha tetszik, Történelemmé összeállni. A romantikus „teljesség”- vagy „egész”-élményhez vonzódó, a világ totális megismerhetőségének modernista utópiájával küszködő Tamás „Nagytörténete” (bizonyos értelemben maga a regény) épp a „Nagytörténet” birtoklásáról, sőt birtokolhatóságának feltételezéséről való lemondás története — ennyiben a Kedves Ismeretlen a fragmentáris történetekből építkező családregény mellett a nevelődési regény konvencióit is működteti. Maga a regényszöveg pedig a lineáris, töredékes, elhallgatásokkal tűzdelt elbeszélésmódjával — kifejezetten a „hagyományos regény”2627 nagy elbeszélésének megbontásán munkálkodik. Kemény prózájában az első látásra széthullónak tűnő, az egyenes ívű, lineárisan haladó kronológiát és kauzalitást elvető, a történetszemcsékkel előszeretettel dolgozó elbeszélésmód rapszodikus logikája érvényesül, öntörvényű történetei sokszor destabilizálják a reális tér- és időviszonyokat, elbizonytalanítják a jelentéseket, alternatív, párhuzamos valóságokat hoznak létre. Az 24 külön dolgozat témája lehetne Az ellenség művészete mitológiai és antik görög rétegeinek feltárása. Lásd például címszavakban: Karolin — Heléné — Aphrodité (Kithéra); „maradj szűz!” - „Art-tenisz” - Artemisz. 25 Lásd a tudás birodalmának - Tamás barátaira is átöröklődő - felosztását (természet- vs. társadalomtudományok) a testvérek között. 26 „Hagyományos regénynek ezúttal azt a regénytípust tekinthetjük, amelynek az idő- és térszemlélete a folytonosságra épül, és amelyben az események egységes és összefüggő ok-okozati láncot alkotnak. Az eseményekről rendszerint megtörténésük időrendjében olvasunk. Az elbeszélő számára nem jelent leküzdhetetlen akadályt a szereplők gondolatainak ismertetése. Az egységesség keretét gyakran a főszereplő élettörténete szolgáltatja. [...]” (Bereczky Gábor: Az elbeszélésciklus poétikája . B. G.: Véres aranykor, hosszú zsákutca, Balassi, Budapest, 2005,71-92 [78]. 27 Család, gyerekek, autó, 39. 37