Művelődés, 1958 (11. évfolyam, 1-12. szám)
7. szám
A húszas évek elején történt ez. Akkoriban Leningrádból ki-kiröppent és vissza-visszatért új műsorért Joshnij Kék madár kabaréja. A mi városainkat is elragadta. Példát mutatott, milyen magas fokon lehet művelni mind a városi, mind a falusi népélet ábrázolását. Közmént legyen mondva: falusi színpadi szerzők jelentkeztek. Elsőként Györkös bácsi, a kétvízközi kőműves, kinek darabját Szabédi László fésülte át és segítette színpadra a kolozsvári Magyar Színházban (A szent- lászlói vőlegény). Néhány helyszínen gyűjtött parasztdallal is megtűzdelték és tordaszentlászlói paraszttáncosok járták benne a legényest, szolgáltatták a statisztériát. Betanulták később és előadták Kolozsvárott maguk a szentlászlói parasztok is. Bennem ez az előadás mélyebb nyomot hagyott, mint a színészeké. A színészek — benyomásom szerint — nem tudtak mit kezdeni a hiteles népi ábrázolással. Ők országszerte valami „generál“ műparasztot játszottak. Nagy színjátszók voltak a magyarfenesiek. (Balázs Péter írt közelebbről róluk, mikor megnyerték Csizmarek Matyó lakodalmával az országos első díjat a mostani fiatalok.) De régebb rendszerint le kellett fizetnök a csendőrőrmestereket az előadással kapcsolatos tánc engedélyezéséért, meg a zeneszerzők pénzbeszedőjét, aki versenyt basáskodott az adószedőkkel Két helyi színpadi szerzője is volt a magyarfenesieknek. Ma is állítom: épkézláb darabokat írtak, csak érzett rajtuk a régebbi népszínművek hatása. Nagy előny volt azonban, hogy saját életüket játszották a színpadon és egy-egy jelenetük feljutott a színművészet színvonalára. (Külön élvezet volt látni, ahogy a falusi ember a helybeli uraságot alakította. Volt abban egy adag felszegség, de kiszámított karikatúra is.) A székelyeket én bolondítottam meg a székely Kék madárral. Állítottam, hogy a székely népi tánc éppúgy megállná a helyét a színpadon, akár az orosz vagy a lengyel, csak a rendezés, a beállítás művészi legyen. Székelyudvarhely városi műkedvelői hamarosan egész estet betöltő, három székely balladából fabrikált háromfelvonásost hoztak fel Kolozsvárra. Zeneszerzőt is találtak hozzá Sepsiszentgyörgyön. Bizony félszeg és nagyon provinciális erőlködés volt ez, csak az édesanya szerepében hozott egy fiatal tanárnő mélyen emberi alakítást. És volt egy ragyogó táncosuk. Puszta emlékezetből nehezen tudom megközelítő pontossággal felidézni a fontosabb népi műkedvelő megmozdulásokat. Híres műkedvelő együttesei voltak a csíkszeredaiaknak — eredeti bemutatót is adtak —, a nagyenyedieknek, désieknek, szamosújváriaknak a városiak közül. Ahogy a kisebb vándorszínész társulatok évrőlévre lejebb süllyedtek a züllés útján, úgy erősödtek a magyarlakta városok műkedvelő csoportjai, néhány jobb játékerő köré csoportosulva. Marosvásárhely egyidőben nagyoperettekbe is belevágták fejszéjüket (Három a kislány, Offenbach) sikerrel. Udvarhelyt, Enyeden híres bonvivánok nőtték ki magukat (Kerestély, Ménesi stb ). Nem merném azonban állítani, hogy ezzel tartalmasabbá, mélyebbé vált volna a helyi művelődési élet. Működési bázisuk a dalárda volt, melynek Kakassy Endre már kimutatta előnyös és hátrányos oldalait. Egykori dévai és zsilvölgyi sajtószervekben utána kellene lapozni a bányászműkedvelésnek. Mintha Heyermanns Reményét és Csiky Gergely Spartaccusát szívesen és sokszor játszották volna. NEM TÉREK ITT KI részletesebben a magam vezette „Kiesett Kaláka“ és a „Kalotaszegi Balladaegyüttes“ történetére. Sikerüket a helyi népköltészeti és népművészeti kincs valósághű színrevitelének köszönhették, válogatott szereplők szorosan összetartott előadásában. Szétesett a produkció, valahányszor itt-ott megkísérelték feltámasztani. Megfigyeléseim szerint mindig azért, mert a helyi rendezés engedményeket tett a szerzői és rendezői előírások vagy a művészi kidolgozás terhére. Nem „gyöngyösbokrétát“, nem paraszti egzotikumot akartam szabadra vinni, hanem a nép széles rétegeiben rejlő, kibányászatlan művészi értékeket felszínre hozni. Amire napjainkban a nagyobb apparátussal dolgozó népi együttesek törekednek... Évek óta kikapcsolódtam a mai műkedvelő mozgalmak közvetlen megfigyeléséből De azt mindenképpen tapasztalom, hogy a műkedvelés a múlthoz viszonyítva mennyiségileg és minőségileg egyaránt óriásit nőtt. A hivatásos színjátszás ma már a műkedvelésben nem közönségelvonó vetélytársat, hanem közönség- és művésznevelő széles és mély gyűjtőmedencét lát. Rájöttünk arra is, hogy az alapos és eredményes műkedvelő-nevelést nevelői karunk kellő előkészítésével lehet csupán megoldani. Tantestületeink és a Bolyai egyetem művészegyütteseinek tagjai — akik nemrégiben szép sikerrel vizsgáztak Kolozsvárott és a tartományi központokban — nógatás nélkül is buzgó rendezői lesznek munkahelyükön a népi műkedvelésnek. Olyan nevelői kar, mint a felsőbányai, amely még az anyanyelv helyes kiejtésével is küzd, gyönyörű, ha műkedvelő tevékenységgel továbbképezi magát. De valakik felelősek azért, hogy ilyen fogyatékossággal bocsátották ki őket egykor az iskola padjai közül. A Népi Alkotások Házai talán jelentős lépést jelentenek majd előre a nép művészkedése útján. Régi vesszőparipámat most is előhozom, hátha lesz foganatja. Mindenfajta művészkedést népi mesés és verses szövegek értelmes olvastatásával kell kezdeni. Meg azoknál is, akik valamikor háromfelvonásos színművekben hősnőket játszottak. Plasztikus, kifejező színpadi beszéd nélkül a műkedvelő színjátszás nem ad kultúrált műélvezetet sem annak, aki csinálja, sem annak, aki hallgatja. S a kötelező hétosztályos iskolának meg kell tanítania helyesen beszélni fiainkat és leányainkat. 51