Művészet, 1969 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1969 / 1. szám
IPARMŰVÉSZETÜNK FÉLÉVSZÁZADA ötven évvel ezelőtt, 1918. november 24-én alakult meg a Kommunisták Magyarországi Pártja. A Magyar Szocialista Munkáspárt az ötven évvel ezelőtt megalakult Kommunisták Magyarországi Pártjának eszmei örököse, a KMP dicsőséges harcainak és eredményeinek folytatója. 50 esztendő nem nagy idő a történelem, az idő sodrában. Nagyrészt még élnek akik lerakták az alapokat, résztvevői, tanúi a félévszázados harcnak, küzdelemnek. Balzac mondta, hogy az életet nem az évek számával, hanem az átélt élmények mennyiségével és minőségével kell mérni. Ily módon a történelmet sem az eltelt évek számával, hanem az elért eredményekkel mérhetjük leginkább. Ha így nézzük, az elmúlt 50 esztendő rendkívül jelentős történelmi korszak. Életünkben új léptékek alakultak ki. Megváltozott a társadalomhoz, kultúrához, művészethez fűződő egész viszonyrendszerünk. De megváltozott maga a művészet, a kultúra is — tartalmában, méreteiben egyaránt—, új funkciói vannak kiteljesedőben. Lehetetlenség lenne még csak vázlatosan is felsorolni mindazt, ami országunkban az eltelt 50 év alatt történt és ami elválaszthatatlan a párt tevékenységétől. Mégis szükséges, hogy néhány eredményt felsoroljunk, melyeket az iparművészetben elértünk. Az iparművészet a kapitalizmus megjelenésével, fejlődésével önállósul és fejlődik az általános mellett ön törvényei szerint. Nálunk Magyarországon a reformkorban Kossuth és Széchenyi törekvéseinek hatására alakult ki a mai értelemben vett iparművészet. Az 1848/49-es szabadságharc bukása után átmenetileg ugyan akadozik ez a fejlődés, az 1860-as, 70-es években azonban nagy lendületet vesz. Ily módon az iparművészet fejlődése a kapitalizálódás kibontakozásával, a munkásosztály történelmi megjelenésével esik egybe. A XIX. század második felében egyes iparművészeti ágak ugyan eltávolodnak az ipari fejlődéstől, s külön útra lépnek, s az iparművészet egyéb ágai viszont a nagyüzemi fejlődéssel szoros kapcsolatban alakulnak, fejlődnek. Egyes ágak — mint például a kerámia, — éppen nagyüzemi keretek között találják meg kibontakozásuk lehetőségét. A kerámia volt az a művészeti ág, ahol a nagyüzemi gyári termelés először találta meg a maga kifejezési lehetőségeit és ahol először érvényesült az iparművészet haladó, kísérletező szerepe, „ahol először találkozik és forr össze sajátos elválaszthatatlansággal és szabatossággal az új felfedezésekre néző s azokat felhasználó tudomány és művészet, mely először használja fel a modern tudomány sajátos eredményeit”. A textiltervezésben ekkormár szinte elfelejtődött, hogy egykor magasrendű művészet volt, az ötvösség lassan jóformán mindenhol elhalt, régi, nagy múltú művészeti ágak sorvadtak el, vagy éppen csak tengődtek. A kerámiára is ez a sors várna, ha nem találna kapcsolatot a fejlődését, művészi kibontakozását lehetővé tevő korszerű technológiával. A kapitalista fejlődés paradoxona azonban az iparművészet alakulásában is megmutatkozik, mert a szériatermelésre való áttéréssel a túlzott profitszerzés következtében a készítmények minősége annyira lecsökken, hogy helyenként teljesen háttérbe szorul a művészi igényesség, jelleg. Nálunk Magyarországon is ez a tipikusan kapit£,sta tendencia teremtette meg ellenhatásként a század elején és a két világháború között az egyéni, ún. műtermi iparművészetet. Noha ezt a fejlődést a század elején és a két világháború között kimagasló művészi egyéniségek teljesítménye jelzi (Horti Pál, Kozma Lajos, Gádor István, Gorka Géza, Kovács Margit, Ferenczy Noémi stb.), az iparművészet ízlésnevelő, társadalmi funkciója a tömegigény vonatkozásában kielégítetlen maradt. Ha történtek is kísérletek a művészi igényesség és a szériatermelés összeegyeztetésére, szükségszerűen hajótörést szenvedtek a kapitalizmus körülményei között. Mindenesetre ez az időszak ellentmondásossága ellenére is megteremtette a magyar iparművészet jellegét, karakterét. A Tanácsköztársaság 133 napos uralma alatt soha nem látott perspektíva csillant meg a kultúra, s ebben az iparművészetek fejlődése előtt, de e rövid idő alatt a szándékok és kezdeményezések, elképzelések csak kis részben valósulhattak meg. Azonban mindez mint program, célkitűzés, továbbra is a harc, a fejlődés hajtórugója maradt. 1919-ben az iparművészet legnagyobb létesítménye, az Iparművészeti Múzeum és Iskola az átalakulások, változások középpontjában áll. A tanácskormány helyesen ismerte fel, hogy a múzeum társadalmi hatóerejének fokozása a legfontosabb és legaktuálisabb feladat. A társadalmi, művelődési funkció kialakulásának előfeltétele a gyűjtemények gyarapítása, gazdagítása a lehetséges eszközökkel. A műtárgyszocializálás révén igen jelentős egyházi és magángyűjtemények anyaga került az Iparművészeti Múzeumba. Többek között ekkor kerültek ide — és ennek köszönhetik megmaradásukat — a közelmúltban kiállításon is bemutatott fraknói kincsek. Az Iparművészeti Múzeum ma is élő nevelő funkciója ekkor került először előtérbe. A múzeum az Iparművészeti Iskola hatékony támogatásán kívül az iparművészet megismertetésében, a szakma népszerűsítésében is élen járt. Ekkor került első ízben az Iparművészeti Múzeum — eredeti rendeltetésének megfelelően — az élő és ható iparművészet áramkörébe. A felszabadulás után az iparművészet fejlődésének bázisát az ország termelési struktúrájának átalakulása, a szocialista építés, az életforma átalakulása jelentette, másfelől a két világháború között Balczó Edith: Leányka. Kerámia-falilap — Fillette. Céramique murale — JJeeowa. Cmemncm KepaMWiecKan rummna Csekovszky Árpád: Török lovas — Cavalier ture — TypepnnnecadHUK Papp János: Faun' Kerámia faliplasztika — Fame. Figure céramique murale — Caeu. CmeHHuH KepaMimecKcm Chyjibnmypa