Művészet, 1975 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám
Bartók és a képzőművészet Breuer János .......művészetemben végeredményben egy rembrandti elgondolás vezet." A mottó, amelynek pontos megfejtése, értelmezése olyan átfogó monográfiában volt lehetséges csupán, amilyent Ujfalussy József írt Bartókról, egy 1926- os interjú szövegéből származik. A „rembrandti elgondolás” az egyetemességre törekvés kifejezése s hogy Bartók alkotói szándékait képzőművészeti hasonlattal véli a legegyértelműbben érzékeltetni egy napilap olvasói számára, az már önmagában is figyelmet érdemel. Idézzük azonban a teljes mondatot, hisz tanulságos alább következő gondolatmenetünk szempontjából: „Kassákéknak az a vélekedése, hogy zenémet lapjuk szolgálatába állították, tévedésen alapul, hiszen művészetemben végeredményben egy rembrandti elgondolás vezet.” Kassák folyóirata, a MA, Magyarországon megjelent számaiban - vagyis a Tanácsköztársaság bukásáig - számos kiadatlan Bartók-mű részletét, tételét közölte facsimilében - egyébként ugyanígy közölt Kodálytól és Lajtha Lászlótól is hangversenyein rendszeresen szólaltatta meg Bartók műveit, ám a zeneszerző mégis elhatárolta magát Kassáktól, nem mintha megtagadta volna a progressziót akár a társadalomban, akár a művészetben, hanem mivel túlságosan is szűknek érezte a saját törekvései számára Kassák Lajos „izmusait”. Bartók nyilatkozata figyelemre méltóan egyezik Lukács György szavaival. A filozófus a Tanácsköztársaság félévszázados fordulóján ellátogatott a Magyar Zeneművészek Szövetségébe, hogy elmondja emlékeit a proletárdiktatúra zenei és kulturális politikájáról, a zenei direktórium tagjaként tevékenykedett Bartókhoz fűződött kapcsolatairól. Lukács elmondotta: „Én ... kereken tagadtam azt, hogy Kassák Lajosnak az a vezető szerepe lehetne az irodalom terén, amely Adyt, vagy a muzsikában Bartókot megillette... mereven tiltakoztam minden olyan kísérlet ellen, amelynek célja az volt, hogy Kassákot hivatalos művészetként ismerjük el.” Ennyit elöljáróban, választott mottónk magyarázatául. Bartók képzőművészeti érdeklődését, látásmódját leveleiből, írásaiból s a hozzá közel állott személyek visszaemlékezéseiből rekonstruálhatjuk, a teljességre természetesen igényt nem tartva. Mert igaz ugyan, hogy Bartóknak több, mint ezer levelét ismerjük, a lappangó, kiadatlan, vagy elveszett levelek száma azonban ezeknek többszöröse, s az teljesen esetleges, hogy a megpillantás hirtelen élménye mikor vált azonnali írásos közléssé, s mikor nem. Apró nyomokból - ideértve zeneműveket is! - arra kell mégis következtetnünk, hogy a zeneszerző Bartók roppant fogékonyságot tanúsított a látható világ iránt. Első felesége, Ziegler Márta jegyezte fel: „A pesti múzeumokat és képtárakat ő ismertette meg nővéremmel és velem...”. S bár Kodály Zoltán sokféle formában figyelmeztet arra, hogy a századfordulón meglehetősen hiányos általános műveltséggel rendelkező Bartók milyen mohón, s mennyire válogatás nélkül vetette rá magát a világirodalomra s a művészetekre, lelkesedvén kevésbé értékes alkotásokért is, figyelmet érdemelnek a korai levelek utalásai. Párizs felfedezése - 1905-ben - megrendítő vizuális élménye a művésznek: „Mekkora öröm, ha a múzeumban rábukkanunk egymásután a reprodukciókból jól ismert műremekekre, a Mona Lisára, Rafael madonnáira, Vigée-Lebrun asszony anynyira ismert önportraitira, Murillo koldusfiújára etc. etc. Mondhatom, hogy rám még festmény alig gyakorolt oly nagy hatást, mint Murillo nagyobb kompozíciói a Louvreban. Eltekintve sok egyéb tökéletességüktől, melyről fogalmunk lehet a reprodukciókból is, oly bűvös a színharmóniája e képeknek, mint egy másiknak sem. Rám úgy hatottak, mint egy-egy varázsütés... Ma egy csomó impresszionista képet néztem meg a Luxembourg múzeumban. De hát ki győzné minderről írni!! A Bois de Boulogneról... a Bois Vincennesről ... mindkettőt terek,szobrok, exotikus növények díszítik... a Park Monceauról-------Csak még az utóbbiról pár szót... Gyönyörű fák, virágok, cserjék között annyi szobor rejtőzik, amennyivel egy kis tavaszi tárlatot lehetne rendezni. Hogy csak néhányat említsek: itt van Pailleron, Maupassant, Thomas, Gounod szobra, mindmegannyi poétikus emlékköve a francia művészetnek.”4 - „A Szajna jobb partján egymásba nyílnak a Champs-Elisées (!), Tuilleries, Place de la Concorde... és a Louvre, olyan formán, hogy mindegyiknek hossztengelye együttvéve egy 2800 m hosszú egyenest képez. Ebbe a tengelybe esik Napóleon óriási diadalíve a Champs- Elisées (!) kezdetén (a föld legnagyobb diadalíve, egy egyptomi obeliszk, egy másik diadalív stb. mindezt pl. a Louvre udvarából egy sorban látjuk. A Tuilleries, a Place de la Concorde, a Louvre udvara egyetlen óriási térré egyesülnek, melyet még növelnek a Szajna túlsó partján levő szabad térségek. Impozáns a hatása, a mondhatjuk a világ e legnagyobb terének. S mennyi szép épület szegélyezi, mennyi szobor van rajta! Úgyszólván minden egyes lámpavas egy-egy remekmű. Beletelnék tán félnapba, míg minden itt található szépet szemügyre vennénk. Hát még a Louvre! Ez a világ legnagyobb épülete. (Egy része minisztérium, a többi múzeum.) Termeinek csupán végigjárása 2 órát vesz igénybe. Én pedig csak 4-5 termet néztem félig-meddig megláttam a híres milói Venust, s más görögségeket.” E közeli szomszédságban írott két levélrészletből kitűnik, menynyire mohón - jóformán disztinkció nélkül- fogadta be ekkor még Bartók tekintete a látványt, nem bánva, hogy Murillo angyalkái egyelőre fontosabbak, mint a francia impresszionisták, nem bánva, hogy a valóban páratlan szépségű terek együttese éppúgy hat reá, mint az akadémikus szobrászat, vagy a szecessziós lámpavas. Párizs látványát mint teljes egészet szívja magába s ehhez mindenképp különleges szemre, a látszatra össze nem tartozó vizuális jelenségek szintetizálásának képességére volt szükség. 1905-ben Bartók, megtekintve az impresszionisták gyűjteményét, még nem tudta, mit is lát valójában. Bezzeg tudja Kodály! Első párizsi útjáról írja Bartóknak (1907): „...nem részletezem itt a párizsi látottakat - mert ott még a hallottakon is a »látható« a legérdekesebb, értem ezen a fr[ancia] muzsikusok állandó vonatkozásait a látható világgal.” Hogy Kodálynak ebben mennyire igaza van, azt akár néhány kiragadott Debussy-mű címével is bizonyíthatnám, de ennél fontosabb, hogy ebből a „vizuálisan hallható” párizsi művészetből hozta haza Kodály a maga és Bartók számára Debussy zenéjét, amelynek megismerését Bartók fordulatként értékelte művészi fejlődésében. A másik, legalább ennyire fontos élmény, a népzene felfedezése nagyrészt szintén Kodály hatására ment végbe. S ha kerülőnek látszik is, hadd idézzem Kodály Zoltánnak a szovjet és magyar zeneművészek tanácskozásán, Moszkvában, 1963 decemberében elmondott vallomással felérő gondolatait: „[Kodály] párhuzamot vont a maga és Bartók népzenekutatásának 1905-ös kezdete és az 1905-ös orosz forradalom között. Megemlítette, hogy az oroszországi eseményekről először Németországban tanuló emigrált orosz bolsevik diákoktól értesült, és hogy egész életműve és az oroszországi forradalmi átalakulások között rokonságot lát...”. Bartókot, aki a század kezdetén, a Habsburgok elleni tiltakozásul díszmagyar-szerű öltözéket viselt, családját a német beszédtől óva intette, Elza húgát Böskének nevezte, valóban Kodály vezette el az igazi nép, az elnyomott parasztság zenéjéhez. Egy évvel halála előtt írta le Bartók: „Rajongásunk nem korlátozódott a parasztzenére. Felölelte a paraszti költészetet, a paraszti díszítőművészetet...”. Ezért rendelt Bartók 1907-ben, amikor „jobb” emberek ilyesmit a lakásukba a világ minden kincséért sem engedtek volna be, bútort Péntek Gyugyi György kőrösfői asztalosnál. „Micsoda öröm: végig minden kapufán szekrényeim rózsái Hunyadtól Kőrösfőig”8. A népi iparos is bizonnyal némi meglepetéssel készítette el a galambdúcok, ládák, kapuk mintáiban díszelgő szobaberendezést, mert Bartókhoz írott szállítólevelében megjegyezte: „...aki csak láta ászt monta hogy ijent soha nem látót, igazán mondom hogy én sem látam ijent de nem is csináltam pedig 19 Évtől fogva sokat készítetem; az író asztal alig sötét píros színű ágy és Éjek órán mint a szekrények nagyon jó Erős az a 2. kihúzó is, az is ki van dúsan faragva...”10 Ez a székely népművészeti dolgozószoba két szempontból érdemli meg figyelmünket: egyfelől, végigszolgálta Bartókot egészen 1940-ben bekövetkezett amerikai emigrációjáig, tehát több, mint 30 éven át mindennap látta és használta is; másfelől Bartók kiemeltette a népi díszítő elemeket eredeti alkalmazási körükből s munkára szolgáló, köznapi városi íróasztal fájába vésette a tulipánt, rózsát, meg a többi virágot. Bartók aktív képzőművészeti érdeklődésének azonban a saját otthonán túlmutató nyomai is vannak. 1904-12 között, magyar zeneműkiadóknál kinyomtatott kottáinak címlapja - többségükben Voit Ervinnek, Bartók unokatestvérének tervezése - személyes intencióit tükrözte és ellenőrzésével készült. A párizsi szecessziós lámpavasakra és Körösfő faragott rózsáira rácsodálkozó muzsikus e kétfele - s egymástól olyannyira különböző - látvány szintézisét kívánta kottáinak borítójára. Ez egyfelől új elem a magyar kottakiadásban, mert hiszen mind az ideig túlzsúfolt romantikus fantáziagrafikák „díszítették” a zeneműveket, s új másfelől a nemzetközi zeneműkiadásban is, mert külföldön a kiadók, s nem a zeneszerzők határozták meg a publikáció grafikai megoldását (mennyit bosszankodott ezen például Arnold Schönberg, aki kiváló expresszionista festő és rajzoló létére legszívesebben a tulajdon grafikáit látta volna viszont kottakiadványain, de ez életében egyszer sem adatott meg neki.) Bartók első, kiadott művének - Négy zongora darab, megj. Bárd 1904 - címlapja még zsúfolt romantikus stílusú, az ugyancsak 1904-ben, Bárd kiadásában megjelent Négy dal borítója azonban már a szecesszió hatását mutatja. Egy töredékesen közzétett Bartók-levél tudatja : „Igen tisztelt Bárd úr! E sorok átadója Voit Ervin iparművész-tanár... elhozza dalfüzetem címlapjának rajzát - megbeszélésünk