Művészet, 1982 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám

Láttatás, meggyőzés­ ­eket veszi alapul, s a képi dokumentációt is ennek megfelelően alakítja. A kérdésben már félig-meddig benne van az egyik leg­fontosabb mozzanat: a specifikus esztétikai, vizuális összefüg­gések előtérbe állítása. Nem mintha teljességgel hiányozna ez a kronologikus elvű elrendezésekből. Elvégre többször előfordul, hogy a kétféle megközelítés majdhogynem fedi egymást. Egé­szében véve azonban jóval összetettebbek, árnyaltabbak az esz­tétikai jelenségek. Egy-egy alkotói teljesítmény hitelesebb értel­mezéséhez néha a társművészetek éppúgy támpontot adhatnak, mint a belső szakmai, technikai sajátságok. És ezt dokumentálni is lehet, jól átgondolt képi kapcsolatokkal. Nem utolsó szempont e láttatásmódnál az esztétikai értékek és sajátságok bizonyításának kérdése. Tudjuk, művészeti köz­életünk egyik legvitatottabb, legérzékenyebb pontjáról van szó. Arról a dilemmáról, hogy a közönségnek konkrétabb érvek nél­kül is el kell hinni Picasso vagy Csontváry zsenialitását, egyál­talán a kritika és az esztétika által diktált értékrendet. Úgy kép­zelem, a találó képi összeállításokkal, az érzékletesebb össze­vetési lehetőségekkel meggyőzőbb művészi, gondolati igaz­ságokat tudnánk tolmácsolni. Mednyánszky emberábrázolásában jelentőségét és mélységét - mondjuk - az egyik oldalon talán rembrandti példákkal jelezhetnénk, a másik oldalon pedig a kortárs festészet ugyancsak jelentős, de jóval szenvtelenebb, tárgyilagosabb figurális műveivel (lásd például Fényes Adolf). S művészetlélektanilag sem hatástalanok az ilyen természetű képi összeállítások. Aki a spontánabb olvasgatás, nézelődés mel­lett gyakoribb ösztönzéseket kap az összehasonlító analízisekre, a tudatosabb megfigyelésekre, az fokozatosan közelebb kerül a vizuális művészetek természetes nyelvezetéhez. Formákban, színekben, arányokban, motívumokban stb. kezd gondolkozni, s a következtetések jó részét is magának kell elvégezni. Akárhogy is vesszük, itt már aktívabb, önállóbb szellemi tevékenységgel van dolgunk. Ez a szemléletforma ugyanakkor a verbális értel­mezést is befolyásolja. Egy-egy esztétikai kérdéskör vizsgálatánál ugyanis nincs szükség aprólékos formai leírásokra, csupán a lényegesebb orientáló mozzanatokra. Amit az érdeklődő is ki tud hüvelyezni a művekből, azt felesleges szavakkal magya­rázni. Mégis tartalmasabb, mélyebb felismeréseket kínál az efféle metodika, mert lényegében önállóbb szellemi feldolgozásra alapozódik. És az általános látáskultúrát is jótékonyan alakít­hatja ez a megismerési forma. Friszen szépen, lassan arra szok­tatja a közönséget, hogy igazában csak a minduntalan vissza­csatoló, összefüggésekben mozgó megfigyelésekkel juthat tar­talmasabb vizuális, esztétikai élmények és ismeretek birtokába. Valószínűleg többen ellenkeznek majd ezzel a felfogással. Kreált, felfújt dolognak tartják, s azzal érvelnek, az elsődleges valóság, a közvetlen művészeti, esztétikai élmények az igazán fontosak, nem pedig a repró, a dia, a láttatásmód, szóval a köz­vetítések rendszere. Kétségtelen, ez is az igazsághoz tartozik. Ám azt sem lehet tagadni, hogy a nevelés, az ismeretterjesztés tartalmi, módszertani sajátságai érzékenyen beleszólnak a nagy­­közönség ízlés- és látáskultúrájába. Mert voltaképpen egyféle érték- és modellrendszerről van szó, amely annál életképesebb, minél motiválóbb erejű, s ebben a motivációban az aktívabb, dinamikusabb szemléletmód kibontakozásának is helyet kellene biztosítanunk. A sokoldalúbb, meggyőzőbb láttatásformák szorgalmazásával egyébként sem járok teljességgel ismeretlen terepen. A művelő­dési, ismeretterjesztési gyakorlat bizonyos mértékig itt is meg­előzte az elméletet. Szét kell csak néznünk az utóbbi időszak művészeti kiadványai között, s több helyen tanulságos meg­oldásokkal, kísérletekkel találkozunk. A Corvina Műterem­sorozata Bartha László-kötetében például majdnem végig­követhetjük a cirkusztéma kompozícióinak alakulását, a motí­vumok és a festői eszközök sajátos átlényegülését. Aztán Rózsa Gyula Kokas-könyvében is egymás mellé kerülnek a hasonló alapképletű egyalakos képek, érzékeltetve az Orfeusz­ban ki­teljesedő művészi többletet. A tájképek szomszédságában pedig fotókat látunk, mintegy felkínálva így is az azonosítás és a különb­ségtevés lehetőségét. Nem is említem már a vaskosabb, jelen­tősebb művészeti monográfiákat, amelyekben az egyetemesebb jellegű képi analógiák néha éppúgy szerepelnek, mint a magyar szellemi élet aktuális dokumentumai. S a Művészet is több eset­ben frappáns, találó képszervezésekkel lepi meg olvasóit, nézőit. Egyebek közt láthattuk Menyhárt László Utak és elága­zások című összeállítását, ahol a Martyn-kötet szerzőjével szemben bőséges képanyag dokumentálja, hogy az alkotó egyál­talán nem „magányos, elszigetelt jelenség" a nemzetközi és a hazai képzőművészetben (1978/5. 27-31. o.). A gyakorlat tehát már példákat mutat az autentikusabb, dia­­lektikusabb szemléltetésmódra. Más kérdés, hogy alig-alig regisztráltuk eddig ezt a tendenciát, és a művészeti ismeret­­terjesztés egészében továbbra is a hagyományosabb, mecha­­nikusabb közvetítési formák uralkodnak. Nos, ezért is érdemes beszélni a láttatás, meggyőzés kérdéseiről. Ugyanakkor tisztáz­nunk kell: mindenképpen többről van szó, mint a különféle kép­anyagok valamiféle értelmezési játékáról. Nyilvánvaló ugyanis, ennél a módszernél is fennáll a mechanikusság vagy az öncélú­­ság veszélye. Nem biztos például, hogy a nagyobb léptékváltású dokumentumok egymásmellettisége szerencsésen motiválja az esztétikai összefüggések felismerését, mint ahogy a leg­különfélébb művészi sajátságok bizonyításánál sem operálhatunk esetlegesen kiválasztott, általánosabb érvényű analógiákkal és kontrasztokkal. Vagyis érdemes lenne tüzetesebben és sok­oldalúan megvizsgálni, miféle feltételei, lehetőségei vannak a hitelesebb, hatásosabb láttatásformáknak. Közismert, hogy egy szakma, egy kulturális szféra társadalmi elismeréséhez az önigazolás, az önszituálás mikéntje is hozzá­járul. H­ogyan tudja elhatárolni magát az adott terület a szom­szédos tartományoktól, egyszersmind miféle kapcsolódási pon­tokat képes kialakítani a gyakorlat és az elmélet között? S főként hogyan tudja sajátos értékrendszerét, specifikumait meggyőzően közvetíteni, bizonyítani, hogy az minél inkább átlátható, érzékel­­hető-hasznosítható legyen? Úgy hiszem, a korszerűbb láttatás­­formák kimunkálásának és alkalmazásának érdemleges szerepe lehet vizuális kultúránk minőségének alakulásában. Szurory Pál 2

Next