Művészet, 1982 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám
Trauner Sándor tárlatának élménye és tanulságai Meglepő és elgondolkodtató, hogy híres és sokszor idézett beszámolójában Kassák (A KÚT fiataljai. Munka, 1930. február) a leghosszabban és talán a legmelegebben Trauner képeivel foglalkozik. Szinte jövőbe látó mélységeiben az 1981 -es kiállításon végre ismét látható kép I. elemzése változatlanul érvényes. A „Párizs, Berlin és Moszkva kezdeményezéseinek és eredményeinek” nyomában kullogó KÚT, Kassák szerint, a fiatalok művében valamelyes szinkronitást mutat: Trauner Sándor, Schubert Ernő, Kepes György, Korniss Dezső, Hegedűs Béla, Vajda Lajos „művészetükben túl vannak a zöld ifjak dadogásán, lefokozott színeikből, leegyszerűsített, kiegyensúlyozott formáikból mély emberi líra szól a képzőművészet formanyelvét megértő szemlélőhöz"... Szívesen idézném tovább Kassák 1982- ben is érvényes mondatait a tárlat nagy tanulságaként, de ahhoz a gyanúhoz talán ennyi is elég, hogy ideje érkezett ezt a kezdetben szinte véletlenül, utóbb már azonos szándékokból egybeverődött csoportot akár a Nyolcak rangján valóban „csoportnak" tekinteni. Hiszen vonzódásaik. Csók István biztatása („Ha ti bíztok abban, amit csináltok, akkor igazatok van..." - emlékezik Kepes), Vaszary János egykori példája, a sokszor megidézett, de teljes részleteiben máig fel nem tárt főiskolai bemutatkozásuk (előbb 1926-ban Vácott, utóbb a Mentor könyvkereskedésben, a Munkakörben és a Tamás galériában 1928-30 között), a mindezek nyomában feltörő főiskolai és parlamenti botrány valóban egybekovácsolta a nemzedéket. A KÚT fiataljai között már afféle „botcsinálta csoporttá" lettek szándékaik és a kényszer hatása alatt. Sorsukat már a történelem faragta tovább, de egykori önmaguk maradtak utóbb a világ sokféle tájain. Új szellem és horizont nyílott tájékozódásaikkal az 1919-et követő óvatos és olykor már szorongó kitekintések után, valamiféle „nemzedékváltás” történhetett, hiszen az emigrációkból ekkortájt hazatérő „idősebbek", az egykori avantgarde-ok szinte újra klasszicizálódnak 1930 körül. De az ekkor 20-25 éves korú nemzedék még aligha kereshette az önfenntartó, bár elveket őrző beilleszkedés lehetőségeit, nem is volt feladata. Szememben megjelenésük és bemutatkozásuk akár egy nagy életbizalmú, kompromisszumok és megfontolások nélküli vizuális forradalommal felér a főiskola és a Műcsarnok körül, tisztelet mindazoknak (Vaszary, Csók, Kassák), akik biztatták e nemzedéket, meg is lakoltak utóbb „vétkeikért". És a fiatalok bizonnyal nem véletlenül, inkább legerősebb szándékaik folytán találtak utat a szociális tendenciájú forradalmisághoz, az említettek és a külhoni - elsősorban orosz - avantgarde és talán Derkovits hatása alatt. Ugyanakkor nem véletlenül történhetett mindaz, ami a „csoport" többszöri bemutatkozása nyomán végül bekövetkezett a hazai képzőművészeti életben és a bemutatkozók személyes sorsában egyaránt: gyors kötődésük Kassák Munkaköréhez, majd hirtelen és közös távozásuk Európa szabadabb tájai felé. Szentendre „második tudati mezőjének" eredete utóbb nem kis részben egykori és későbbi jelenléteiknek, eleven hatásuknak köszönhető. Ugyanígy a továbbiak: Vajda és Korniss pályája, meghatározó szerepe 1935 körül. Mögöttük Berlin és Párizs miliője és fényei, előttük az egyetlen hazai lehetőség: irányt már Bartók példája mutatott. De megváltozott világ, a képzőművészet kitágult horizontjai (valamiféle modern és dinamikus Gesamtkunstwerk) nyíltak a külhonban rekedtek előtt: a film vonzotta Berlinbe képest, és - bár véletlenül (?) - ugyanez a „moloch" ragadta magához Traunert a párizsi esztendők során. Nagyszerű eredményekkel, ismert állomásokkal, kiemelkedő művészek Trauner barátai körében. Fent, balról: Sajó Edit, Frenyó Sándor, Korniss Dezső, lent: Veszelszky Béla, Kepes György és Trauner : Trauner Sándor: Szerelmek városa (filmdíszletterv), olaj, vászon, 64x100 cm, 1943 (fotó Mester) 3 Trauner Sándor: Képe„ olaj, vászon, 100x100 cm, 1929 (fotó Mester) egyenrangú társaként. De a festészet az ő további működésében szinte a háttérbe szorult. Feltehetően nemcsak a szülőhaza, hanem a „piktúra" iránti nosztalgiái is „tárgyiasultak" ezen a tárlaton. De a bemutatott 75 mű közül csupán 16 indítéka eredendően „táblaképi". Ezek közül hat már látható volt az 1926/30 közötti kiállításokon. A későbbi tíz tusrajz, gouache és olajkép (hová tűnhettek az egykori Munkában reprodukáltak?) csupán egyegy „kézjegy" a festői életút 1933-1980 közötti állomásairól a kubisztikus aktok és montázsszerű táblák után, a kitűnő és valóban festői, elsőképp impresszív és alkalmazott jellegű képalkotások társaként. A remekbe formált és lírai hatású, a „hangulathoz és cselekvéshez komponált terek" táblaképi vázlatai, szerkezetes és impresszionista színessége élmény, hiszen legtöbbjük „realizációja" a feketefehér filmvásznon elevenedik meg emlékeink között. De az a hat kép az 1923-29 közötti idő terméséből, a hasonló, bár kissé megszelídült szellemben fogant további tíz valóságos megjelenésében igazolja Kassák egykori ítéletét, amely a Kortársak szemével című antológiában is olvasható. Valami egyszeri és meghatározó jelent meg az emlékezetes néhány bemutatón, ezúttal „retrospektíven" is. „Hátuk közül Vajda Lajos áll legközelebb az iskolai modernséghez, s Trauner Sándor lépett el legmesszebb a részletértékeket hangsúlyozó izmusoktól, tányéros, fotós kompozíciójával már majdnem teljességében ki tudja fejezni önmagát... képe szerényen elbújik a kiállítás impresszionista színegyvelegében s mégis, aki észreveszi, arra mély, majdnem megdöbbentő hatást gyakorol... Ez a komor tónus nagyon megbecsülendő kifejeződése Trauner tragikus életlátásának, amit csak formáinak szigorú zártsága és szigorú összeépítettsége emel túl a pesszimista reménytelenségen... Egy nehéz sorsú és messzire induló élet jelzőtáblái ezek a képek. Ha Trauner túljut a fiatalság krízisén, színei valószínűleg fölengednek, formái mozgalmasabbak lesznek és reménytkeltőbben mutatkozik meg világlátásának teremtő optimizmusa..." Kitűnik itt, hogy abban a pillanatban Trauner lehetett a legérettebb hátuk közül, de mindannyiuk számára igazolást utóbb a jövő hozott: sokféle értékű és eltérő irányú életpálya lett az egykori honfi- és kortársaké. Változataikban a lehetőségek, a „nemzedék és kor" nem kevés konfliktusa. És annyi ma is nyilvánvaló, mennyire „váteszi" lett Kassák ítélete. Megidézettjei 1930 elején már közel fél esztendeje Európa országútjain, Berlin fényei alatt, Párizs macskakövein. Önálló sorsuk azóta többnyire ismert. Rekonstruálni kellene (bizonnyal nem lenne tanulságok nélküli) mondjuk az egykori váci tárlatot, talán egy következőt. Szomorúság tölt el, hogy Vajda, Schubert, Hegedűs már nem él, az utóbbi életműve pedig aligha található. És a hozzájuk tartozó hetedik.