Kemény László festőművész kiállítása (Derkovits Terem, Budapest, 1965)
Csak a témát kereste az idegen világban. Ennek a sorozatnak egyik legnagyobb érdeme, hogy elkerülte az ottani képtárakban, galériákban megismert festői előadások csábító utánzását. Kemény, mindent a magyar festő szemével látott, és szuverén módon, magyar festőként tolmácsolta a látottakat. Ez hozza az itthoni nézőhöz olyan közel Kemény László amerikai vízfestmény-kollekcióját. FRANK JÁNOS Kemény László 1901-ben született Vácott. A Képzőművészeti Főiskolán Csók István növendéke volt, később tanársegéde. Fiatalon lett a KÚT tagja. Első kiállítását 1930-ban rendezték az Ernst múzeumban. További kiállításai: 1935 és 1937 — Nemzeti Szalon; 1943 — Műbarát; 1947 — Fókusz Galéria; és egy évtizedes szünet után 1957 — Fényes Adolf Terem. 1928-ban külföldi magát. Témái az idegen tájak, városrészletek; az amerikára jellemző elővárosi települések, sajátosan kiválogatott enteriőrök, és az emberek, az ismeretlen tömeg. Vízfestményein is megtartotta olajképeinek sötétes, tömött színeit és egyéni színskáláját is. A jegyzetszerű vázlatosság — ez illik a műfajhoz — megfér nála a teljességgel, a kép foltjainak tömegei egyensúlyban vannak, ő a „flott” felvetéssel ,is befejezett egészet ad. Érdekes, külön utakon járó művész Kemény László. Sötét, vörösek, kékek, némi zöld, rózsaszín — vagy inkább az emberi test színe — és kivillanó fényfoltok jellemzik elsősorban a festészetét. Ezek a színfoltok tónusos átmenetekkel, mintegy színbeli áthatásokkal találkoznak. Az erős fehér fény belső sugárzásként, lényegében a mélyből tör elő, bár a kompozícióiban egy feltételezett fényforrás is szerepet játszik. Ez a művészet határozottan festői, sohasem rajzos; a formák plaszticitása igen erős. Kemény László rétegesen fest, ez a gazdagság megérződik a felületen, olajképeinek faktúráján. Az aláfestés néha nem egyéb, mint egy félbehagyott régi kép: ennek egy-egy darabja néhol, szinte objet trouvé véletlenszerűséggel tűnik elő ebben a formáiban reális festészetben. A művész kedveli és gyakorolja a murális művészeteket, a freskót, seccot, a panneaut. Olajfestményeinek zöme is inkább nagyméretű kompozíció. Maga a festő mondta el — mert képeiből nem lehet kiolvasni — hogy a nagyméretű alkotásainál sohasem készít vázlatot, kartont, hanem a primér indulat erejével azonnal fog a festésbe. „Ez a festő szinte »behunyt szemmel« alakítja ki, veti papírra, vagy vászonra látomásait ...” — írta róla Füsti József. „Dinamikus temperatum — folytatja — heves reakciót vált ki belőle minden élmény, legyen az maga a természet, vagy az ember, de legfőképpen éppen: ember a természetben”. Kemény László ezen a kiállításon akvareljeiből összeállított útinaplóját mutatja be. Magyar festő számára terra incognita volt a gyűjtőterülete: Amerika, az Egyesült Államok. A szokatlan terep, a váratlan, újszerű élmények, a másfajta látványok izgatott, gyors munkára serkentették a benyomásokra oly érzékeny művészt. Megfigyelő készsége határtalan kapacitással működött, miközben rajzlapja mellett, festékei között otthon érezte kiállításokon szerepeltek képei; ezt a tárlatot Bécsben, Genovában, és Velencében mutatták be. Képeit Stockholmban is kiállították, 1946-ban. Egyházi festészettel is foglalkozik. Falképei vannak Vác, Nógrádverőce, Szalkszentmárton és Kunpeszér templomaiban és kápolnáiban. Számos művét őrzi a Nemzeti Galéria.