Kóthay Ernő (Kuni Domokos Múzeum, Tata, 1968)
A helyi bemutatók után, Budapesten is összemérte erejét pályatársaival. Képességeit ismerték el a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában elnyert ösztöndíjjal 1961-ben. A negyvenkét éves művész negyven alkotását mutatja be első nagyobb kiállításán. Munkásságáról átfogó képet kap a látogató. Az első benyomás, a tartalom tisztulása és a technikai sokoldalúság, műfaji változatosság. Ma sem hökkenti meg közönségét, új, váratlan témákkal csak világa lett mélyebb, a valósághoz fűződő régi kapcsolata lett még szilárdabb. Tükröt kíván tartani az emberek elé, melyben rejtett tulajdonságaikat felismerhetik, és a tájak igazi arcát, a szobabelsők és más látványok néhány vonalra és tónusra egyszerűsített belső jelentését. Sokat foglalkoztatja az életkorok jellemző vonásainak ábrázolása, az öregség és fiatalság, a szerelmesek egymás felé sugárzó vonzalma, vagy melankóliája, a fáradt munkásemberek ernyedt pihenése. S a halászok, bányászok munkájának ritmusa, a dolgozó ember sokszor mechanikus mozdulata is képbe kívánkozik, akárcsak egyéniségük típusba olvadó jellegzetességei. A barázdált arcok fellazulnak a társaságban, a család körében, de az önfeledt mélázásban is. Ez az embert figyelő szenvedély viszi el a szimbolikus témákhoz, a macska és madár többször is megfestett jelképéhez. A gyanútlan madárra leselkedő árnyék, a lopakodó és támadó macska és a karmában vergődő áldozat küzdelme közvetve, — másik képén a megkínzott ember közvetlenül, — állítja elénk az egymásratörő indulatokat, s a gyengébbel vállalt szolidaritást. Tájainak feketekontúros fasorai, a dombvonulatok egyenletes ritmusa, a néhány színnel, vörössel, barnával, sárgával, ritkán hideg zölddel, alig megbontott szerkezete hasonló összefoglalásra törekszik. Valamennyi képe dekoratív indítású, melyben a témától függően kap hangsúlyt a konstrukció és a faktúra, a képfelület megmunkálása. A puritán színek aláfestő harmóniája váltakozik az erőteljesebb, rajzi formákat háttérbe szorító ecsetkezeléssel. Az olajképek szerkesztettsége még nem olyan egyértelmű, mint az egyéb technikájú műveké és ez érthető is. Hiszen Kóthay Ernő a festészeti technikák felfedező örömét a tárggyal egy szintre hozta, s teljesebb kifejezés érdekében nyúl új eszközhöz. A hagyományos műfajban legnehezebb újat, egyénit mondani annak, aki mondanivalóját és ábrázoló eszközeit a technikával szinkronban kívánja megteremteni. Nem riad vissza a különféle technikák társításától sem, a műanyagfestékek és az egyéb anyagok ismeretlen tulajdonságait, együttes hatását kutatja. Ebben a vonatkozásban segítségére van a megélhetést biztosító dekorációs munka, ahol megtanulta keze alá szelídíteni az anyagokat. Elképzeléseit nem köti meg a műfaj sem, nagyigényű témák kis felületen, a tus ősi anyagával formálódnak meggyőző tartalommá. A körülmények kényszerítették a kisebb és közepes méretre, ez azonban néha jó értelemben is befolyásolja. A képbe fogható világ nem szűkül ezáltal, inkább telibbé válnak a kompozíciók, merészebbek lesznek a kivágások, az egymásra torlódó részletformák között végleg eltűnik a levegő oldó jelenléte, a síkra transzponált élmények feszültsége fokozódik. Ha vargabetűkkel is, de eljutott pályája delelőjéhez. Gyűjteménye sokak számára az első teljes portrét adja munkásságáról. Néhány képe feltárja születése körülményeit, a kísérletezés módozatait, ezeken a műhelytitkok a tartalmi megrendülés elé tolakodnak, de anyagának java tisztán és egyértelműen állítja elénk a művészt, aki életünk fontos dolgairól, az emberi kapcsolatokról, a munkáról, a háborítatlan, vagy a technika nyomában átalakult tájról tesz vallomást, lényegre törekvő dekoratívan összefoglalt és érzékenyen komponált képeiben. D. Fehér Zsuzsa