Csontos László szobrászművész kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1970)
Csontos László Közel két évtizede találkozhatunk szobraival a kiállításokon, mégis a fiatalok között tartjuk számon nevét és munkásságát. Munkáiból árad ez a fiatalság, titkokat feszegető, érdeklődő magatartásából, a mintázás fizikai örömét megőrző plasztikákból. A meditáló szobrászok csoportjához áll közel, kutatja az okok és okozatok összefüggését, az élővilág törvényeit, az emberi tulajdonságokat. Alkotómódszere lelkiismeretes, a jobb, a becsületesebb megoldásért hajlandó önmagával is vitatkozni. 1925-ben született és 1954-ben nyert diplomát a Képzőművészeti Főiskolán. Pátzay Pált és Somogyi Józsefet vallja mesterének, tőlük tanulta meg a kétféle közeledési módot, az átgondolt formaépítést és az élmény restelkedés nélküli megjelenítését. Rövid idő alatt egyénivé érlelődött plasztikai kifejezőkészsége, s ebben a tehetség mellett élettapasztalatának volt meghatározó szerepe- Érett fejjel kezdett mintázni, sem ideje, sem kedve nem volt látványos vargabetűket tenni. Megtanulta azt is, hogy következetességgel és a jelenségek lényegének megközelítésével többet érhet el, mint a féktelen, s mindenáron újat hajszoló kapkodással. A megszokott, ismert mozgások, mindennapos érzelmi kapcsolatok, a létezés egyszerű tényei is mozgásba hozzák fantáziáját, évezredes témák is hoznak új térértelmezést. Lüktető korban lett szobrász, kiállított műveiben is nyomon követhető egyéniségének formálódása, a kezdeti zaklatottabb lelkiállapottól, vonagló felületektől, a kívülről befelé épített szobroktól a megnyugvásig, a mozdulatlan, hallgató tömbökig, a kérdésektől a válaszok felé vezet az út. Kis és nagy plasztikák, érmek és emlékművek tisztán áttekinthető szakaszát mutatják meg pályájának: értő és lírai valóságlátást, feszes lelki tartást és etikus hozzáállást. Első önálló kiállítása, Győrben, 1966-ban főpróba volt a nyilvánosság elé nem szívesen álló ifjú mester számára, tanulságokban gazdag, lendületet adó szereplés. Az elmúlt három esztendőben széles műfaji skálán bontotta ki képességeit. Tanulmányai befejezése óta hét nagy munkáját állították fel köztéren. Mindegyik új probléma megoldására kényszerítette, korábbi tapasztalatait sohasem engedve rutinná válni. Egyéni elképzelése, a megrendelt munkák sorsát befolyásoló tényezőkön nem tört meg. Ez inkább csak a szokásosnál több vívódást, sokoldalú közeledést jelentett, tervek, variációk nyugtalan sorozatát segítette életre. Egyidőben több szobrán is dolgozik. Súlyos márványtömböket faggat szüntelenül, komoly arcokat, vagy telt idomú asszonyokat bontva ki azokból, közben türelmes gonddal mintázza, cizellálja érmeit. Ezeken átszellemült tudós portrétól a finom iróniával komponált jelenetekig terjed a kifejezés, a precíz vonalaktól a ficánkoló felületekig. Szívesen és érzékeny módon farag fát, lépő, madarat tartó, menekülő figurái az anyag természetéből fakadóan légiesebbek, mint márványasszonyai, gesztusaik a további mozgások ígéretét őrzik. Talán kis bronzainak izgatottabb mintázása, belső feszültsége áll legközelebb nemzedékének formafelfogásához, az expresszív kifejezésmódhoz. A vörös és fehérmárvány, szürke gránit tömbök szigorúbb formaépítést diktálnak, súlyos, életes formákat és díszítményességet is, amely tartalmilag — formailag, a mindennapi élethez szervül, mégis emelkedettségével, különös belső titokzatosságával az ,,örök'' jelző leírását igényli. Legfrissebb szobraiban a gyermekkor emlékei kérnek szót. A parasztfigurák és a pásztor a bronzok új stílusát mutatják meg. Szecessziós fűtöttség helyett szuggesztív formaösszegezést. Új líra jelentkezik bennük, tőmondatos plasztikai nyelv. Ez a fejlődés vonala köztéri szobrainál is. A veszprémi Álló nő félénk mozdulatlanságától a miskolci 2