Ezüst Gyögy festőművész kiállítása (Mednyánszky Terem, Budapest, 1972)

Ezüst György számos külföldi s még több vidéki bemutatkozás után első al­kalommal állít ki a fővárosban. Egy esztendeje sincs, hogy Budapesten tele­pedett le, gyerekkora, ifjúsága Békéscsabához köti, tanulóéveinek Eger városa adott friss benyomásokat. Bejárta az európai festészet őrhelyeit, a Pedagógiai főiskola tanulmányainak elvégzése után rajztanári oklevelet szerzett a Képző­­művészeti Főiskolán. Részt vett a vidéki kulturális munka szervezésében, ta­nított Csabán, tanít Budapesten is. Díjakat kapott az alföldi nagy tárlatokon és a Stúdiópályázaton, - egyszóval szabályos ritmusú életrajzzal - a fiatalon érvényesülő tehetség feltételeivel rendelkezik. E szabályosságba beletartozik az egyetemes tájékozódás, a szakmai felkészülés, de a népművelő feladat is. Csak így vállalhatja tudatosan hivatását a ma festője, célja felé is e komplex tanultsággal törhet igazán. A divatos stílus-sztereotípiákból viszonylag hamar kiábrándult, nem elégítette ki az a lehetőség, hogy a megismerés és ábrázolás követelményeit - amely az ifjúságot szinte megoldhatatlan festői feladat elé állítja - kihalt stílusok eszközeivel közelítse meg. Az önálló formanyelvet új anyag és új technika segítségével igyekezett megszerezni. S mivel a békési táj és ember, a szűkebb családi környezet erős élményi sugárzása a fővárosban sem szűnt meg, ebben a témában folytatta formai kutatásait a korábban elkezdett dekoratív technika tökéletesítésére, a kifejezés fokozására. A közvetlen benyomás helyett most a meditáció, az emlékek elraktározása adott módot a képi rend teremtésre, a fólia átgondoltabb alkalmazására. Az érthetőség mondanivalójának alapfelté­tele a színes fóliák értelemszerűen, a látvány elemeinek kiemelése céljából kerültek kompozícióiba. A festék és a fényes anyag találkozási pontjai azon­ban némi nyugtalanságot is hordtak magukban, a csillogó felületek a hagyo­mányos festésmód perspektivikus hatásával birkóztak. Ma már tisztán a dekora­tív képépítés jellemzi munkáit, az új anyag szervesen, tartalmat hordozóan él a képein. Az érzelemmel teli közeledés nem akadálya annak, hogy rend és szigorúság uralkodjék a részletekben és a valóságosnál sokkal tüzesebb színek értelmes és harmonikus egységben találkozzanak a festett faktúrákkal. Az új, egyéni stílus és technika a tárgyak ábrázolásában kezdődött, a tájak­kal folytatódott s a figurális kompozíciókban került végső próbatétel elé. A legjobb eredményeket környezetének népművészeti tárgyaiból összeállított csendéleteken érte el. Plasztikus képelemeket kiterítve végleg eltávolította az atmoszférát a dekoratív szerkezetből, a sokféle színű fólia alkalmazásával a színek értékét a felület nyugtalanságával erőteljesen felfokozta, szinte vilá­gító hatásúvá tette. A fénytörés a fémes felszínt megmozgatja, a képépítés a motívumok, és díszített felületek nyugalmát, állandóságát hangsúlyozzák. A hangulat és a tartalom ily módon szuggesztív lesz, a képi hatás a valóság­hoz viszonyítva megsokszorozódik. A tájakban a benyomások illanó szépsége nagyobb küzdelmet folytat az örök jegyeket kiemelő higgadt képi szentenciákkal, s talán a figurális kompozíciók mutatják meg legjobban e különös stilizációs eljárás problé­máit. A sokféle megfigyelésből formába rögzített alakok, arcok, jelenetek, a korábban is sokszor megfestett témák metamorfózisa lassabban megy végbe, mint a tárgyaké, táji elemeké. A csabai zsilip környéke, a jel­legzetes tornácos házak, a különös fák, a szépen faragott kapuk és bútorok, de még a szabályos rendben sorakozó szántóföldek, kanyargós utak is jobban megmutatják az átírás lehetőségeit. A lovak és szekerek, a pihenő vagy beszélgető csoportok már inkább visszatartják a művészt attól, hogy a tárgyak és jelenségek élet­formát, sorsot, történelmet és társadalmi helyzetet kifejező közvetlen jellemzését, tartalmi fokozását a szigo­rú díszítményesség szabályai közé szorítsa. Az emberi arc korának hírmondója, a technika az indulatok, lelki­­állapotok ábrázolásában a szolgálat szubordinációjával töltheti be csak feladatát. A fiatal művész felfedezésnek számító technikája a színek szokatlan fényerejével, s e fény hatására átalakuló új valóság élménnyel ajándé­kozza meg a nézőt, az egykori látványok emlékét ünnepi csengéssel, lényeget kiemelő megfigyelésekkel telíti. D. Fehér Zsuzsa

Next