Tiless Béla kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1974)
Egy cserép muskátli Tilless Béla ablakában Betévedve Tilless Béla utcájába, különféle és mégis egyforma ablakok néznek feléd, mindegyiken ott a gondosan megmunkált stukkó, a festék által faktúrává avatott gipszréteg, amely a szigorú geometria törvényeiből és a hagyományos művészet konvencióból zárt és egységes formarendszert alkot — az ablakok formarendszerét, vakablakokét, olyanokét, amelyek jelentős jövőt nyitnak ránk, a gyönyörűség igézetét, a riadalom igézetét, az igézet igézetét, a reteszelt faajtót fölnyitva a jövő (múlt) egyetemes sötétjéből, mély feketéjéből, talán korom tengerből, talán egy elhagyott antracit-bánya mélyéről hirtelen szemünkbe ugrik egy poliviniklorid-habszivacs-rózsa gyönyörűségesen bántó kárminja, máskor a faajtó végleg lezárta a retest, megint máskor ha föl is nyílik, a fal folytatódik mögötte (keresed Jozeph K. félszeg alakját, elálló füleit), odébb állván pedig ismét egy ablak, egy rácsos ablak, hogy megvédjen a kizuhanástól, a meneküléstől és mögötte a tükörben meglátod önmagad, a rács mögött, amely oly végletesen, oly egyszerűen védelmez a menekvéstől, szegényes utca Tilless Béla utcája, hiszen amit láttál az még jelenségnek is sivár, de legalábbis riasztó, fordítsd hát fejed a másik oldalra, tekints az újabb ablaksorra, kukkants be a csipkefüggönyön keresztül lakószobádba, ahol dúskálsz a különböző ételek között, vagy pillants a másik szentélyre, ahol mámorod oltárán áldozol, térdelsz az évezredek óta fölülmúlhatatlan formák előtt, vagy csodáld meg azt az aranyhálót, amelyik gazdag szövetével elhárítja a leselkedő veszélyt, holott mögötte egy óriásszúnyog már fogát csattogtatja; azaz, mégiscsak gazdag Tilless Béla utcája, hiszen — tedd a szívedre a kezed — látlál-e bármikor is többet ennél? és ott a kapu is, fekete mélységével, a mélységben ismét csak az aranyhálóval, amely talán oltalom, talán akadály átlépésed előtt a fehér oldalra, az elkerülhetetlen öröklét oldalára; íme hát bolyongásod állomásai egyetlen utcában elbeszélve, egyetlen utcában fölépítve és lerombolva ábrándjaid, egyetlen utcában élve és holtan, de folyamatos jelenlétben; hogy aztán hol találsz helyet a csillogó-forgó fénycsodának, amely tekinteted fölfelé irányítja, amelyen fölszaladnak a lehetőségek éles fényei és szertesugároznak, beragyognak — megintcsak ezt mondhatod — mindent, ami ott van közötted, ott van jelenléted körül; talán sosem fogod megtudni, hol ez az utca, hol vannak ezek az ablakok, és most mégis benézel ezeken az ablakokon, vagy önnön világod tekint ki ezeken az ablakokon, ne riadj meg, ha csattan a zsalugáter. . . FÁBIÁN LÁSZLÓ