Patay Éva festőművész kiállítása (Ráckeve, Árpád Múzeum, 1976)
A megszemélyesített természet lobog felénk Patay Éva művészetéből. Hosszú szünet után indult virágzásnak a csira, s az ő életműve sem szűkölködik különlegességekben. 1927-ben végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, két évtizedet tanított Isaszegen, 1955-től csak a festészetnek él. Igaz, addig is festett időnként akvarelleket gödöllői tájakról, isaszegi templomdombról, de ez az időszak mégis a festői álmok kínzó szüneteltetését jelentette. Ki gondolta volna, hogy Bajmóc várának vonaljegyzetét megyeri tájak, lelkületet kifejező odvas fák követik 1960 körül, olyan emberi alakzatok, akik meghajlanak az áhitattól? Ez történt. Az otthonteremtés melegségét kezdeményezi ő is a festészetben Tóth Menyhérthez hasonlóan, csöndes, máskor drámai áramlás minden csonkfája, füzese, ,,Forrás-fakasztó”-ja. Hollókő, Győr, Érd, Ráckeve mozgatta képzeletét, a táj minden eseménye képein belső felismerés, megrendülés és csodálat. Együttérzéssel fordul az utcaseprő, vakoló, tálba nyúló ember világához, mindannyiunkat felfedez a „Cipelők” erőfeszítésében, mely fizikai, lelki teher egyszerre. Mégis úrrá lesznek a nehézségen alakjai, mert küzdésre kész minden vederrel mozgó aszszonya, fáklyás embere, ujjongója. Három évtizede lakik a győri Rába híd mellett, ezért vette észre oly vehemensen palettáján a ráckevei íveket. Bízvást mondhatjuk, hogy győri élményeinek köszönheti ráckevei képeit. Ráckeve, ahova vendégként érkezett, érkezik, feltámasztotta szunnyadó erőit. A ráckevei híd köré csoportosul fantáziája. Dunát, tornyokat, fűzfákat, horgászt, kastélytöredéket, kerítést, vikkendházat, madár-lomb kanyarú mellékutcát jelöl többtételes osztású szimultán festményén érzékeny erőteljességgel. Különben is költői átalakulásokkal érvel, ettől lesz olyan görcsösen, oldottam festőileg gazdag a révfalusi ház, a körívekbe ágyazott borsófestő.