Patay Éva festőművész kiállítása (Ráckeve, Árpád Múzeum, 1976)

A megszemélyesített természet lobog felénk Patay Éva művészetéből. Hosszú szünet után indult virágzásnak a csira, s az ő életműve sem szűkölködik különlegességekben. 1927-ben végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, két évtizedet tanított Isaszegen, 1955-től csak a festészetnek él. Igaz, addig is festett időnként akvarelleket gödöllői tájakról, isaszegi templomdombról, de ez az időszak mégis a festői álmok kínzó szüneteltetését jelentette. Ki gon­dolta volna, hogy Bajmóc várának vonaljegyzetét megyeri tájak, lelkületet kifejező odvas fák követik 1960 körül, olyan emberi alakzatok, akik meghaj­lanak az áhitattól? Ez történt. Az otthonteremtés melegségét kezdeményezi ő is a festészetben Tóth Menyhérthez hasonlóan, csöndes, máskor drámai áramlás minden csonk­fája, füzese, ,,Forrás-fakasztó”-ja. Hol­lókő, Győr, Érd, Ráckeve mozgatta képzeletét, a táj minden eseménye képein belső felismerés, megrendülés és csodálat. Együttérzéssel fordul az utcaseprő, vakoló, tálba nyúló ember világához, mindannyiunkat felfedez a „Cipelők” erőfeszítésében, mely fizikai, lelki teher egyszerre. Mégis úrrá lesz­nek a nehézségen alakjai, mert küzdésre kész minden vederrel mozgó asz­­szonya, fáklyás embere, ujjongója. Három évtizede lakik a győri Rába híd mellett,­­ ezért vette észre oly vehe­mensen palettáján a ráckevei íveket. Bízvást mondhatjuk, hogy győri élmé­nyeinek köszönheti ráckevei képeit. Ráckeve, ahova vendégként érkezett, ér­kezik,­­ feltámasztotta szunnyadó erőit. A ráckevei híd köré csoportosul fantáziája. Dunát, tornyokat, fűzfákat, hor­gászt, kastélytöredéket, kerítést, vikkendházat, madár-lomb kanyarú mellék­utcát jelöl többtételes osztású szimultán­ festményén érzékeny erőteljesség­gel. Különben is költői átalakulásokkal érvel, ettől lesz olyan görcsösen, ol­dottam festőileg gazdag a révfalusi ház, a körívekbe ágyazott borsófestő.

Next