Anna Margit juékkítésa (Miskolci Galéria, 1978)
ANNA MARGIT Anna Margit nem akart retrospektív kiállítást rendezni, mint ahogyan várható lett volna. 1968-as utolsó nagy kiállítása óta ugyanis annyira felgyűlt mondanivalója, olyan bőséggel és gazdagsággal telítődött munkássága, hogy szinte egész életművel felér azóta készült műveinek mennyisége. Alkotói munkásságának e teljes beérése egyben festőiségének megújulását is jelenti. Hosszú, küzdelmes életút van már mögötte. Művészi pályájának sok-sok állomását, változó sikereit és kudarcait mindeddig — játékos humorral, könnyedséggel, kislányos naivsággal fogadta és vészelte át. Most — úgy tűnik — felnőtt lett a kislányból. Naivságát és játékos fintorait eldobva, kemény, ironikus, szinte vádoló és ítélkező hangon szólal meg legújabb műveiben. Átváltozása egyenes következménye mindannak, amit átélt, és aminek mérlegét eddig csak tudat alatt vonta meg. Élete visszavonhatatlanul folyik le korunkban, abban a korban, mely egyúttal magának az emberiségnek a sorsát és jövendőjét is a kezében tartja. Az „oly korban éltem" tragikus sorsú embere ő is, aki számon kér és vádol. Számon kéri Madách szavaival az ember teremtését és létét, számon kéri Arany Jánossal az öngyilkosságba menekülők életét, és számon kéri kortársaitól az erőszakos halállal elhunyt milliók életét. Súlyos vádak azok, melyeket felénk kiáltanak Anna Margit képei. Nemcsak azokat vádolja, akik véghezvitték a pusztítást, hanem azokat is, akik mindezt tétlenül nézték. Mert „vétkesek közt cinkos, aki néma" (Babits Jónás könyve), Anna Margit nem maradt néma. Sikoltot és vészharangot kongat, a maga módján, a maga eszközével, festészetén keresztül. A korábbi naiv bábuk bámuló szemei szemrehányókká váltak, és az egymás kezét fogó házaspár is magányosságot áraszt magából. Csontváry híres siratófala alatt a ma szerencsétlenjei zokognak és minden emberi szenvedés mítosza veszi körül elgyötört alakjukat. Ebben az általános, nagy, emberi tragédiában a legnagyobb, az életben maradottak, a túlélők magányossága. Ezt mutatja, mint tükröt felénk Anna Margit legutolsó Magány-sorozata. Tulajdonképpen minden ember, életének minden percében lehet magányos és elhagyott, akár egyedül van a valóságban, akár nem. Hiába veszik körül emberek, valahol magányos és társtalan marad, bezárkózva, egyedül viszi terhét. Anna Margit festészetének ez a súlyos, de felelősségteljes kinyilatkoztatása a múlt kritikai felülvizsgálata. Célja nem destruktív, depresszió előidézése, hanem az emberi lelkiismeret felébresztése. Ezt kiáltja felénk minden ecsetvonása, és az általa teremtett szituációk szimbólumaival egy új, humánusabb emberiségért harcol. Harsány színei, groteszk figurái is ezt a célt szolgálják. És ha akad ember, aki meghallja szavát, és megpróbál „ember lenni az embertelenségben" nem marad pusztába kiáltó szó Anna Margit művészi küldetése. Szuggesztív, drámai hangja művészetének betetőzése. Festői pályája csúcsára érkezett el Anna Margit, ahová hosszú, nehéz és küzdelmes út vezetett, de megérte. Messziről indult és magasra jutott. Kötelezte erre művészi elhivatottsága, múltja és jelene, egész eddigi élete. Vaszary János tehetséges tanítványa a könnyed, franciás festői stílusból egy új, nagyszerű, összetett alkotói módszert teremtett, egy olyan festői világot, melyet kizárólag magáénak mondhat. Ezt az annamargiti világot nem lehet nem tudomásul venni. Rangos hely illeti meg a magyar képzőművészetben. URY IBOLYA