Bari Károly kiállítása (Gödöllői Galéria, 1981)
Bari Károly 1952-ben született Bükkaranyoson, cigánycsaládban. Verseit a 60-as évek végén szinte hisztérikus rohammal emelte magasba - de skatulyázta is be - az irodalmi köztudat: egy mélyben élő, huszadik századi gondolkodással nehezen megközelíthető népnek vált képviselőjévé. Költészete azonban hamarosan áttörte az inkább csak reáolvasott kereteket, a „csudafiúszarvas"ból Költő lett. Verseinek politikuma, gondolkodásának és tetteinek következetes, kíméletlen etikussága miatt a 70-es évek közepén a társadalom perifériájára szorult, és a megaláztatások, megpróbáltatások örökkön vérző sebeket ejtettek rajta. Ha végigkövetjük művészetének változásait, jellemezni próbáljuk az abban megfogalmazott valóság minőségét, egy különös, korunkban misztikummá alacsonyított út megjárása rajzolódik elénk: a táltosfiú lehetőségállapotától a sámánná váláson keresztül Bari Károly eljut a valóság minden szintjét átlátó — jobb kifejezés híján — istenállapotig. Művészetének ez a három csomópontja egyúttal a pillanatnyi testiségétől függetlenedő gondolat három lépcsője is, melynek felső fokán szükségszerűen jelenik meg a halál mély átélése, mint a teljes valóságot átlátás képessége. ,,Ismerek minden titkot, amit kutyaképű csönd őriz, Hóesések selyemszálaiból font ostorával a mi országunkba: halál hímporával meggyalázott virágok közé terelte a rejtelmek pillangó-csordáit a lét, s múlhatatlan némasággal körülállt sorsukról csak mi hozhatunk hírt.’' — írja ,,A páva történetéiben a virágról, aki elmúlásának pillanatában kapja meg a mindent-látás képességét. Bari Károly utóbbi években készült filcrajzai, képversei tartalmukban elválaszthatatlanok korábbi költeményeitől. Vadonként burjánzó színvilágukban, vibráló formáikban ugyanazok az ellentétek jelennek meg, egyszerre egymást feltételező és kizáró tulajdonsággal. Nem mások, mint erőmezők, az örökkön mozgó valóság, és az azt átlátó gondolat azonosulásai, hiszen nem más az ember sem, mint részben az egész, mint pillanatban az örökkévalóság. P. Varga Kálmán Károly Bari was born in 1952 at Bükkaranyos, in a gipsy family. At the end of the sixties the literary public welcomed his poems with an almost hysterical outburst — but also pigeonholed them: he became representative of a people living deeply beyond that which could be comprehended by twentieth century thinking. However his poetry soon broke the limits, which were rather enforced upon him; the "miracledeer's son" has become a Poet. During the 1970's politics of his verse and the consequent, merciless morality of his thinking and action he was forced to the periphery of society; humiliation and trial has inflicted ever-bleeding wounds on him. If we follow the changes of his art and try to characterize the quality of reality conceptualized in it, a peculiar traverse, nowadays looked down upon as mystic, takes shape in front of us: from the state of potentially being a shaman, and through actually becoming a shaman Károly Bari reaches — without a more suitable expression — a god-state, comprehending all levels of reality. At the same time these three focal points of his art represent the three stages of the Idea's emancipation from its momentary materiality, at whose last stage a profound experience of death appears, as the ability to grasp complete reality. "I know all the secrets, warded by dog-faced silence. With its whip, wound from the silk-thread of snowfalls, into our country: existence drove the butterfly-herds of mysteries into flower-forests, disgraced by death's anther-dust, and it s only us that can bring news of their fate, hemmed in by imperishable dumbness:'' — he says in "The Story of the Peacock" about the flower that receives the ability of percieving everything at the moment of passing away. Károly Bari's felt-pen drawings and calligrams, made in the last few years, cannot be separated, in content from his earlier poems. In their world of wildly flushing colours and in their vibrating forms the same juxtapositions appear with characteristics concurrently postulating and precluding each other. They are none other than fields of power, the reality of unceasing movement, and the identifications of the idea percieving it, since man is no other than whole in the part, eternity in the instance. Kálmán P. Varga