Somogyi József és Reich Károly kiállítása (Egyesült Izzó, Budapest, 1981)
A Szobrász teljes érzelmi és értelmi gazdagságát arra szánta, hogy megtanítson minket a saját törvényeink, múltunk és jelenünk, a megkínlódott jövőnk felismerésére. A személyes sors és a közösségi elkötelezettség vállalásának ritka egységét kaptuk meg általa. A Grafikus szakadatlanul rajzolja elveszett birtokunkat, a gyermekkor és a fénylő ifjúság képeit, mert ami akkor a miénk volt, azzal kell elszámolnunk. Most ők ketten, a beérett férfikorban, sorsuk áldásával és súlyával a vállukon, betegségtől, túlélt haláltól megrendülve és felemelkedve, elszámolnak minekünk. A Grafikus zavartalanul tiszta vonalrajza drámai feszültséggel válik terhessé, plasztikussá sűrűsödik, a széptestű, töretlen tekintetű nők és lovak csendben visszalépnek a háttérbe. Át kell adniuk a helyüket a művész számára egyedül igazi valóságnak, mert neki minden csak azért van, hogy egyszer valamiképp rajzzá legyen. Kegyetlen és fájdalmas ez az elszámolás. Mennyire fájdalmas, azt abból láthatjuk meg, milyen rendíthetetlen harmóniává tisztul a dráma. A szépek és szelídek végül is újjászületnek, de szülni és születni csak szenvedés árán lehet. A Szobrász tenyérnyi, vagy alig nagyobb, és ékszernyi fémdarabokon mindent, ami a személyes sorsában hívás, jelölés és vállalás volt, felidéz. A kerek világ szépségét, a nap ragyogását, a gyönyörűség és az életadó öröm forrását, a szerelmet, a nevelő közösséget, a családot, a földrajzi és szellemi hazát, mindent—mindent, egyetlen darab mögött ott tolul az egész élete. Kellene arról is írnom, mennyire egyszerű, kézmeleges érzékeny a mintázásuk, de nem ide illő a műhelymunka boncolgatása. Pedig hát a műhely, ahol jórészük készült, nem akármilyen műhely volt: a kórházi szoba meg a betegágy. De másra figyeljünk most. Kettejükre, akik oly különböző két világot zárnak magukba, mégis oly mélységesen egyet mondanak. Máshonnan kezdték, más módon dolgoztak, de ugyanazt és ugyanúgy küzdötték meg. A művészet csodája az, hogy egyet mondanak, de másként, az alkotósors csodája, hogy a fenyegetettségtől meg tudták váltani önmagukat. Köszönjük a Grafikusnak, és a Szobrásznak, hogy elhozták ide a munkájukat, vagyis az életüket. Aba—Novák Judit