Bálványosi Huba Munkácsy-díjas grafikusművész (Csepel Galéria, Budapest, 1982)

A rajzmappáról. A mappába foglalt rajzok sokszorosítási technikája a klasz­­szikus síknyomási eljárásnak, a litográfiának továbbfejlesztett, modern változata. A kőnyomóforma lecserélése cink-, majd aluminium­­lemezre egy évszázada forradalmasította a nyomdai képsokszorosítást. Már akkoriban kísérleteztek - kényelmetlen velejárói miatt - a nyomat tükörállású helyzetének megszüntetésével. Idők folyamán leg­inkább egy gumilemez közbeiktatásával vált be: a forgódobra helye­zett fémlemez előbb egy ellenkező forgásirányú dobra felfeszített gumilepedőre nyomja át a festéket, és majd csak ez fogja közvetíte­ni a papír felületére. Ez lett a világszerte elterjedt ofszetsokszo­­rosítás technikájának lényege. A művészi sokszorosítás - megtartva persze sajátos céljait,­­gyakran önérzetesen vigyázva a munka kézműves jellegének megőrzé­sére­,­­ kisebb-nagyobb lemaradásokkal, de lényegében követi a nyom­daipar fejlődését. Van művész, aki a litográfussal és a litográf­­krétával még közvetlenül rajzol a nyomdai ofszetlemezre. Tekintve, hogy a fémtollakból a tus sokkal csúnyábban folyik rá a lemezre, mint a papírra /vagy akár a kőre/, ezt az eljárást többnyire elve­ti az, aki számára az engedelmesen alakuló, s így bensőből alakít­ható vonal elemi rajzolási feltétel. Ilyenkor a rajz hagyományosan papírra készül és fotó útján kerül át a lemezre. Először a rajz e­­redeti méretét megtartó síkfilmnegatív készül nagy érzékenységű nyomdai fényképezőgép segítségével, majd ezt ráhelyezzük a fényérzé­keny anyaggal bevont ofszetlemezre és átvilágítjuk. A vonalak he­lyén áthatoló fény megcserzi és ezáltal kioldhatatlanná, ugyanakkor zsírfogóvá alakítja át ezt az anyagot. A lemeznek ezeken a helyein fog megtapadni a zsíros nyomdafesték, miután máshonnét kimostuk az emulziót. Ilyen módon nagy példányszámú rajzsokszorosításnak sem volna technikai akadálya. Hogy mégis megállunk a sokszorosításban a top példány alatt, annak legalább három okát kell felsorolni. A kultúra tömeges terjesztésének vágya és szándéka mellett még él a polgári műkereskedelem áru-műtárgyán keresztül kialakult áru-érték szemlélet: ha kevesebb van a sokszorosított termékből, többet ér! Avagy megfordítva: a tömeges sokszorosítás devalválja az áru értékét. Ez a szemlélet automatikusan átviszi az értékcsök­kenés képzetét az árujellegtől független művészi minőség értékére is; úgy gondoljuk a művészet hígul föl akkor, ha a mégoly értékes rajzot a megszokott számon túl megszaporítjuk. Aztán meg félünk is, hogy nagy példányszámban kinyomtatott műveink papírtömegei kiszorítanak minket lakásainkból, műtermeink­ből, mert a tömegigény ostroma késik. Tudjuk persze, hogy az igény azért annál mindig szélesebb, mint ami realizálódni tud vásárlás­ban. Sőt kényszerűen azt is tudomásul vesszük, hogy a vásárlás gyak­ran nem is műveinkre va­ló igény kielégítése, hanem a magamutogatás egy formája,­­ kelletlen közreműködésünkkel. Ezért szoktunk ajándé­k fotóról, a fotómontázsról. A másik két ofszettel sokszorosított mappa nyersanyaga fotómontázs, saját fotóimmal. Ha fotómontázs ofszet sokszorosításban grafikai lapként egzisztál, azon ma még jóhiszemű műbarátok is gyakran furcsál­­kodnak, de még művészek is. Alig valamivel korábban persze még az volt a vitakérdés, hogy a fotó művészet-e egyáltalán? Bizo­nyára ennek hullámai is visszagyűrűznek még. Az ilyen viták, az ilyen fanyalgó fenntartások sajnos mesterségesen terelik a mű­faji kérdések utcájába a másutt eldöntendő kérdést. Mindig az az eldöntendő kérdés, hogy egy konkrét műalkotás művészisége miben áll, azaz műalkotás-e egyáltalán. Nem megmosolyogni való céhes féltékenység-e a fotót önérzetesen kirekeszteni a grafika műfa­jából, s eközben titkon azon örülni, hogy a művészetet védtük meg? Egy vizuális úton befogadható alkotás művészisége azon sem­miképp nem múlik, hogy éppen fotómontázsnak avagy grafikának szó­­lítjuk. A mappáról, mint terjesztési formáról. A mappa forma - a több grafika együttes megjelentetése - pedig legfeljebb az ofszet technikájában újdonság mostanában. Elterjed, és sok helyen egyoldalú beidegződéssé lett, hogy a kép helye a falon van, keretben. /Ahol aztán a falak megteltek, ott újabb kép nem lépi át a lakás küszöbét./ Pedig van kép,­­ s úgy vélem a jó képek java ilyen,­­ ami nem birja el, hogy dísz­tárgyként alkalmazzák. Az otthonosság, kellemesség kategóriáiba­kás színvilágához /hogy a kellemességet, a harmóniát meg ne tör­je­ . Külseje így hamarosan álarccá merevedik, művészi értéke ebben az érintetlenségben gyakorlatilag devalválódik. Amikor Bartók odafigyelésre alig méltatott háttérzenévé lesz, amikor az Ady-verslemez "hallgatása" közben iszogatva tár­­salgunk, akkor pont olyan érdemtelen helyzetbe hoztuk magunkat a műalkotással, amilyenbe mondjuk Kondor Béla Auschwitz c. rézkar­cával kerülhetünk, ha bekeretezve függ a falon a hangulatlámpa fénykörében. Ha Adyval négyszemközt maradhatunk, ha Bartókot be­engedjük belső csendünk homályaiba, kitágul a világ a falakon messze túlra. Olyankor hívjuk Kondort is, ha fogadni tudjuk, a­­mikor nyíltak vagyunk, vagy általa reméljük, hogy aj­tót-ablakot zárhatunk. Legyen csak a könyvespolcon, mint barátjának Nagy Lászlónak a verseskötete, rejtve, de mindenkori készenlétben. Az önmagunkkal való szembenézésre sem a borotválkozótükör min­dennapos alkalmait szoktuk megragadni... Van, aki egy mappalapot kiemel, napokig szem előtt tart­ja, aztán cseréli, aztán meg hetekig nem is gondol vele. Van, aki meg hetekre kitapétázza magát a mappanyomatokkal, mintha nem tud­ná letenni a Háború és Békét, aztán meg sürgősen eltakarítja, mert a külső forma zavarja a felszívódás folyamatát. Van, aki évek u­­tán szorongva nyitja egy mappáját, tart évek előtti önmagától, a feltett kérdésektől... Bizony a mindennapos látvánnyá tett képek­ből a sűrűn tompa másra figyelő tekintetek az így vagy úgy érvé­nyesülő katartikus hatáslehetőséget maradéktalanul kimossák. A műalkotások életformáinak térben és időben tágabb jelen­ségvilága úgy mutatja, hogy legtöbbjük évszázadokon keresztül a velük való /gyakran ünnepélyessé hangolt/ alkalmi találkozásban élt igazán. A templomokban, múzeumokban, középületekben és köz­tereken, s egyre gyakrabban a kiállításokon, s ez nemhogy kizárta, ellenkezőleg, éppen így tette lehetővé az intim elsajátítást. Ami nélkül egyébként a közösségi elsajátítás merő fikció. Hozzá kell tenni azonban akkor már azt is, hogy a tárgyi mivoltában is elsajátított, az intim szférába materiálisan is be­vont műalkotás jelensége kimeríti a kisajátítás fogalmát: ez a társadalom más egyedeinek a műalkotással való alkalmi találkozá­sokból való potenciális kirekesztését jelenti. Az elbirtoklás eme polgári bűne alól éppen az eredeti műértékét megőrző, de sokszo­rosított műalkotás képezi az egyik feloldó kivételt. A sokszorosított mappa-forma tehát kisajátíthatatlan. In­tim személyes tárgyává válhat sokaknak, ugyanakkor egy-egy példá­nya állandó vagy vándorkiállítássá terülhet közgyűjtemények fa­lára. Esztétikai minősége /ha van/ így válik, vagy őrződik meg etikai minőségként is, ami igen biztató jövőjére nézve. Bízunk benne, hogy a mindenkori jelenidejű művészet egy virulens létfor­mája lesz o­ kozni is. Ez sem éppen apostoli öröm; sohasem lehetünk biztosítva a lappangó sejtelem ellen: "hátha nem is érték, ami ingyen van?" Aztán meg prózai tény: a nagy széria anyagi befektetés, a hozzávaló­kat mi sem ajándékba kapjuk. És van még egy harmadik ok. Nemcsak az alkotói műgond aggá­lyoskodása, de sajnos tény is, hogy egy belátható példányszámon túl, az egyenkénti odafigyelés lehetőségének fogytával a sokszorosítás gépiessé kezd lenni, s átmegy a reprodukciókészítés ipari jellegű ténykedésébe. Nem mintha ezt is nem vállalnánk szívesen,de minden­képpen köztudottá kell tennünk, hogy mi látjuk leginkább a művészi ofszetsokszorosítás és a látszólag ugyanúgy előálló nagytömegű re­produkció közötti különbséget. Az alkotó tudja leginkább, műve miért épp úgy és abban az anyagban valósult meg, így annak bármi változása a szemlélő számára megszünteti annak lehetőségét, hogy szemlélete ugyanazt a tartalmi teljességet minősítse vissza a mű­alkotás formájába, mint amit a művész objektivált benne. A repro­dukció gyakran olyan, mint egy vers műfordítása, ugyanaz, de a köz­­vetítő közeg megváltozása okán mégsem ugyanaz többé. Elég, ha a nyomdász távollétünkben túladagolja a festéket /esetleg jóhisze­műen, mert neki úgy tetszik/ és duplájára hizlalja rajzunk vonalait, látszólag semmi nem történt, a rajz ugyanaz - csak éppen megfulla­dunk, ha ránézünk... beszorított képi Gondolat formájának legfeljebb külsejével, mond­juk színei által tud viszonyba lépni, s ezáltal illeszkedni a­la­

Next