Kovács Éva keramikusművész kiállítása (Csók István Galéria, Budapest, 1989)

Mit tud a ma embere az ősi anyagokról, a régmúltban gyökerező mesterségekről? Meny­nyire ismerheti a technikai csodák világában a célszerűséget magába foglaló, megjelené­sében sokféle lehetőséget kínáló fát, agyagot, bőrt, fémet, textilt. Lassan rájövünk, hogy a korszerű technikai eszközök által mássá alakított környezet akkor emberi, szép, értelmes, használható, ha ebben helye van a természetes anyagoknak, így őrizve a fejlődés folya­matosságát. Ez a megközelítés bizonyíték arra, hogy az ember, az anyagok törvényszerű­ségeit megismerve célszerűen használta életének megkönnyítésére, vagy díszítő elem­ként a maga és mások hasznára és örömére. Átörökítve a mesterségek ősi fogásait, azért, hogy ma más körülmények között váljék nélkülözhetetlenné. Vállalva és tudatosítva a természet és az ember harmóniára törekvő, azt feltételező kapcsolatát. Kovács Éva keramikusművész kedvelt és ismert csillagszeme, bájos, légies figuráival, kompozícióival harmóniát teremt. Elvarázsolja a nézőt játékos és mégis komoly világával. Tudja és vállalja, hogy egyre zaklatottabb életünkben szükség van a derűre, a mosolyra, az érintésre, az összekacsintásra, az egymásra figyelésre, a megértésre, az emberi szóra, a gesztusokra. Csodát tesz velünk. Eszközeivel kizökkenti a nézőt a hétköznapjaiból. Hogy ezt megteheti és mi hisszük neki, annak egyik oka az, hogy ismer bennünket. Látja helyzeteinket, nyitott problémáinkra, azonosul érzelmeinkkel, érti gondolatainkat és tudja a mesterségét. Eredeti értelembe vett mesteremberré vált a keramikusművész, aki mindent tud alkotóeszközéről az agyagról és arról, hogy miként lehet a nedves, ősi anyagból csodát varázsolni. Fegyelem, türelem, kitartás, fantázia ugyanúgy szükséges mindehhez, mint a mesterségbeli tudás. Jelképes, engedelmes- igazi alkotótársa az agyag. A művész arra vállalkozik, hogy életre keljenek gondolatai, hangulatai, érzései, és ezzel egy kicsit magából ad és magát adja, gyúrja be alkotásába. Hogy átlépve a kemence forróságán, a tűz tisztító erejével gazdagodva lépjen elő. Kovács Éva keramikus megvívja önmaga harcát. Számára is nélkülözhetetlen, hogy megtalálja saját hangját, sajátos kifejezési eszközeit, amellyel elfogadtatja művészetét a szakmával, a közönséggel. Ez elképzelhetetlen rövidebb-hosszabb ideig tartó belső harc, kínlódás nélkül. Elképzelhetetlen, mert a kompozíciók sajátos, mással össze nem téveszt­hető jegyeinek, ritmusának kialakításához, megőrzéséhez szükség van szakmai felké­szültségre és tisztességre, kemény, néha konok kitartásra és állandó újatakarásra. A belső vívódások, a megélt kudarcok, az elért sikerek és a makacs újrakezdések életigenlő figuráiban válnak láthatóvá. A mestersége minden fogását ismerő művész a használati tárgyakon át jutott el addig, hogy kedve szerint alkothasson. Teszi ezt szigorú belső értékrendje szerint. Élete, pályája a szatmári Nyírcsaholyból Szentendrére vezetett. Mindig jelentőséget tulajdonított és tulajdonít a valahová tartozás tudatának. Sokat jelentett számára a gyer­mekkor élménye, a szülőföldhöz, a családhoz való kötődés, amely útravalót adott a világban az eligazodáshoz. Ez az erőmerítés forrás, amelyhez mindig visszatér, és a múlt, a jelen összekapcsolódását, a jövő formálását jelenti számára. Akarat, hit, a „tudom mit akarok" előre vivő megszállottsága sarkallja. Művészetének titkáról találóan maga mondja: „Ez egy gyönyörű játék. Az agyag és az én játékom." De ezt ő is, mi is tudjuk, nem csak játék. Nem, sokkal inkább az élet igenlése és a művész örök küzdelme az anyaggal, hogy olyanná váljék, amilyenné álmodja a maga örömére és a mi gyönyörűségünkre, így alkot Kovács Éva. Szigorúan önmagához, illően az elődök mércéjéhez. Fodor Péter

Next