Tamás Noémi (Iskola Galéria, Csepel, 1991)
Erdő alján— János (részlet Jézus színeváltozása c. műből) AZ IDŐ PARTJAIRÓL Könczöl Csaba Tamás Noémi festészetének legfőbb tárgya, bármi legyen is látható témája, az IDő. Csakhogy az ő képei sosem olyan időpillanatok kimerevítései, melyek a feléjük vezető előzményekre és az utánuk következhetőkre utalva az épp rögzítettet mintegy részévé teszik a változó intenzitással lüktető tartamú nagy időfolyamatnak; látományai nem beleágyazódnak a Nagy Időbe, hanem fölfüggszetik azt, a kilépés lehetőségét sugallván belőle. Napjaink világszerte domináns „akcionista”, vagyis a jelenidejűség „itt és most”-jába - azt abszolutizálva - belefeledkező képzőművészeti „fősodrának” reflektálatlanságával szemben, Tamás Noémi szemlélődés-központú filozofikus festészeti nyelvet használ. Egyértelműen a „vita contemplativa” mellett teszi le a garast. Szándékoltan nem mondom, hogy a „vita activa” ellenében, bármennyire kínáltatja magát itt egy efféle logikai ellenpontozás. Ugyanis a festészet egyik lényegi sugallata, hogy a lehetséges és létező életfölfogások nem antinomikus viszonyban állhatnak csak egymással, miként ezt az újkori racionalizmus hagyományain nevelkedettekként gondolni hajlamosak vagyunk. Szuverén teljességgé egy létszemlélet nem csupán komplementer ellenpontjának hozzágondolása által válhat. A világgal szembeni szemlélődő beállítódás önérvényű belső szellemi-lelki teljesség lehet nemhogy a tolakodó, hanem még a tapintatos beavatkozásimegváltoztatási célzatosság nélkül is. Tamás Noémi festészete egy ilyen mentalitás képekké formálása. Számomra ez a mentalitás határozza meg festészeti jellegzetességeit is. Képei, akár figurálisak, akár cselekményesek, akár - mint a Hullámok akverelljei esetében - csak tettetik, hogy emlékeztetik a nézőt valami „objektívan azonosíthatom”, hogy „hasonlítanak”: valójában mind az idő, a reáliák világán kívül álló álomkép-rögzítések. Egy közkedvelt századeleji fordulattal élve, e képek „belső tájak” rögzítései, e figurák egy álomszínpad „ködlovagjai”. Méghozzá egy olyan álomszínpadét, amely leginkább Csipkerózsika elvarázsolt kastélyénak az utolsó éber pillanat mozdulatában száz évre megdermedt udvartartására emlékezetet: egy megkezdett mondat közepén megakadt szó s az azt csak száz év múltán végigmondható nyitott alak, egy célbaérés előtt félúton elakadt pofon, egy meggyújtott, de csak száz év múltán ellobbanható gyufaláng, egy zsákmányra vetődés közben a levegőben száz esztendőre fönnakadt bestia és megrettent áldozatának száz évre torokra forrott halálsikolya... E Csipkerózsika-álomszerűségük miatt keltenek Tamás Noémi képei olyan hatást, mint az archaikus krétai festmények vagy szobrok, vagy a hatásukat tükröző korai görög archaika, esetleg az etruszk vázák és sírkamrák festményei, eleven még bennük az óegyiptomi ábrázolások időtlen statikussága, a jelenidejűségtől való emelkedett távolságtartás, viszont idegen tőlük az időbeli mozgalmasság érzékletes leképezésének igénye. Közelebbi szemléleti rokonságok? Vélhető vagy valós hatások helyett legföljebb szubjektív benyomásaimról szólhatok: olyan századforduló környéki alkotókról, mint a grafikus Beardsley, a Csáth Géza által rajongásig szeretett Sassy Attila, Gulácsy Lajos. Igen, az álmokból stilizált magánmitológiát teremtett, több évtizedes alábecsültség után ma egyre emelkedőbb csillagzatú szecesszió művészeiről. Nem abban az értelemben, ahogy e szót sokan műveletlenségből vagy gondolati restségből mind öncélúan indázó, tekervényes felületi dekorativitást értelmezik, hanem eredeti latin szótári jelentése szerint: a „secessio” egyik, itt aktuális értelme az, hogy „kivonulás”, „eltávolodás", „félrehúzódás”. E szemléleti rokonság miatt merem Tamás Noémi festészetét az övék közelében emlegetni. Vannak persze e rokonságnak komoly gyarkorlati hátrányai. A „secessio” - a szó említett eredeti, igazi értelmében - sosem kollektív vállalkozás: ez a legsajátosabb lényegének mondana ellent. És ezért drága árat kell fizetni: a „kivonulóban” a jelenidő gyepén a nem is két, hanem több kapura játszó csapatok egyike sem szokta (jó érzékkel) fölismerni „a mi kutyánk kölykét”. Márpedig a képzőművészeti életben, akárcsak a más pázsitokon folyó napi mérkőzéseken, minden irányban csapatjátékok sorozata folyik. És aki nem ölti föl magára egyik csapat mezét sem, az óhatatlanul azon kaphatja magát előbb-utóbb, hogy „civil a pályán”. Még ha az edzőmérkőzéseken elnézik is téblábolását, a tétmeccsek kezdetekor a jobbik esetben is csak a kispadon tűrik meg jelenlétét. Tamás Noémi helyzete a mai magyar festészeti életben és képzőművészeti köztudatban egy ilyen csapattalan „kispados” játékoséra emlékeztet. Senki nem vitatja immár másfél évtizedes művészi pályafutásának érdemeit és értékeit - viszont a csapatösszeállításoknál nem számolnak vele. A közemberi, a civil életben ez lehet nyomasztó (sokszor az is), járhat nehezen leküzdhető egzisztenciális nehézségekkel (sokszor jár is). Egy mélyebb, művészeti és életszemléleti értelemben viszont belső előnyökkel is járhat, ami a mindennapok szintjén a partvonal külső szegélyére állított „kispad”, az egzisztenciál-filozófiai megközelítésben lehet a lábunkat csobogva nyaldosó jelenidő féléber szemmeltartásának a helye a legalkalmasabb megfigyelőállás, az idő partjairól.