Szentgyörgyi Erika (Kiskunhalas, 1992)

Tájképek alakok nélkül, alakok környezet nélkül. Két téma, amely nem határolható el egészen egymástól: tájaim — mondják időnként — jobban mozognak, mint táncos kompozícióim. A flamenco, a képeimen megjelenített, tűzzel teli andalúz tánc pedig olyan mint a Föld: felszíne nyugodt, lefele haladva pedig egyre inkább forrong. Tájképeim tehát a természet mozgására találnak rá, figuráim pedig az ember természetére. Tájakat alkotó festményeimen különös szerepet kap a ritmus — az elemek és a színek bizonyos rendszert alkotnak, amelyek olykor ütemesen ismétlődnek. Képeimet a természet inspirálja, de csak a belőle merített gondolatokat viszem a vászonra. Ebből adódóan az ösztöneim számíta­nak képeim legfőbb formáló erejének, ami az elemzésüket nagymértékben meg is nehezíti. Táncábrázolásaimnál a lényeg nem csak a megkoreografált elemek formája, hanem az az állapot, amelyből a mozdulatnak meg kell születnie. Ebben az állapotban próbálom a legmélyebb érzéseimet a felszínre hozni, mint ahogy azt a flamenco művelője is teszi, akinek a legősibb neve is erre utal: „El Cante Jondo” — jelentése: „Mély Folyó”. Művészetemben a tánc gyakran a sorsszerűség kifejezője, legyen szó akár haláltáncról, az élet vagy a szerelmesek táncáról. Festményeim dinamikája rituális jelenségként is értelmezhető, amelyben a forgás eksztatikus állapotot idéz elő az előadóban. Képeimen az erőteljes, expresszív ecsetvonások teremtik meg a lüktető ritmikát. Az erőteljesen és határozottan kimozduló karok mint gyors és hirtelen villanások osztják a képmezőt, míg az ütemet a flamenco tánc kötelező kellékeinek — szoknyák és kendők — lendülése szabja meg. Mozgás közben a nyitott gesztusok válaszra találnak, mindenütt kiegyensúlyozódnak. Kitárul a tér a táncos számára, szenvedélyessége betold, életre kelti azt. Teste tengely, amelyet spirálisan ölel körbe a dús szoknya vagy kendő. A drapéria elszabadul, a mozdulatokat követve önálló életre kel. Munkáimon — mint ahogy azt az előadóművész is teszi — láttatni szeretnék, ezért hangsúlyozok, túlzok, túlfeszítem a határokat — merem elveszíteni a fonalat. Nem köt a figura valódi formája. Testét sokkal inkább tömegnek tekintem, aminek határai elmosódnak miközben szinte birtokba veszik a teret. Tapasztalataim során bebizonyosodott, hogy a flamenco előadásához az összpontosí­táson kívül rengeteg energia szükséges, ezért képeim formálásának fő mozgatóereje ennek a küzdelemnek a belső, lényegi kifejeződése lett. Törekvésem sem más, mint a koreográfia minden egyes pillanatába fektetett energia sűrített megjelenítése.

Next