Szinyei Merse Pál Társasűg 1920/1992 (Vác, 1994)
Majovszky Pál, Meller Simon, Nemes Marcell, Petrovics Elek, Wolfner Gyula, Weisz Fülöp. A Szinyei Merse Pál Társaság művésztagjai időről-időre együttes kiállításokon mutatták be műveiket, legelőször 1922-ben a Nemzeti Szalonban. Három további kiállításuk után ugyanitt volt 1948-ban az utolsó, tizedik tárlatuk is. A közbeeső években az Ernst Múzeum adott helyet a mindenkor óriási érdeklődés mellett lezajlott bemutatóknak. Emellett testületileg és egyénileg is kiállítottak az országos és egyéb művészeti szervezetek által rendezett tárlatokon is. Első kiállításuk katalógusában Lyka Károly foglalta össze a tagoknak névadó mesterükhöz fűződő viszonyát: "Ez a kapcsolat nem jelenti Szinyei stílusának utánzását, hiszen ő esküdt ellensége volt mindenfajta utánzásnak. Nem jelent puszta formalizmust sem, amelyet művészetéből elméleti okoskodások révén le lehetne vonni, hisz művészetének gyökere nem valamely elméletbe, hanem telivér festőösztönbe mélyedt. Nem is valamely közös művészeti irány társította össze az ő nevében a Társulatnak e tekintetben valóban heterogén tagjait, mert hisz valamely irányhoz való tartozás magában véve még nem jelent semmiféle értéket. Szinyei mindennél magasabbrendű értékre adott példát: művészeti erkölcsre. Ez pedig kettőn sarkallik: az egyik a meggyőződés követése, a másik a felelősségérzet...Sem a piac arányai, sem a perc divatja ne folyhasson be művészi cselekvésünkre...A művészetről alkotott magasjártú felfogás az az ideál, amelynek kultuszában a Társaság hasznos munkát vél végezhetni a magyar művészet javára." Ugyancsak szépen jellemzik törekvéseiket Lyka Károly szavai a húsz évvel később, 1942-ben a Nemzeti Szalonban rendezett Vili. kiállításuk katalógusában: "Ritka eset, hogy a Szinyei Merse Pál Társaság saját tagjait viszi a nagy nyilvánosság elé: huszonkét hosszú év alatt ez most nyolcadszor történik. Mert két évtizeden át főgondja azoknak a fiatal tehetségeknek istápolása volt, akik még ismeretlen névvel, senkitől sem gyámolítva kerülnek az élet nehéz küzdelmeibe. Igen nagy azoknak az ösztöndíjaknak és segélyeknek száma, amelyben a kibontakozó fiatal tehetségek részesültek: szeretettel, biztatatással irányította őket magasabb művészi célok felé a Társaság, nehogy megismétlődjék Szinyei esete, akinek éppen fiatal korában csak tövist szórt lába elé az emberek oktalansága. A társaság tagjai, akik híven és szeretettel szolgálták ennek a küldetésnek parancsát, bizonyára helyesen cselekedtek, midőn most testületileg jelennek meg a közönség előtt, amelynek rokonszenve lehetővé tette, hogy misszióját folytathassa művész-fiatalságunk érdekében. A művészet barátai látni fogják ezen a kiállításon, hogy a Társaság nem valamely irány érdekében alakult, hiszen a művészi szabadság oly sokféle útra biztatta a Szinyeiek festőit, szobrászait, grafikusait s oly különböző évjáratú mesterek kerültek itt egy sorba, hogy szó sem lehet valamely egyoldalú iránykultuszról. Ez a meggyőződés talán alkalmas lesz arra, hogy a Társaság munkásságának új meg új barátokat szerezzen a magyar művészifjúság érdekében." A Társaság valóban a magyar művésztársadalom meglehetősen széles körét vonta be tevékenységi és támogatási körébe, elég csak végigtekinteni díjazottjai sokféle irányultságán az idősebbektől a fiatalokig, a kozervatívabbaktól a modernebbekig. Az u.n. Greshamkör művészein (pl. Szőnyi, Egry, Bernáth) kívül a "római iskolások", az alföldi iskola, az egykori Nyolcak művészcsoport néhány alapítótagja, a szentendrei körhöz kapcsolódó művészek mellett olyan kiemelkedő proletár művészeket is díjaztak, mint Dési Huber István, vagy Derkovits Gyula, illetve a fiatalok közül Szabó Vladimír, Hincz Gyula, Barcsay Jenő, Szalay Lajos. Tevékenységük végeredményben a konzervatív hajlamú Műcsarnok és a hangsúlyosabban újító KÚT (Képzőművészek Új Társasága) között töltött be áthidaló szerepet, annál is inkább, mert jónéhány tagjuk ez utóbbi társaságba is belépett. Mindvégig vállalták posztnagybányai örökségüket, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy elismerjék a művészfiatalság jogát a kísérletezéshez, sőt segítsék a progressziót a konzervatív tanárok ellenében (gondoljunk csak az UME - Új Művészek Egyesülete - támogatására). A Társaság az 1945-ös rendszerváltást követően is tovább munkálkodott. 1948-ban még megrendezhette X. kiállítását a Nemzeti Szalonban, 1949-ben azonban már csak a névadója halálának évfordulóján évente megtartott emlékünnepélyre és az azt követő ünnepi vacsorára kerülhetett sor a Fészek Klubban. Vagyonát és támogató körét elvesztve kénytelen volt lemondani a díjazásokról éppúgy, mint az ideiglenesen feltámasztott és újra hiánypótló Magyar Művészet folyóirat kiadásáról. Az első és harmadik keddi szokásos vacsorákon még egy ideig csendben összejöhetett tagsága, aztán ez is egyre gyanúsabbá vált. A fennmaradt meghívók, jegyzőkönyvek és egyéb dokumentumok tanúsága szerint 1951. február 2-án, névadójuk halála évfordulóján a Jókai étteremben tartott emlékvacsora volt egyben utolsó, azaz XXXI. rendes közgyűlésük. A titkári jelentéshez mellékelt zárszámadásuk szerint az előző évi legnagyobb kiadásaik, vagyis a Falus Elek, Kandó László és Lázár Béla alapító rendes tagok temetésére adományozott koszorúk, valamint nyomtatvány költségek rendezése után 91 forint maradt az egykor még gazdag forrásokkal rendelkező Társaság pénztárában. A teljesség kedvéért nevezzük meg az utolsókig kitartókat is: Csók István, Herman Lipót, Farkas Zoltán, Lengyel Géza, Vidovszky Béla, Mattioni Eszter, Diener Dénes Rudolf, Ugrón Gábor, Jeszenszky Sándor, Medgyessy Ferenc, Elekfy Jenő, Szobotka Imre, Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Pátzay Pál, Szőnyi István, Domanovszky Endre, Borsos Miklós, Barcsay Jenő, Reiter Ágoston, Bernáth Aurél, Molnár C. Pál, Szép Ernő, Wertheimer Klára, Zádor István, BAJZÁNÉ SZINYEI MERSE ANNA