Csiszár Elek (Vaszary Képtár, Kaposvár, 1997)
Elgondolkodtató, ha egy festőművészről szóló írást nem sikerül úgy kezdeni, hogy megnevezve az irányzatot, csoportot, besorolja az író valamely műtörténeti rubrikába, azután onnan, mint valami szólásbéli kályhától, indítja a bemutatást. Igaz, Csiszár Elek festményeiről első megközelítésből elmondhatjuk, természetelvű képek, de ezen túl sem irányzatba, sem csoportba nem sorolhatók. Mint ahogy ő maga sem volt tagja semmiféle művészeti csoportosulásnak (hacsak a Magyar Képzőművészek Szövetségét nem tekintjük annak, amelynek elég régóta tagja, de hát az szervezet és nem szemléleti azonosságra szerveződött csoport); magányos művész, aki egyedül, társaktól nem támogatva alakította festői nyelvezetét, motívumkincsét, formavilágát. A magyar művészetben a XX. század második felében általában az a művész tudott sikeressé válni, aki részt vett valamiféle csapatmunkában. Persze ez nem specifikusan magyar és nem specifikusan XX. századi jelenség, az azonban már igen, hogy ez a csapatmunka nem a művészi törekvések közösségén alapul. Tartozni kell valahová... Csiszár azonban sosem akart igazodni. Csak festeni. Nem csak magányos művész Csiszár, de témája is a Magány. Szándékosan nagy M-mel írva, s szinonimaként nem felelne meg az egyedüllét. Ez a magányosság, bárha bizonnyal a festő egyéni sorsából fakad, a képeken filozófiai mélységűvé válik; a fogalom képi megjelenítése. A magányérzet azonban változik Csiszár képein. A korábbi festményeken, a hatvanas-hetvenes években festett képeken még érezzük a küzdelmet az elmagányosodás ellen. Az 1974-ben készült Téli Balaton kemény, szakadozott, kuszán diszharmonikus formái a világból kiszakadás elleni küzdelmet sugallják. Az éles, töredezett formák később kisimulnak, az erőteljes kontrasztok gyengülnek, a kontraszthatár elmosódik, a színek, tónusok kiegyenlítettebbé válnak. Azt hihetnénk első felületes megközelítésben, hogy ez a formai változás pozitív lelki változás, megnyugvás tükre. Átengedve magunkat érzelmileg is a képek hatásának, megnyugvás helyett belenyugvást, beletörődést érzünk, formailag-festőileg más módon kifejezve, de azt az eszelős, más által nem hallható sikolyt, amely Munch képének alakját elválasztja a többi szereplőtől, kizárja a világból. A világból való kiszakadtság, ennek a változtathatatlansága a nyolcvanas években festett képein egyre letisztultabban, festőileg szinte lágyan, harmonikusan jelenik meg Csiszár képein. Szimbolikus portréin elesett, életük értelmét elvesztett, csak magukban való életet élő öregembereket festett. Fánci néni (1979) még saját otthonában emlékezik arra az időre, amikor tevőleges életet élt, a Búcsú a falaktórt (1983) idős bácsija becsukott szemmel idézi immár csákány alá kerülő egykori lakása puszta falait, az ásító kéménylyuk és falból kiszakított konnektor közti, ajtaját vesztett ajtófélfájú otthonát. Az Esős nap (1981) öregjének már nincs hová mennie, a rozoga kocsma mocskos pultjánál, savanyú kisfröccs mellett kell eltöltenie végképp és mindenki számára fölöslegessé vált idejét. A Háromnegyed kilenc címét sem értik már a rendszerváltás óta nagykorúvá lett fiatalok: milyen hosszú volt az a negyedóra, amely az akkori „száraz törvény” szerinti kocsmanyitási időig még hátravan. A képen látható embernek már semmi sem fontos az életből, csak a kocsma ajtaján fordítsák már meg a „Zárva” feliratot, addig letámasztja kerékpárját, céltalanul lődörög az üres grundon és könnyít magán...