Muzsika, 1968 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1968-04-01 / 4. szám - KERÉNYI MÁRIA: In memoriam Kodály Zoltán
lemezről, amelyet végighallgatott. Mégpedig többször egymásután, mert azonnal feltámadt benne a vágy, hogy a felcsendülő mondatokat, mint a testet öltött gondolatok nemes foglalatát, hiánytalanul magáévá tegye. Az, amit a barázdákon sikló tű közvetít, valóban esszencia, egy alkotó élet keresztmetszete, méltó arra, hogy tolmácsolás helyett idézzék, tehát az értékének kijáró tisztelettel, szó szerint adják vissza. „ . . .Tudomány, művészet gyökere egy: mindegyik a világot tükrözi a maga módján. S a tudományos és művészi nagyság alapja is ugyanaz: az igaz ember, a virtustus..." — Pátosz nélküli, egyszerű szavak, puritán hangvétel: Kodály alkotói hitvallása. Ezzel a törvényerejű tétellel ismerkedünk meg először, s az utána következő, azazhogy belőle kinövő zsoltársorok — „.. . az igazakat Te mindig megtartod . . ." (részlet a Psalmusból) — időt adnak arra, hogy megrendülésünket leküzdve, elmerüljünk a gondolat áttetszően tiszta, de szinte mérhetetlen mélységeiben. Ez az etika bármilyen magasrendű is, nem elérhetetlen: mindenki számára megközelíthetővé és megérthetővé teszi átfogó humánuma. Az emberből kiindulva az emberért van, ez élteti, ez sugárzik belőle, a szóból és a zenéből egyaránt. Azután újra a Mester hangjára kell odafigyelnünk, a pályakezdés éveiről beszél, az elhatározó erejű választásokról, amelyek az útkeresés időszakának nagy mérföldkövei lettek. A felfedezés frisseségét érezzük a ma már közismert célkitűzésben: „...a művelt rétegeket zeneileg magyarabbá, a magyar tömegeket zeneileg műveltebbé tenni..." A hazafiság és internacionalizmus közös vérkeringésének milyen tökéletes kitapintása! Mesteri diagnoszta kezére valló mozdulat . . . Megismerkedünk a népdalgyűjtő fiatal zeneszerző első lépéseivel is: a milleneumi kiállítási falu egyik házacskájának falán együtt betűzgetjük Fehér László ősi balladáját, s alatta Vikár Béla nevét. Majd bevezet bennünket abba a sötét, poros kis múzeumi szobába, ahol a fonográf mellett oly „sok boldog órát" töltött, és az illúzió teljességéhez hozzátartozik egy parasztdal. Kodály eredeti, fonográfhengeres gyűjtésének egyik darabja, amely azóta már a Székelyfonó első kórusaként is bevonult nemzeti zenekincsünkbe. Többször hangzik el Bartók Béla neve, s az ember akaratlanul is fejet hajt a közös ars poetica előtt „ .. . feltetszett előttünk egy, a népből újjászületett új Magyarország képe, s ennek megvalósítására rászántuk életünket. .." Sajnos lehetetlen a két lemezoldal nyújtotta összes élményről számot adni, hiszen ennek a Mesterrel töltött órának minden percéről volna mondanivalónk. Különösen azokról a pillanatokról, amelyek kirajzolták előttem a tudós és művész karakterisztikus portréjának gyengéd, személyesen emberi vonásait. Ezek az apró jegyek teszik félreérthetetlenné, hogy „milliók közt az egyetlenegy" volt, hogy pótolhatatlan űrt hagyott maga után, mint — Kosztolányi szavaival élve — minden ember, aki eltávozik a földről... Nemcsak a ragyogó szellem, a nagy lélek hiányzik nekünk, amelyre csodálattal és tisztelettel tekintettünk fel, hanem halálával elvesztettük az Embert is . . . Az, aki olyan önfeledt áhítattal szerette a természetet, s olyan közvetlen melegséggel tudott beszélni öregemberekkel és gyerekekkel. Megindítóan szép, amit a Hegyi éjszakák komponálásáról mond: ,„ .. Világéletemben sokat jártam magas hegyek között, éjszakákat töltöttem ott, és észrevettem, hogy a hegyeknek hangja van, mégpedig csodálatos hangja . . ." Weöres Sándor öregek című verséről szólva kijelenti: „... megkapott, mert ritkán hallani ilyen őszinte érzést és — főleg fiatal embertől — az öregek iránti szánalmat..." S nem véletlen, hogy az a hang, amely néhány másodpercre helyet kapott az egyórás monológban, a Kodályé mellett, egy kérdező gyermeké. A kérdésre adott válaszban a nevelő szólal meg, a pedagógus. — az, aki mindannyiunk számára a Tanár Úr volt és marad, mert erről a címéről tudni fognak az utánunk következő nemzedékek is, az ő álmainak valóra váltói. „A zene múlhatatlan része az emberi műveltségnek, — zene nélkül nincs teljes ember." — Hallgatom nyugodt, szilárd hangját, s tudom, hogy amit mond, nem hipotézis, hanem bizonyosság. Abszolút érvényű, a jövőre tehát éppúgy vonatkozik, mint a mára. Nem kétséges: az a kor, amelyből a zene hiányzik, nem lehet emberi. S hogy a gyorsuló idő számunkra legfélelmetesebb fantomjait, a technicizálódás hatását és az atomháború irtózatát — felelős lelkiismeretünkre bízza és egyszersmind az őket megillető helyre tegye, így szól hozzánk: „ .. . Két föllebbezési fórum van: egyik a nép, másik az idő. A nép szuverénül választja meg, mi tetszik, mi kell neki, s az idő kérlelhetetlenül kiszűri, ami élettelen, vagy romlandó." . . . Igaz ember, virtuszus. Az elvesztése felett érzett fájdalom talán csendesebb lett egy év alatt, de nem enyhült. Erre kellett gondolnom, amikor a lemez utolsó mondataira figyelve, összeszorult a torkom. A dunapataji új művelődési ház felavatásakor, 1966-ban mondott beszédét azzal az óhajjal fejezte be, hogy az épület „... tartalma és belseje méltó legyen a külsejéhez! Ezt kívánom és várom, — ha én már nem is fogom megérni..." Kerényi Mária