Muzsika, 2004 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2004-07-01 / 7. szám - LUKÁCSI BÉLA: Beszélgetés Erdei Péterrel, a Debreceni Kodály Kórus karigazgatójával
Ha az ember az interneten megnézi a kórus honlapját, talál egy Rólunk írták című rovatot. Ebben egy helyen azt olvashatja, hogy ez ugyan hivatásos kórus, ámde az énekkar tagjai között akad, aki arra kényszerül, hogy hajnalban újságot hordjon ki, mert valamiből meg is kell élnie. A próbákon viszont -érthető módon - halálosan fáradt. És persze akadnak még hasonló példák. Tehát míg egyfelől megvan a magas színvonalú művészi munkáért járó erkölcsi megbecsülés, másfelől hiányzik a megfelelő anyagi háttér. Az a minőség, amelyet a szakma a kórustól elvár, nincs arányban a juttatásokkal. Igényesség szempontjából, azt hiszem, nincs különbség a Magyarországon működő hivatásos énekkarok - tehát a Rádióénekkar, az Állami Énekkar és a Kodály Kórus — között. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy a juttatások terén messze a fővárosi együttesek mögött kullogunk. Ez nagyon sajnálatos, és tulajdonképpen mindig is így volt. Ennek részben az a szerencsétlen közalkalmazotti bértábla az oka, amelyet a város alapul vesz, mikor a támogatást adja. Az együttes fő fenntartója ugyanis a város. És a város, mint ahogyan az utóbbi években minden önkormányzat, folyamatosan szegényedik, ezért csak a kötelező mértékig tudja emelni a juttatást. Ugyanakkor tudjuk, hogy bizonyos együttesek esetében az állam eléggé hathatósan besegített. Ilyesmi a Debreceni Kodály Kórus esetében nem történt. Gondolom, e szempontból nem számít, hogy éppen milyen politikai irányultságú az önkormányzat. Ez a gazdasági élet függvénye. Amíg az ország gazdasági helyzete lehetővé nem teszi, hogy a debreceni önkormányzat lazábban gazdálkodhasson, ez a helyzet nagyon kényes marad. Mert amíg én a kórustagoktól, a kollégáimtól maximális szakmai erőfeszítést várok el, addig ehhez sajnos nem tudom azt a mértékű juttatást adni, amit valójában megérdemelnének. Van ugyan egyfajta céltámogatás, amit bizonyos koncertek rendezésére a Kodály Kórus is megkap, de ezek a koncertek meglehetősen költségesek is. Alapító karnagyunkról, Gulyás Györgyről neveztünk el bérletet, s ennek keretében korábban évadonként öt oratorikus koncertet tudtunk szervezni — ma már csak hármat. Mert zenekart, szólistákat, alkalmanként vendégkarmestert kell hozzá felkérni. Most mégis nagy fába vágtuk a fejszénket: 2005 tavaszára szeretnénk meghívni Helmuth Rillinget a János-passió dirigálására. Éppen azért, mert - mint említettem - az a célunk, hogy Debrecenben is legyen ilyen esemény, jelenjen meg itt is egy nemzetközi nagymester, ha szabad a sakkból kölcsönzött kifejezéssel élnem. Ezzel is azt kívánjuk kifejezni, hogy a debreceni közönség érett egy ilyen produkció meghallgatására, és a kórus is érett arra, hogy egy ilyen nagyságrendű mesterrel dolgozhasson. -Akartam is kérdezni, több lehetőséghez jut-e a kórus pusztán attól, hogy ön lett a vezetője. El tudom képzelni ugyanis, hogy az ön személyes hírneve és kapcsolatrendszere vonzza oda a Rillinghez hasonló jelentős muzsikusokat: az, hogy sűrűn megfordul Amerikától Japánig a világ fontosabb helyein. Végtére is a jelentős kérdések nem mindig a hivatalos keretek között dőlnek el. Ezt mindnyájan tudjuk. Ahhoz, hogy ezek a dolgok sikerülhessenek, két fontos feltételnek kell teljesülnie. Először is szükség van egyfajta menedzseri szemléletre, amely megpróbálja kialakítani és életben tartani a kapcsolatokat. Ezt megelőzőn azonban minőségi együttesre van szükség. Ez, hála istennek, megvan. Ami pedig az én személyemet illeti: a pályám, az életkorom és persze a véletlenek úgy országszerte őt hozták, hogy elég gyakran dolgozom külföldön is, a kórusélet különféle berkeiben, s közben megismerkedem neves kollégákkal. Ez talán valóban segít abban, hogy alkalmanként létrejöhessen egy effajta együttműködés. - Rilling meghívása is a személyes ismeretségnek köszönhető ? - Legutóbb 2002 nyarán Minneapolisban találkoztunk a Kóruszene Világszimpóziumán, ahol mindketten előadást tartottunk. Ő Bachról beszélt, én a kortárs magyar kóruszenéről. Természetesen alkalmanként összejöttünk, beszélgettünk különféle témákról, így kezdődött. - És egy pohár sör mellett felvetette a debreceni koncert ötletét? Ha nem is egy pohár sör mellett, mert munka közben ez nem szokás, de egy jó üdítő mellett. „Kedves Maestro, nem volna-e kedved előadni a János-passiót egyszer Debrecenben is, nemcsak Budapesten?" Azt válaszolta: „De igen! A Debreceni Kodály Kórushoz a legnagyobb örömmel elmegyek." - Nemrégiben olvastam a Népszabadságban egy szenvedélyes írását a zenei nevelésről... - Az az oktatási miniszterhez írt nyílt levél volt. Annak kapcsán született, hogy március elején Kecskeméten a Kodály Intézet szervezésében lezajlott egy találkozó a Magyarországon még működő ének-zenei általános iskolák tanárai és igazgatói számára. Húsba vágó, fontos kérdésnek tartom, hogy az ének-zenei iskolatípus példaértékűen megmaradhasson Magyarországon. Kiváltképp most, az európai integráció folyamatában. Az elmúlt negyven évről elmondhatjuk: a külföldi szakemberek úgy zarándokoltak ide Magyarországra, mint a mohamedánok Mekkába, hogy ezt a világhírű zenei nevelési módszert valamiképp elsajátítsák, betekinthessenek a kulisszák mögé. Százával jöttek ide, meg is tanulták, el is vitték a hírét, és sokfelé sikerrel alkalmazzák. Tudják, hogy a mai magyar előadóművész-generáció ebből az ének-zenei iskolatípusból nőtt ki. De a magyar szellemi élet szereplőinek jelentős százaléka is ennek az iskolatípusnak a neveltje, csak éppen nem lett belőlük muzsikus. Az elmúlt másfél évtizedben azonban, a rendszerváltás utáni nagy iskolapolitikai robbanás következtében és a mindennapi gazdasági érdekek szorításában ez az iskolatípus sajnos fokozatosan háttérbe szorul. Ezt pedig nagyon sokan sajnáljuk, sőt nehezményezzük. Emiatt született ez a nyílt levél. - Régóta és folyamatosan tart a vita a szakmában arról, mi legyen az iskolában a zenével. Nem az ének-zenei iskolákra gondolok, a többség ugyanis nyilvánvalóan nem ezekbe jár. Nem tudom, mennyire függ össze az iskolával, mennyire nem, de a tizen- és huszonévesek mintha nem tudnának énekelni. Az ön számára talán meglepő helyen, sporteseményeken gyakran megfigyeltem, milyen az, amikor négy-ötezer fiatal reménytelen kísérletet tesz arra, hogy elénekelje a Himnuszt. De - gondolom - más dallamokkal is ugyanez történne. Mindenki összevissza énekel, hamisan, üvöltve. Négy-ötezer főt már tekinthetünk egyfajta mintavételnek. Ön szerint mi lehet e mögött? - A zene súlyát, helyét az általános iskolában - vagy mondjuk úgy: a közoktatásban - szintén degradálta az utóbbi másfél évtized oktatáspolitikája. Ma már ott tartunk, hogy jó, ha hetente egy énekóra van. Ez a tárgy a készségre épít, vagyis az a célja, hogy az ének-