Muzsika, 2006 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2006-11-01 / 11. szám - SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Nemzeti kultúra és világszínvonal: feszültség vagy összhang: Mahler és a magyar szellemi élet

Andreánszky Gábort. A kortárs magyar irodalomból Kiss József költeményeit és Bródy Sándor prózáját becsülte nagyra. Párizsban megismerkedett Taine-nel, akitől átvette a „race" fogalmát, de hangsúlyozottan a „croisée", azaz a kevert származást tartotta elő­nyösnek (Justh 1977, 79.). „A legeslegutolsó zsidó íróval, zsurna­lisztával, kinek van műveltsége, jobban szeretek lenni, mint egy »dunaközi« földesúrral, kire nézve a világ agarászat, ivás és váltó" -írta naplójában (Justh 1977, 372.). Justh Beniczkyhez hasonlóan Felső-Magyarország egykori közne­mességének ahhoz a részéhez tartozott, amely közel állt a főrend tagjaihoz. Mindkettejük példája arra figyelmeztet, hogy legalábbis korlátozni kell annak a közhiedelemnek az érvényességét, mely sze­rint a gentry nem érdeklődött a művészetek iránt. Beniczky a re­formkor ismert értekezőjének és költőjének, Bajza Józsefnek regény­író lányát vette feleségül, Justh pedig Mednyánszky László bárónak volt közeli barátja. Fuimus című 1895-ben kiadott regényének sze­replői közül Czobor Lipótot e festő alakjáról mintázta. A tizenhárom évvel fiatalabb Justh féltékenyen vett tudomást arról, hogy Beniczky az opera irányítását kapta feladatként. Mintegy két hónappal a kormánybiztos kinevezése után, Beniczkyéknél elköltött ebéd után a következő jellemzést adta vendéglátójáról: „középszerű politikus, ki miután Beniczky Lenke férje lett, ki írónő - most (kivált hogy politikában használhatatlan) a művészi ügyekkel lett megnyo­morítva. Keveset tud mind ebben, mind abban, s éppen azért min­denben igen bizonyos. Különben a perfekt gentleman. Sem ruhái­hoz, sem lelkéhez nem fért szenny. S az utóbbi ma már érdem." Ké­sőbb Justh utána érdeklődött, mennyiben tudott Beniczky eleget tenni annak, amit vártak tőle, s megtudta, „hogyan utalványozta ki mint államtitkár a belügyminisztérium fondjaiból az ezreket, amelye­ket mint intendáns felhasznált az Operára" (Justh 1977, 325-326., 422.). Mielőtt valaki azt hihetné, hogy visszaélésről volt szó, érdemes arra emlékeztetni, hogy a budapesti Opera akkor a Belügyminisztéri­umhoz tartozott. Beniczky valóban minden követ megmozgatott, hogy az Andrássy úti palota hatalmas adósságát eltüntesse, ám sike­rét az akkori törvények tökéletes megtartásával érte el. Justh sem volt zeneileg műveletlen. Jól zongorázott, s a viola d'amore volt a kedvenc hangszere, mert „férfiasabb, mélyebb, mint a hegedű, lágyabb, mint a gordonka" (Justh 1977,395.). Ő is szeret­te Wagner műveit, de úgy vélte, a bayreuthi mester mások számára is a nemzeti dalmű létrehozására mutatott példát. Párizsban szem­bekerült a francia zenészek kisebbségi érzésével. Látta a küzdelmet, amelyet azért folytattak, hogy eltávolodjanak a német zenétől. Ma­gyarországon is járt hangversenyre. Egyértelműen Berlioz és az „új német iskola" híve volt. 1889. március 27-én például a Filharmóniai Társaság Zenekarának előadásában Berlioz Lear király nyitányát, Brahms Hegedűversenyét és a Trisztán előjátékát meghallgatván, a kö­vetkező megjegyzést tette: „Lear és a T. I. nyitány elragadnak. Brahms! Sok semmi, művészi köntösbe elrejtve" (Justh 1977, 346.). Párizs imádója „a legkiállhatatlanabb nagyváros"-nak nevezte Bécset, csak hanyatlást vélt látni a császárvárosban, a Ringstrasse építészetét pe­dig egyértelműen elutasította, mintegy előre vetítve a szecesszió íté­letét: „Az új ringek hidegek, élettelenek" (Justh 1977, 436., 441.). A Bécstől való függés jeleként vett tudomást arról, hogy Budapesten élő szerzők német nyelvű operákat írtak. Ezért nevezte „csinált, fel­fújt nagyság"-nak a szlavóniai születésű Mihalovich Ödönt (Justh 1977,369.), akiről nemcsak azt tudta, hogy Mahler egyik fő támoga­tója volt, de azt is, hogy szemben állt Hubay Jenővel, aki éppúgy Justh baráti köréhez tartozott, mint Zichy Géza gróf, aki Beniczky leváltása után, 1891. február elsején lett az Opera intendánsa. Mielőtt valaki arra következtetne, hogy Justh egyértelműen Zichy mellett állt vol­na, érdemes arra em­lékeztetni, hogy az írónak a félkarú ze­nészről alkotott véle­ménye korántsem volt egyértelmű: „Iga­zán művész csak ak­kor, ha­­ énekel, bár hangja nincs. Játéka bámulatos, darabjai­­csodálatosak­­, csak hát játéka lehetetlen, hogy művészi legyen. Pedig van egypár opu­sa igen szép". Ez a jel­lemzés félig kimond­va utal az egykori Liszt-tanítvány életé­nek tragédiájára, vagy­is arra, hogy tizennégy éves korában egy va­dászaton elveszítette jobb karját, s az idé­zett jellemzés kétértel­­m­­­műségét csak megerő­síti az a későbbi nap­lórészlet, amely a Dolores című dal meghallgatásáról így ad számot: „Egy igen szép tavaszi dal, a Walkür »Winterstürme wichen dem Wonnemond«-jának hatása alatt, s egy gyönyörű kórus (a finálé). Különben mint Géza minden opusa, úgy ez is egyhangú, unalmas, nincs hátgerince. (...) jó ember, de végtelenül hiú, egyike a legesleghi­úbbaknak, kiket valaha láttam" (Justh 1977, 373., 405.). Az a tény, hogy Zichy hatalomra kerülése után egy Erkel Sándor vezényelte Lo­­rengró-előadáson a hallgatóság Mahlert éltette és az új intendánst szidalmazta, bizonyítja, hogy a közönség korántsem volt elégedett a változással. A félkarú zenésznek Mahlerrel szemben tanúsított maga­tartása végső soron Zichy kisebbségi érzésére vezethető vissza. Nem engedélyezett a távozó művész számára búcsúfellépést, Mahler pedig utólag elzárkózott Zichy egyik dalművének bécsi bemutatójától. z­enetörtén­e­t 51 Zichy Géza 2006 NOVEMBER • mUZSIka 15

Next