Nagyvilág, 1981 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Linhart, Robert: A munkapad
„Fel a fejjel, holnap majd jobban megy." Arról beszélgetünk, hogy ő hogyan kezdte ezt a munkát, még régen, elég hamar beletanult, de az elején nem volt könnyű ... Most már kisujjában van az önforrasztás, csukott szemmel is megcsinálja. Igaz is, valahol hallottam, hogy a forrasztás külön szakma. Mouloud-nak vajon mi a végzettsége? Megkérdezemtőle, mi a besorolása. „S 2” - válaszol szűkszavúan. Segédmunkás. Ezen csodálkozom. Hogyhogy, csak segédmunkás? Elvégre az önforrasztás mégse gyerekjáték! Pedig engem, bár semmihez se értek, „betanított munkásnak” vettek fel (besorolása: BM 2 - olvastam a szerződésben), a BM a nullák ranglétráján mégiscsak felette áll a segédmunkásnak ... Mouloud-nak szemlátomást nincs sok kedve, hogy bővebben kitérjen a témára. Én meg nem erősködöm. Majd alkalomadtán utánanézek, hogy a Citroennél milyen elvek szerint rangsorolják a munkásokat. Néhány nap múlva egy másik munkástól kapom meg a magyarázatot. Hat kategóriába sorolják a szakképzetlen munkásokat: alulról felfelé haladva a segédmunkások három kategóriájába (S1, S 2, S3) meg a betanított munkások három kategóriájába (BM 1, BM 2, BM 3). Ami a besorolást illeti, pofonegyszerű: a faji megkülönböztetésen alapszik. Az afrikaiakat, a ranglétra legalján, az S 1 kategóriába sorolják. Az arabokat vagy az S 2 vagy az S 3 kategóriába. A spanyolokat, portugálokat és a többi európai vendégmunkást általában a BM 1 kategóriába, a franciákat pedig, automatikusan, a BM 2 kategóriába. Ami a BM 3 kategóriát illeti, ide a górék jóindulatából lehet bekerülni, és csakis annak, akinek rokonszenves a fizimiskája. Ezért vagyok én betanított munkás, ezért segédmunkás Mouloud, és ezért magasabb néhány centime-mal az órabérem, mint neki, holott képtelen vagyok elvégezni a munkáját. S tetejébe körmönfont statisztikákat állítanak össze a „besorolási szempontokról” - ahogyan a szakemberek mondják. Végre. Mouloud végzett az utolsó kocsival. Ma ez volt a száznegyvennyolcadik. Háromnegyed hat. A szerelőszalag megáll. Elcsitul a zaj. „Szevasz!” - mondja Mouloud -, „akkor holnap .. . Na, ne lógasd az orrod, biztos menni fog.” És siet az öltözőbe. Egy pillanatra még ott maradok az elnéptelenedett műhelyben, zúg a fejem, remeg a lábam. Amikor, utolsónak, a lépcsőházba érek, már sehol egy lélek. A lámpákat eloltották, a mozdulatlan karosszériák sötétlő tömege várja a hajnali munkakezdést. a Holtfáradtan, szorongva érek haza. Fáj minden tagom, vajon miért? Miért sajog a vállam, a combom? Pedig a forrasztópisztoly meg a spakni igazán nem nehéz .. . Lehet, hogy az egyformán ismétlődő mozdulatok miatt? Meg a feszültség miatt, amellyel igyekeztem úrrá lenni az ügyetlenségemen? Meg hogy egész idő alatt állva dolgoztam: tíz órán keresztül? Dehát a többiek is. ők is ilyen fáradtak? Arra gondolok, az értelmiségi alkalmatlan a kétkezi munkára. Naivság! Nemcsak fizikai erőfeszítésről van szó. A gyárban töltött első nap mindenkinek nyomasztó élmény, sokan még később is keserűen beszélnek róla. Hiszen miféle elme, miféle test képes rá, hogy lázadás nélkül beletörődjék a szerelőszalag megsemmisítő, természetellenes ritmusába? Mindenki egész testében érzi a szerelőszalag megpróbáltatását és kihívását, a munkás meg a paraszt, az értelmiségi meg a