Nagyvilág, 1981 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 2. szám - Linhart, Robert: A munkapad

jn­, az összeget levonják a fizetéséből. Christiannak fejébe szállt a vér, Dupréhez vágott egy tömítőszalagot - de nem találta el azt üvöltve, hogy ki fog lépni. A másik csak erre várt. Némán bekísérte Christiant az irodába, még a fegyelme­zetlenségéről se ejtett szót, és átadta a műhelyfőnöknek, aki azonnal aláíratta ve­le a felmondását. Negyedóra se telt belé, már a kapu előtt volt, kábultan a düh­­kitörésétől meg attól, hogy olyan hirtelen kipenderítették. Neki már befellegzett a Citroennél. Amikor a Nationale utcából odaértem, még mindig ott ácsorgott, remegett az idegességtől, nem tudta magának megbocsátani, hogy rászedték. „Marhaságot csináltam. Hiába, nem bírtam cérnával.” * Georges, Stepan, Pavel. A körfutószalag mellett dolgozó három jugoszláv már jó ideje megszervezte munkáját, függetlenül a hivatalos munkarendtől, ők szerelték fel a zárakat az ajtókra, úgy alakították át és csoportosították a részműveleteket, hogy felváltva hol az egyik, hol a másik szabadult fel a futószalag rabságából. Kézügyességükkel és fürgeségükkel egy talpalatnyi szabadságot vívtak ki maguknak ott, ahol csakis a gyártástechnológia szakemberei szabhatták meg, mi a törvény. Mivel a műve­zetők csak nyertek rajta - sohase maradtak le, sohase volt selejtjük -, rájuk hagyták a dolgot, így azután, amikor az igazgatóság elhatározta, hogy visszaüt, Huguet mű­vezetőnek nem volt nehéz megtalálnia a legalkalmasabb megtorló intézkedést a három ember ellen: elválasztotta őket egymástól. Az a pár méternyi Jugoszlávia, amelyet három üzemhelyből alakítottak ki a futószalag mentén, egy szép napon darabokra törött. Mindhármukat áthelyezték. Pavelt a sajtolóműhelybe, Stepant a fényezőkhöz, Georges-ot pedig a csiszolókhoz (ezt mindenki utálta, mert a tíz órát vasporban meg az apró fémszemcsék forgószelében kellett eltölteni). Mivel elválasztották őket egymástól, mivel egyik napról a másikra kizökken­tették őket abból a munkaritmusból, amelyet az évek során apránként kialakítot­tak, és mivel különösen nehéz munkakörbe kerültek, a három jugoszláv egyhan­gúlag úgy döntött, hogy betelt a pohár. Még aznap reggel felmondtak mind a hárman. Rá se hederítve az őgyelgő górékra, otthagyták az üzemhelyüket, bejelentet­ték elhatározásukat az irodában, és csöndben várták, amíg kitöltik a papírokat. De mielőtt kiléptek volna a kapun, műhelyről műhelyre körüljárták a gyárat, és elbúcsúztak az összes munkástól, akit ismertek, aki részt vett az akcióban vagy tagja volt a munkásbizottságnak. Mindenkivel kezet fogtak. Már utcai ruha volt rajtuk, de azért sorra megszorították a feléjük nyújtott olajos, zsíros, vasporos és festékes kezeket: mindenkitől elköszöntek, mindenkihez volt egy bátorító szavuk. A többiek egy percre abbahagyták a munkát, letették a szerszámot, és sok szeren­csét kívánva, mindenért köszönetet mondtak nekik. Ezzel sok idő eltelt, de egyet­len csoportvezető, egyetlen művezető vagy rendész se mert megjegyzést tenni, vagy sürgetni a búcsúzkodást. Csak miután végigjárták az egész gyárat, a legel­dugottabb zugig bezárólag, léptek ki a kapun, majd fellökve a rendészt, akit úgy hagytak maguk mögött, mint egy ottfelejtett szerszámot. 232

Next