Nagyvilág, 1981 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 1. szám - Linhart, Robert: A munkapad

és ő se ír soha. Ha valami baleset történne vele, nem fájna senkinek. Csak eltűnne a felszínről, egyetlen hullámverés nélkül. Egyik nap odajött hozzám, ijedt arccal. A főbérlője kitette a szűrét (va­lami éjjeli menedékhelyen lakott, három vaságy egymás tetején egy szűk helyi­ségben). Nem tudott fizetni. Most nincs hol aludnia. Fél, hogy beviszik a rend­őrök, ha nyilvános helyen tölti az éjszakát. Akkor többször is aludt nálam, míg végül felvették a munkásszállásra. Azóta nincs olyan nap, hogy ne keresne fel a szünetben, vagy ne hívna meg egy kávéra. Elmeséli, hogy mennek a dolgok a forrasztóműhelyben, mi van a kabil Mouloud-val. „Semmi változás. Sohase forrasztunk elég gyorsan. Mindig több kocsi kell nekik.” Sadoknak is adtam újságokat. De érzem, valósággal retteg Gravier-tól, és egy kicsit elhagyja magát. Aztán a többiek. Simon, a jugoszlávok, egy-két ismerős a szerelőszalagnál, azok, akikkel rendszerint egy asztalnál ebédelek, az öreg Jojo a fényezőműhelyből, aki szekrényszomszédom az öltözőben. Viták, néhány odavetett szó, örökös sietség, pár perc az öltözőben, déli tolongás az ebédlőben, félbeszakított szünet. „Hát akkor szevasz, majd holnap!” Egyszer elmeséltem, hogyan foglaltak el egy gyárat Bretagne-ban a sztrájkoló munkások, és hogyan zárták be az igazgatót. Vagy hogy egy sanghaji acélgyárban a munkások óriási ablakokat vágtak a falba, hogy kapcsolatot teremtsenek a kül­világgal, és megszüntessék a gyár fegyenctelep-jellegét. Máskor a francia iskoláz­tatásról beszéltem, arról, hogy milyen agyafúrt módszerrel buktatják ki a mun­kás- és parasztgyerekeket. Meg miről is? Tapogatózom. Morzsánként adagolt propaganda. A lehetséges aktivisták számba vétele. De mindez nem elégít ki. Nem ellensúlyozza azt a száznegyvenöt autót, amely napról napra elhagyja a gyárat, zavartalanul. Arról ábrándoztam, hogy buzgó agitátor leszek, és lám, paszív munkás vagyok. Az üzemhelyem rabja. Néha megpróbálom felderíteni, hogyan is működik a kelepce, amely foglyul ejtett. Először is a munka. Amely valósággal rám szakadt. És amely régóta nyüstöli a többieket. Napi tízórás erőfeszítés, néhány kurta szünettel, amelyben megpróbál­juk kifújni magunkat. Ami az életből még megmarad, hirtelen összetöpped, szét­lapul, felaprózódik. Ha valamit mondani akarunk egymásnak, a pár perces szü­netben kell elhadarni, vagy amíg sebbel-lábbal belapátoljuk az ebédet. Reggel be­szélgetni kezdesz az öltözőbeli szomszédoddal egy balesetveszélyes gépről vagy a Citroennél különösen gyakori üzemi balesetekről. Számokat közölsz, elmondod, mi a helyzet Javelben. A téma érdekli a társadat, ő is elmondja, hogy szerinte mit kéne csinálni. De máris eltelt néhány perc, máris elválaszt benneteket a munkakezdet, ki-ki rohan a műhelybe, de még megbeszélitek, hogy este újra elő­veszitek a kérdést. De mire, több mint tíz órával később, megint találkoztok az öltözőben, mindenki fáradt, és rég elfelejtettétek - ő is meg te is -, hogy hol tartottatok. Te azért megpróbálod újrakezdeni a beszélgetést, de ő már siet, és csak odaveti: „Most rohanok, legközelebb majd visszatérünk rá, jó? Szevasz!”, és már el is tűnt.

Next