Nagyvilág, 1981 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 1. szám - Linhart, Robert: A munkapad

* Nem vagyok tehát se „munkás”, se „beszivárgott diák”. „Az az ember” vagyok, „aki a függőkonvejornál dolgozik”. És a különös tulajdonságom, hogy egyetemről jöttem, elfoglalja jelentéktelen helyét a sorsok és egyéni esetek összevisszaságában. Mindössze annyi a különbség köztem és a gyárbeli társaim között (akiknek so­rában amúgy is sok az olyan vidéki vagy külföldi, aki szintén csak átmenetileg munkás), hogy én mindig visszakaphatom értelmiségi státusomat. Éppen úgy szenvedek ettől az élettől, mint ők, csakhogy én megszabhatom, hogy meddig tartson. Nagyon is tisztában vagyok ezzel a különbséggel, és a belőle fakadó felelősséggel is. Eltüntetni nem tudom. Bármekkora is az elnyomás, rám sohase nehezedik akkora súllyal, mint órájuk. Megfogadom, hogy mindaddig a gyárban maradok, amíg el nem bocsá­tanak, bármilyen lesz is a harc kimenetele, bármekkora lesz is a megtorlás. Akármi történik, nem fogok kilépni. Péntek, fél öt. Vagy húszan gyűlünk össze a „Café des Sports” alagsori helyiségében. Ahogyan megbeszéltük, Primo elhozott néhány elvtársat a fényezőműhelyből. Egyikükkel, Mohameddel később is gyakran találkozom. Ez a kabil pásztor bele­szeretett a költészetbe, és művelődni kezdett. Irodalmat szeretett volna tanulni, azért jött Franciaországba. De hát család nélkül, ösztöndíj és támogatás híján nem volt semmi esélye, így aztán betanított munkás lett a Citroennél. Már csak halk és egy kicsit modoros beszédmódjában őrzi irodalmi becsvágyának emlékét. Nagyon fiatal, félszeg mozgású férfi. Prino úgy mutatta be, mint a leg­elszántabb munkást a fényezőműhelyben. Georges is eljött, öt másik jugoszlávval. Meg Simon is. Sadok elkésett. Azt hiszem, meg akart bizonyosodni róla, hogy sokan lesz­nek az összejövetelen, mielőtt maga is részt venne rajta. A lépcső tetejéről lopva végignézett rajtunk, rám mosolygott (ez a mosoly egyszerre volt üdvözlet és bo­csánatkérés), aztán leült a helyiség egyik zugába, távol a többiektől. Mouloud nincs itt. Amikor szóltam neki, azt mondta, nem fog eljönni, de egyetért velünk, és ha leállunk tiltakozásul a műszakhosszabbítás ellen, őrá is számíthatunk. Sok munkást nem ismerek: spanyolokat, afrikaiakat - Maliból, Szenegálból. Christian francia barátját is elhozta, Jean-Louis-t, ezzel a fiatal, szőke dél­franciával, aki kecskeszakállt visel, sülve-főve együtt van, p­edig a természetük tűz és víz. Míg Christian valóságos ideggörcs, és csak egy hajszál tartja vissza a gyárral való nyílt összecsapástól, Jean-Louis óvatosan kormányozza ladikját. Az egyik lába a C. G. M.-ben, amely jelöltetni is akarja a legközelebbi küldött­választáson, a másik pedig a gyár belső ranglétráján, esti előadásokra jár, abban a reményben, hogy szakmunkásnak léptetik elő. Az egyik legszigorúbb munkás­­szálláson lakik, a gondnok nyugdíjas katonatiszt, Jean-Louis megpróbál lavírozni a különböző kelepcék között, és lehetőleg sohase foglal állást. Sokkal inkább a Christianhoz fűződő barátsága meg a kíváncsiság hozta közénk, mint a műszak­hosszabbítás ellenzése. Az összejövetel alatt nemigen beszél, mindössze azt indít.

Next