Nagyvilág, 2001 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 4. szám - SZEMLE - Eshel, Amir: Az egyén lelkiismeretéről - A Walser-Bubis-vita és a nemzeti-szocializmus helye a Német Szövetségi Köztársaság önképében
zog, befolyásolja a nemzetiszocializmus emlékezetéről folytatott társadalmi eszmecserét. A méltatás ürügyén a szónok el akarja gondolkodtatni hallgatóságát: „A történetírók egyszer csodálkozni fognak ezen: évtizedekkel a fasizmus bukása után hány és hány jelentős ember élte ki dühét és jó lelkiismeretét antifasiszta indulatokban egy egész életen át.”35 A Paulskirchében jelenlévők - és velük együtt a tévénézők és a tárcamellékletek olvasói - felszólíttatnak arra, hogy képzeljék el, miként fog a jövő nemzedék mosolyogni az emlékezésről folyó mostani, nem szabad, helytelen párbeszéden, ne engedjék, hogy automatákká tegyék őket: újra helyesen kell látniuk, szabadabban kell lélegezniük. III Ezek után maga a díjazott következett szólásra. Azt követően, hogy Walser a müncheni beszédben és önéletrajzi regényében a bejárhatatlan egyéni múltról beszélt, ezúttal levonja a szükséges következtetéseket. Arra törekszik, hogy megállapítsa az egyéni, magányos lelkiismeret elsődlegességét: az ember nemhogy saját múltjára nem kérdezhet rá, de nem lehetnek igényei saját lelkiismeretével szemben sem. Fákról beszélni - játszik rá Walser Brechtre - „nem bűntett többé, csak mert sok köztük a beteg”.36 Ironikus, távolságtartó hangja szkepszisbe és dühbe csap át. Walser - retorikájára oly jellemzően nevek említése nélkül egy jelentős „gondolkodót” és egy „úgyszintén jeles költőt” idéz, akik a nemzet politikai züllöttségét propagálták: itt ismét a hamis beszédről van szó. A Walser által kigúnyolt „költő” arról beszél, miként figyeli egy salzburgi étteremben az embereket, akik egykor másról sem álmodtak, csak gázkamrákról és emberirtásról. Az ehhez hasonló, évről évre szaporodó megnyilvánulások előhívják a kérdést: Walser számára így miért nem kínálja magát a valóság? „Túl könnyen elszunnyadó lelkiismeretem az oka?”37 Ha a híradásokban menekülttáborok felgyújtásáról és az ezen ujjongó lakosságról esik szó, és a költők és gondolkodók az égő menekülttáborok előtt felállított kolbászsütödékre mutatva szimbolikus politikáról és érzéketlen hozzáállásról beszélnek, akkor ő nem ért egyet velük. „Bennem felmerül egy bebizonyíthatatlan sejtés: azok, akik ezeket a mondatokat hangoztatják, fájdalmat akarnak okozni nekünk, mert úgy vélik, megérdemeltük. Valószínűleg önmagukat is meg akarják sérteni. De minket is. Mindannyiunkat. Pontosabban: minden németet.”38 Vagyis az áldozatok nem az égő táborban rekedt menekültek, hanem „mi”, a vádolt németek, akiket szembesítenek ezekkel a hihetetlen, tehát hiteltelen képekkel. A sértő megnyilvánulások szingularitása, amelynek „minden német” ki van téve, a médiumok emlékezéskampányában talál rá megfelelőjére. Hiszen „a né- 37 Frank Schirrmacher (25. jegyzet), 29. 36 Martin Walser: Dank: Erfahrungen beim Verfassen einer Sonntagsrede. In Friedenpreis des Deutschen Buchhandels 1998125. jegyzet), 37-51, itt: 40. 37 Martin Walser (36. jegyzet), 43. 38 Martin Walser (36. jegyzet), 44.