Napi Magyarország, 1999. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1999-01-02 / 1. szám

1999. január 2., szombat" Bennünk fénylő csillag Ez a címe Illyés Kinga - a ki­váló erdélyi színésznő - önálló estjének, melyben régi karácso­nyokra emlékezik, például az 1989-esre, amikor nem volt ka­rácsonyfája, és egy szál gyertya pislákoló fényében csüggött a rá­dió hírein valami jobbra várt­a, vagy egy 1958-asra, amelyhez hasonlót sokat megélt, mert Er­délyben nem volt munkaszüneti nap a karácsony, nem volt vaká­ció, s a marosvásárhelyi színház - hogy mégis legyen ünnepe a családjuktól távol élő kollégista gyerekeknek - előadást tartott december 24-én este. Van emlé­ke 1944 szomorú szentestéjéről is: menekült kisgyerekként élte meg Budapesten, ahol az ünnepi vacsora mellől zavarta le család­ját a pincébe az ostromkezdő lé­giriadó. Legelső karácsonyát is felidézte, amiről csak hallomás­ból tud, ám meghatározónak te­kinti: anyja karján ülve boldogan hadonászott és gőgicsélt a betle­­hemes gyerekek láttán; ez volt az első örömteli találkozása a drá­mai hagyományokkal szülőfalu­jában, Brassó közelében, a há­romszéki Berecken. Ezekből a személyes élmé­nyekből bontakozik ki Illyés Kinga műsora: Dutka Ákos, Ady Endre, Dsida Jenő, Áprily La­jos, Weöres Sándor, Egyed Eme­se versei, sok-sok gyönyörű er­délyi karácsonyi ének, és egy mezőségi asszony - Nagy Olga etnográfus által lejegyzett - szívbemarkolóan szomorú-vi­dám karácsonyi emlékezése a szeretet szerény ajándékaira, és a szegénységben is méltó mó­don megült, felemelő ünnepre. Illyés Kinga gyakran ad önálló esteket. Otthon Erdély­ben és az anyaországban, Kár­pátalján és a Vajdaságban is jól ismerik „Szabadnak lenni mit jelent?”, „Test és lélek” című pódiumműsorait, valamint a Márai művéből „San Gennaro vére” címmel összeállított, más­fél órás katartikus monológját. A közeljövőben pedig most ké­szülő Wass Albert­ összeállításá­­val jelentkezik. Az előadó-művésznő rendkí­vüli szuggesztivitásával nem­csak életre kelti, reprodukálja a műveket, hanem kulcsot is ad megértésükhöz. Karácsonyi műsorával ad­vent folyamán Dél-Erdély tele­püléseit járta - Miklós napján Bereck Szent Miklósról elneve­zett templomában kezdte el a turnét -, és olyan vidékekre vit­te el a szép magyar szót, ahol a madár sem jár. Templomokban, iskolákban, kollégiumokban, öregek otthonában, kis művelő­dési házakban ragyogtatta fel a benne élő betlehemi csillag fé­nyét, megríkatva és megmoso­lyogtatva a zsil-völgyi bányá­szok, hétfalusi csángók és a dé­vai ferencesek által istápolt, el­hagyott gyerekek után a Dél- Alföld magyarjait is. Adventi körútját ugyanis Csongrád me­gyében fejezte be: Mórahalmon, Nagymágocson, Forráskúton, végül a legméltóbb helyen: Ma­kón, a Makovecz Imre által ter­vezett, nemrégiben elkészült szépséges hagymaház népi épí­tészeti elemek igézetében fogant pódiumán. JÁMBORNÉ Balog Tünde A XX. századi magyar iro­dalom legjelentősebb folyóirata - mely a Kis József szerkesztette, 1890-ben indult A Hétig vagy a Magyar Géniuszig, a Jövendőig, a Figyelőig vezethető vissza, tehát nem előzmények nélküli vállalko­zás a Nyugat első száma 1908. január 1-jén jelent meg. Kétheten­ként jelentkezett, s utolsó számán 1941. augusztus 1. a keltezés. Élt tehát harminchárom évet és hét hónapot. A magyar irodalmi fo­lyóiratok átlagos életkorát tekint­ve ez igen-igen nagy idő. S nagy idő volt az is, nagy írók, nagy mű­vek ideje, amelyet ez a harminc­­három év átfogott. Nem e jegyzet dolga elmondani, mit jelentett a modern magyar irodalom számá­ra a Nyugat. Annyit mégis meg kell jegyeznem, hogy nézete, s ez ma már biztos, nem bontakozha­tott volna ki ez az irodalom. Születése kilencvenedik évfor­dulóját nem ünnepeltük különö­sebben, leginkább a patinás név­vel indítani kívánt új vállalkozás körüli viták irányították a figyel­met a Nyugatra. (Zárójelben: még így is jobban járt, mint a szintén 1908-as születésű, nagyváradi A Holnap antológia, mert arról sike­rült tökéletesen elfeledkeznünk.) A rádiót kevesebb szemrehá­nyás illetheti ez ügyben. Több műsort is szenteltek a Nyugat­évfordulónak. Legutóbb például egy igen érdekes, kétszer három részes összeállítást, melyben a Nyugat két, szinte alapító tagnak számító szerzője, Tersánszky Józsi Jenő és Füst Milán (később mindketten a folyóirat főmunka­­társai is lettek) mesélt a Nyugat­ról. Mindegyiküknek háromszor huszonöt perc jutott a Kossuthon (Tersánszkynak délelőttönként, Füstnek este), s e megszólalások anyagát a rádió roppant gazdag hangarchívumából válogatta Bán Magda szerkesztő. Élvezetes percek voltak ezek. Két tökéletesen különböző írói és emberi alkatú nagy öreg mesélt, többnyire nem is a Nyugatról közvetlenül (bár megtudhattuk, hogy Füst már az indulás évében, 1908-ban megjelent verseivel, s Tersánszky első novellája 1910. február 16-án jött), hanem in­kább az akkori irodalmi életről, megismerkedésekről, barátsá­gokról, a folyóirat körüli légkör­ről. Tersánszky élvezetesen anek­­dotázott, még híres furulyázó­­művészetét is bemutatta. Füst pe­dig megírt szövegét nem felol­vasta, hanem előadta, kitűnően. Krúdy-portréja külön kis remek­lés volt a szerda esti adásban. A két egyidős író (mindketten 1888-ban születtek, Füst 1967- ben, Tersánszky 1969-ben hunyt el) visszaemlékezései egyben azt is igazolták, milyen különböző stílusok, alkotói módszerek, esz­mék fértek meg együtt a Nyugat hasábjain. E tekintetben a mai szerkesztők haszonnal forgathat­nák a Nyugat bekötött évfolya­mait... Takács VILÁGVEVŐ A Nyugat meséi A kérdés, hogy lehet-e elfo­gadható színvonalú szilveszteri műsort készíteni, nagyjából a televíziózással egyidős. Igaz, a fekete-fehér korszakban még nem mutatkozott oly sürgető igény a válaszra, mint néhány éve, amióta több tucat égi és földi csatorna száll „ringbe”, hogy a „lejobb óévbúcsúzta­tó” címért megmérkőzzön. Kezdetben természetesen szó sem lehetett efféle - akár szim­bolikusnak is mondható - mér­kőzésről, mert az egyeduralko­dónak számító Magyar Televí­zió hol harsányabb, hol vissza­fogottabb, de minden alkalom­mal elfogadható produkcióval rukkolt elő. A nagy kísérletezé­sek a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején kezdőd­tek, amikor - több más „tévés” történéssel együtt - a szilvesz­teri műsor is össznépi üggyé nőtte ki magát. Mostanság nem is annyira a szilveszteri programok színvo­nala a fő kérdés, hanem hogy a tévécsatornák mennyire veszik komolyan azt a többször is meg­fogalmazott nézői igényt, mely szerint ezen az estén a szórakoz­tatásnak kell a főszereplőnek lennie. A közszolgálati televízió egyes csatornája tegnapelőtt pél­dául közel hatórás vegyes felvá­gottal szolgált, amelyben a régi klasszikus jelenetek, magán­számok mellett olyan ínyencsé­gek is helyet kaptak, mint példá­ul a Pallesen Pilmark dán zongo­raduó virtuóz játéka, vagy a há­rom tenor mintájára létrehozott öt díva­­Celine Dion, Carol King, Shania Twain, Gloria Es­tefan és Aretha Franklin) káprá­zatos énekszáma. A meghívott vendégek között, mint rendesen, most is művészeti és p­olitikai életünk illusztris képviselőit kö­szönthettük, s miként az ilyenkor szokás, kilenc óra körül megnéz­hettük az egyre szárazabbá, él­vezhetetlenebbé aszalódó Ubor­kát. A finálé előtt még legalább tucatnyi klasszikus jelenetrészt és showmorzsát láthattunk, de a képernyők legtöbbet sztárolt lo­vagjai is bemutatkoztak, ezért ha nem vágytunk sosem látott ínyencségekre, akár jól is szóra­kozhattunk. Ennek ellenére elmondható, hogy az MTV 1 sem erőltette meg magát túlságosan, és nem is sodorta még nagyobb veszélybe a költségvetését ezzel az egy al­kalommal bemutatandó produk­cióval. Természetesen egy rossz szó sem érheti ezért, viszont sok­kal nagyobb hiba lenne, ha erről a szilveszteri röppentyűműsorról - amely úgy pukkan szét a mé­diavilágban, mint egy nagyob­bacska petárda - okfejtő, vitatko­zó cikkek látnának napvilágot. Egy olyan televíziós szolgáltatás­ról ugyanis - nevezzük akár szó­rakoztatásnak - amely bármikor, bármelyik csatornán föl­lelhető, egy újévváró produktum kereté­ben egyáltalán nem érdemes vi­tatkozni. Majoros Sándor Képszüret Szilveszteri röppentyű Kultúra ! Évzáró barlangi koncert Az idei évad utolsó hangver­senyét rendezték meg az óév utol­só hetében a v­ilágörökség része­ként nyilvántartott aggteleki Baradla-barlang­ koncerttermében. Az Aggteleki Nemzeti Park igazgatósága az idén Aggteleki Esték 1998. címmel az egész évet végigkísérő színvonalas és látványos koncertsorozatot szer­vezett a Baradla különleges akusztikájú föld alatti hangver­senytermében, illetve a Jósvafoi Óriások Termében. E program záróhangversenyén a Click együttes jazz-rock koncertjét él­vezhette a közönség. Berki Ta­más szólista részvételével. Az év utolsó napján is a Jósfavői Óriások Termében a miskolci Forrás kórus és szólistái - Nagy Csaba (tárogató), Nagy Veronika (furulya), Nagy Boglár­ka (gitár) és Borzsák Kamilla (fu­vola) - szilveszteri koncertjét hallgathatta meg a publikum. A koncert bevételét az Aggte­leki Nemzeti Park igazgatósága a jósvafői református templom felújítására ajánlja fel. MTI Jelszó: a szeretet ...megszólal az ének, Demjén Ferencnek a 13-as szám szerencsét hozott a Buda­pest Sportcsarnokban december 29-én megrendezett év végi koncertjén is. Ekkor mutatta be Tizenhárom címmel megjelent, természetesen 13 új dalt tartal­mazó albumát. A csaknem há­romórás koncert nyitánya a le­mez címadó dala volt (Néha el­tűnünk), amelynek Demjén nemcsak szövegét írta, hanem zenéjét is szerezte. Az ismert és kevésbé ismert dalokat a régi és újabb lemezek készítésekor ösz­­szeszokott zenekar szólaltatta meg: Závodi Gábor, Fass Attila, Holló József (billentyűsök), Sol­ti János és Vince Tamás (dob), Menyhárt János, Zsoldos Tamás és mindent betakar... (gitár), Demeter György és Bár­sony Attila pedig a háttérénekkel járultak hozzá a vastapshoz és a háromszori ráadáshoz. (Bársony Attila az elmúlt időszakban ál­landó vokálosa Demjénnek, nemrég pedig szólóénekesként is bemutatkozott egy önálló al­bummal.) A koncert sztárvendé­ge, Koncz Zsuzsa két duettet adott elő a házigazdával, illetve két régi dalt (Valahol egy lány, Nyílik még a sárga rózsa) éne­kelt el a közönséggel. No persze egyetlen Demjénnel töltött este sem múlhat el anélkül, hogy az épp induló vonat ablakából ki­kukkantva fölragyogjon a sajt­ból „készült” Hold... Zentay Zsuzsa A SZÍNHÁZ ARCAI „Nézőművészeti Főiskola” Sorozatunkban színházi alkotókat kérdezünk arról, hogy válto­zó világunkban milyennek látják színjátszásunk helyzetét. E számunkban, az új év örömére, Árkosi Árpád rendező osztja meg velünk a „nézőművészképzés” humorosnak tűnő, ám gon­dolatébresztő lehetőségét. - Lépten-nyomon hallani manapság, hogy a színház él-hal kedves közönségéért, s mindent megtesz kiszolgálásának érde­kében. Ez a fajta színjátszás ugyanakkor elérte saját korlá­tait. Képtelen művészi ön­­megtermékenyülésre, fejlődés­re. Minden újabb generáció a nulláról indulva próbálja meg­valósítani saját színházeszmé­nyét, ahelyett, hogy az elődök által megszenvedett kifejezési formák nyomán hozná létre eredményeit. Nem látom esélyét egy olyan színházi forradalom­nak, amely elméleti, illetve mű­helymunkák­­ eredményeként robbanna ki. így merült fel ben­nem a gondolat: mi lenne, ha a nézők képzése felől közelíte­nénk a színjátszás megreformá­lása felé. Megpróbálnánk olyan színházi tudatot kialakítani em­berekben, ami provokatívan és inspirálólag hat az alkotókra. Egyik alaptantárgy­a „kritika­olvasás” lenne. Ennek révén a nézők fejében feloldódhat az a konfliktus, amely abból fakad, hogy az előadásról írt recenzió sokszor negatívan vélekedik ar­ról, ami a befogadónak tetszett. Fontos tisztázni a klasszikus színművek fogalmát. E körbe a színháztörténelem és a siker emel műveket. De mi van akkor, ha a kanonizált drámaértelmezés helyett új szempontok szerint közelítünk az adott művekhez? Lehetségessé válik, hogy a néző előítélet nélkül fogadhassa be a produkciót, elfogulatlanul for­duljon az előadás felé. A színház igen lényeges fel­adata: egyszeri alkalommal kö­zösséggé és nem csupán közön­séggé formálni a nézőtéren ülő­ket. Segíteni kell a befogadót abban, hogy - a színészhez ha­sonlóan - képes legyen levet­kőzni hétköznapi énjét, s nyitot­tan közeledni a produkcióhoz. Ehhez föl kell szabadítani a kö­zönség fantáziáját, s eljuttatni a nézőt az elvonatkoztatás képes­ségéig. A gyakorlati megvalósí­tást úgy képzelem, hogy az ér­deklődők részt vehetnének a színházi próba folyamatában. Bemutatóra nem is kerülne sor, ugyanis a közös alkotás titkában ily módon vehetnének részt a nézők. Új impulzusokhoz jutná­nak így az alkotók is, hiszen a szakmában szinte mindenki is­meri a másikat, ezért aztán nem képes komoly kihívás elé állíta­ni partnerét. Mindenfajta meg­újulási folyamat az efféle szekta­közönséggel karöltve valósulha­tott meg. Hihetetlen mély szakadék tá­tong a gyermek és a felnőtt em­ber között a nyitottság és a fan­tázia tekintetében. A színház fel­adata ősidőktől fogva a kéreg alatt rejtőző gyermeki tudat megszólítása. A Nézőművészeti Főiskolának le kell bántani e kérget hallgatóiról, hogy képe­sek legyenek átélni, belekóstolni a színház mágiájába. Vegyük végre tudomásul, hogy a szín­ház nem a művelődés egyik fel­legvára, hiába is próbálja ma­napság ezt a szerepet betölteni. Közönségének nem a színészek által megjelenített „poszterfi­gurákat”, hanem az esendő em­berek ábrázolását kell elvárnia az alkotóktól. A cél minél több olyan néző képzése, akik értő módon for­dulnak a színjátszás felé, és ez a művészeti forma életükben a - jó értelemben vett - narkoti­kum fontosságával jelenjen meg. Lejegyezte: Ditzendy Attila Fotó: Csernus Ágnes MAGYARORSZÁG' 11 Karácsony - vízkeresztkor Ahol évente egyszer csendül a harang Az egri Ráchegyre megint később érkezett a karácsony, mint a város más részeire. A cserkészek Szentföldről hozott lángocskájával ismét id. Kut­­nyák Géza ny. pékmester, egy­­kor a boksz világából is ismert sportember ballagott fel vele a vár alól. A vízkeresztre vitt fény a görögkeletiek most kezdődött szép ünnepén is csak néhány ar­cot tett derűsebbé. Az itteni öreg templomba ugyanis már alig jár­nak. Ilyenkor úgyszólván csak a Kuznyák család gyűl össze Isten dicséretére, több hívőnek, ér­deklődőnek már csupán évente egyszer, a májusi búcsún csen­dül találkozóra a kis harang. In­kább a vendégeké a tornyos, zsindelyes, a belsejében páratlan ikonosztáziont őrző impozáns építmény. Turistacsalogató lát­ványosság... Kisebbségi felekezeté volt, s maradt az egyházé, valaha azon­ban sokkal többen mondták ma­gukénak, mint napjainkban. Mindössze tíz körülire apadt azok száma, akiket az erősen ka­tolikus Egerben ritka ortodox hi­tük összeköt. A rácok, szerbek XVI. század végén megjelent előőrseit folyamatosan követték a többiek, így száz esztendő múltán már hatszáznál is népe­sebb volt a táboruk a hevesi me­gyeszékhelyen. A mai Tűzoltó tér, Mária utca és a Ráckapu tér közötti terüle­ten kolóniákat alapítva iparo­sokként, kereskedőkként gyara­pították eszükkel, kezükkel, szí­vükkel, szorgalmukkal a telepü­lést. Majd amikor a vallási ellen­tétek oldódni kezdek, a messzi­ről jött „idegenek” kirekesztett­sége megszűnt, más városré­szekben is gyökeret eresztettek. Az első időkben még az Ágoston-rendiek itt álló templo­mát használták istentiszteleteik­hez, a görögökkel együtt. Ám utóbb az épület annyira lerom­lott, hogy újat kellett építeni he­lyette. II. József császár támoga­tásával 1786 és 1788. között vé­gezték a munkát. Ifj. Kurnyák Géza helytörténe­ti kutatásaival emlékeztet a múlt­ra, míg édesapja a jelenhez szól hagyományápolásával. Az idős embert templomgondnoki tiszte is kötelezi erre, igazából azonban gyermekkori élményei öntenek annyi erőt a lábaiba, hogy meg­mássza a meredek lépcsősort. - Itt nevelkedtem valaha, so­kat harangoztam magam is - emlékezik id. Kurnyák Géza a karcsú torony alján. - Lentebb, a fedett feljáró alján volt a paró­kia, ahol a felvilágosodás költő­je, Vitkovics Mihály született an­nak idején. Az ottani udvar kere­kes kútjának ritka jó vízéből a távolabb lakók is mindig szíve­sen merítettek, noha utóbb már évi két koronájuk bánta ezt. Ne­künk, srácoknak az tetszett a legjobban, amikor a veder lesza­kadt, s utána kellett mennünk. Mivel a kútpalástba pincék nyíl­tak odalenn - öt vagy hat talán -, s roppant izgalmas volt szá­munkra akármelyik helyről ki­piszkálni a himbálózó edényt. Mára sajnos semmi sem maradt a legendákkal övezett, rejtett tit­kokat őrző üregekből. Az utóbb váratlan, kellemetlen meglepe­tésekkel is szolgált, s ezért a ve­szélyesnek ítélt vágatok város­szerte sorra került tö­­meszelésének buzgalmában a szomjoltó furatot és oldalnyílást is eltüntették... Ha a 30-as évek körül már nem is voltak sokan századunk­ban, 25-30 híve azért még min­dig akadt az egri görögkeleti szerb egyházközségnek, s saját lelkésze sem hiányzott. Vasárnap délelőttönként misézett a pópa, s minden egyéb ünnepet megtar­tottak. Mára szerény a folytatás. Csak hosszú szünet után, s mindössze egy évtizedre sikerült a - tisztét nagybátyjától, Alexovics Gyulától örökölt - mostani templomgondnoknak megnyer­nie szentendrei hittársait ahhoz, hogy esztendőként legalább egy­szer, májusban megint tartsanak szertartást, s védőszentjüket bú­csúval köszönthessék. A karácsony már szinte csak a Kutnyák család ünnepe vízke­resztkor. A templom melletti ré­gi lakban - ahol a jelenlegi gondnok a gyermekéveit töltötte - fiáéknál,vendégeskedik az idős ember. Ősi szokás szerint ilyen­kor gyertyagyújtás után friss szalmával szórják fel az egyik helyiséget a­­betlehemi istállóra emlékezve), majd arccal keletre fordulva, kereszt alakban hátra dobnak négy diót, s utána ülnek vacsorához. Az idén sem lesz máskép­pen. S talán ezután is így történik... Gyóni Gyula

Next