Napi Magyarország, 1999. augusztus (3. évfolyam, 178-202. szám)
1999-08-18 / 192. szám
1999. augusztus 18., szerda* Japán kulturális fesztivál A szigetország zenéje és tánca Augusztus 22-24-én japán kulturális fesztiválra kerül sor Budapesten. Az esemény célja a japán kultúra és művészet megismertetése és megszerettetése Magyarországon. A fesztivál nonprofit jellegű, jegyeladásból származó bevételeit jótékony célra fordítják, nevezetesen a Kézenfogva Alapítvány és a törökbálinti Kísérleti Általános Iskola és Gimnázium támogatására. A rendezvény fővédnöke Göncz Árpádné, a Kézenfogva Alapítvány kuratóriumának elnöke. A fesztivált hétfőn este 19 órakor nyitja meg Hámori József, a nemzeti kulturális örökség minisztere. A műsorban fellépő négyszáz előadó a távol-keleti szigetország zenei és tánckultúrájából mutat be különféle produkciókat, többek között hallhatunk régi és mai kórusmuzsikát és zenekari előadást, japán klasszikus dobegyüttest, láthatunk majd hagyományos japán öltözetben előadott régi táncokat, de modern balettet és kimonóbemutatót is. A részletes program: 22-én, vasárnap 11 órakor a Magyar Állami Operaház előtt japán klasszikus dobegyüttes játszik, közben kimonóbemutatóra is sor kerül. 23-án 19 órakor az Operaházban tesz a hivatalos megnyitó és az ehhez kapcsolódó ünnepi műsor. 24- én pedig, ugyancsak az Állami Operaházban 19 órai kezdettel kerül sor a kulturális fesztivál eseményeire. Munkácsi Nemzedékek nevelője Hetven éve halt meg Elek nagyapó Száznegyven éve, 1859. szeptember 30-án született, és hetven esztendeje halt meg a legismertebb magyar mesemondó-író, Benedek Elek. A székelyföldi Erdővidéken, Kisbaconban látta meg a napvilágot és hetven év múltán ugyanabban a házban hunyta le a szemét. Közben elvégzett egyet s mást. Befejezvén a budapesti egyetem bölcsészkarát, írói-közéleti pályára lépett. Újságot, folyóiratokat szerkesztett, verseket, elbeszéléseket írt, laptulajdonos lett. Pósa Lajossal közösen indította el Az én újságom című gyermeklapot. Különösen az ijúság, a gyermekek nyelvén szeretett és tudott írni, roppant fontosnak tartván a felnövekvő nemzedék szellemi-lelki táplálását, hazafias-humanista nevelését. Hat kötetben gyűjtötte össze és jelentette meg Magyar mese- és mondavilág címmel, a mindmáig talán legfontosabb e tárgyban készült munkát, amelylyel ráirányította a figyelmet e páratlan kultúrkincsünkre. Mesekönyvein immár az ötödik-hatodik nemzedék nő fel, s a mai kalózkiadásokkal végképp megszámlálhatatlanná váltak megjelent könyvei. A hazafias nevelés szándéka, a történelmi nagyság felmutatása vezérelte 1905-ben útjára indított hatalmas vállalkozását is, a legnagyobb magyarok panteonjának 18 kötetesre tervezett könyvsorozatát. A régmúlt nagy alakjaitól, fejedelmeitől, királyainktól kezdődően a reformkor szellemóriásaiig terjedő életrajzsorozat teljes megírását a történelem szakította félbe 1914- ben, az első világháború vége pedig eltépte az országtól Benedek Elek szülőföldjét. Az író-szerkesztő, aki 1887-1892 között országgyűlési képviselő is volt, 1920-ban hazatért kisbaconi otthonába, ott élte le hátralévő éveit. Vasárnap címmel hetilapot indított, a számára mindenkor legkedvesebb gyermekeknek pedig a bűbájos Cimborát készítette. „Nem értheti meg Benedek Eleket, aki nem ismeri a pedagógia természetét - írta róla Páskándi Géza. Benedek Elek nem történettudós, nem is történetfilozófus. Ő az ifjúsági író, aki mesél a történelemről, hogy kedvünk legyen tovább olvasni. Hogy kedvünk legyen példákat követni.” A háromszéki Kisbacon Benedekkúriája ma emlékmúzeum, ahová mostanában - legalábbis a vendégkönyv tanúsága szerint - többen látogatnak el Magyarországból, mint a környező, magyarok lakta szülőföldről. Ludwig Emil Cseh Gusztáv, Benedek Elek Megnyílt az Ady Endre Akadémia Debrecenben Határon innen és túl... Erkölcsi, szakmai és politikai üzenete is van a Temesvárról indult, romániai forradalommal egyidős Ady Akadémiának - mondta Debrecenben Tőkés László. A Királyhágó-melléki Református Egyházerület püspöke a 10. alkalommal megrendezett debreceni Ady Endre Akadémia megnyitóján emlékeztetett az egész nemzetet átfogó segítségnyújtási buzgalomra, amely 1989-ben a magyarságot jellemezte. Kenyeret, gyógyszert, ruhát küldtek Erdélybe, és Debrecenben megszervezték az Ady akadémiát, amely segítette a szellemileg is kiéheztetett magyar értelmiséget. A romániai bezártság, az anyanyelvű oktatás elsorvasztása, a magyar értelmiség kiszorítása hiányt idézett elő. Ezért nagy az igény a segítségre, amit az Ady akadémia nyújt az erdélyi értelmiségnek. Tőkés László szerint politikai üzenete is van a tízéves akadémiának. Nevezetesen az, hogy a magyar nemzet határainkat meghaladó módon összetartozik. Ugyanazon kulturális nemzet tagjai vagyunk, s ennek politikai nemzetként is meg kell nyilvánulnia. Végül Tőkés László hangsúlyozta az erdélyi magyarság otthoni képzésének fontosságát. Az erdélyi magyar egyetem a megmaradás ügye. Szeptembertől egyházi magánegyetemként működik a nagyváradi Sulyok István Főiskola. Ennek hatókörét jövő évtől partiumi keresztyén egyetemként egész Erdélyre ki kívánják terjeszteni. Kroó Norbert, az Oktatási Minisztérium helyettes államtitkára szerint fontos cél, hogy erős magyar értelmiség dolgozzon a környező országokban. Ehhez kíván a továbbképzéssel hozzájárulni a debreceni Ady akadémia is, amelyet kiemelten támogat az oktatási kormányzat. Orosz István, az akadémia elnöke emlékeztetett rá, hogy az utóbbi tíz évben csaknem kétezer erdélyi, kárpátaljai, felvidéki és vajdasági magyar értelmiségi hallgatója volt a nyári kurzusnak. Pósán László, az akadémia titkára elmondta: a csaknem tízmilliós költségvetéssel működő akadémiának az idén minden korábbinál több, összesen 300 hallgatója van. A legtöbben - a résztvevők 75 százaléka - Erdélyből érkeztek. Az idei továbbképzésen a pedagógia-, a közgazdász-, a magyar nyelv és irodalom- és a történelemszekciók mellett most először elektronikussajtó-szekciót is indítottak. A Segítő Jobb Alapítvány támogatásával az akadémia keretében 50 határon túli magyar orvos vesz részt a továbbképzésen. Az akadémiával egy időben és ahhoz kapcsolódva tartják az úgynevezett infektológiai szekciót, amelyen nemcsak magyar, hanem összesen 16 országból érkezett külföldi orvos is részt vesz. A fenyegető fertőzések megakadályozásával, illetve kezelésével foglalkozó szekciót a Soros Alapítvány támogatásával rendezték meg. MTI Kultúra Színészbüfé Városról városra - utazás, szerepek Bár Hamletet, Júliát, Bánkot és Mária főhadnagyot játszanak, mégsem látjuk őket moziban, televízióban, hangjukat nem halljuk rádióban, de még csak külhoni szappanoperák epizodistájaként sem. Mégis éppoly népszerűek, akár budapesti kollégáik abban a városban, ahová szerződésük és szívük köti őket. Ebben a számunkban Kiss Lászlót (képünkön), a Miskolci Nemzeti Színház színművészét mutatjuk be. Tizennyolc éve él Magyarországon, de állampolgársága szerint mind a mai napig szlovák. Idén végre rászánta magát, s kéri honosítását. - Édesapám a negyvenes években, amikor a müncheni szerződés értelmében a Felvidéket visszacsatolták átmenetileg, magyar állampolgár volt, így csak honosítási kérelemre van szükségem. Pozsonyban született, ahol mint mondja, nem jó magyarnak lenni. Annak, aki külföldön kívánt tovább tanulni, Selmecbányán kellett érettségiznie szlovák nyelven. A felvételi első fordulója is kint zajlott a pozsonyi főiskolán, mondanom sem kell, nem magyarul. A további két vizsga már a budapesti színművészetin zajlott. Kétszer nem sikerült bejutnia, elhelyezkedett hát a komáromi Jókai Színháznál, mint segédszínész. Harmadik alkalommal nem a tehetség pártolt el tőle, Szlovákiából nem küldték utána a szükséges papírokat. - Majdnem sírva baktattam lefelé a főiskola lépcsőjén, amikor találkoztam Székely Gáborral, aki akkor a Nemzeti Színház művészeti vezetője volt. Ő felvett a nemzeti stúdiójába. Hiába, ugyanis nem engedték át a határon. Közben a kassai társulathoz szerződött, ahol mind komolyabb szerepeket osztottak rá. Negyedszerre végre minden akadály elhárult, s 1981-ben felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Bár a határon túli magyar nyelvű teátrumok visszavárják az anyaországban tanult színészeket, László után nem érdeklődtek, így elfogadta az ajánlatot, s több osztálytársával együtt a Veszprémi Petőfi Színházat választotta. - Ennél a társulatnál még nem találtam magamra. Furcsa, önfejű, kemény ember voltam. Harmadik, s egyben utolsó évadomban végre fantáziát láttak bennem, és jó szerepeket ajánlottak. Későn, én már elköteleztem magamat Zalaegerszegre. Két röpke év után László innen is távozott. - Az első évadban még jól éreztem magam, a másodikban azonban már nem volt felhőtlen kapcsolatom az igazgatóval. A rendszerváltozás évében Zalaegerszegről Szegedre vezetett az útja. - Ebben a színházban mindig akkor történt vezetőségváltás, amikor egy direktor hivatalba lépését követően a társulat munkájának színvonala végre emelkedni kezdett. 1996-ban megkapta a Makó Lajos-díjat. A frissen kinevezett igazgató gratulált, majd megköszönte addigi munkámat... A Varga Mátyás vezette Szegedi Színkör tagjául szerződött. Ez a kis csoportosulás, bár 1992- től működött, csak négy évvel később alakult önálló színházzá. Éppen, amikor Lászlónak, több kollégájával együtt a Szegedi Nemzeti Színház új vezetése nem hosszabbította meg szerződését. - Váratlanul felhívott Hegyi Árpád Jutocsa, a miskolci társulat igazgatója, s olyan szerepeket kínált, amelyekre nem lehetett nemet mondani. Mindamellett a Tisza-parti városban már nem igen akadt munka számomra. Szeged és Miskolc országúton 283 kilométerre fekszik egymástól, ezt a távolságot autózza végig tavaly óta László munkahelye és lakása között. Tizennégy éves fia is az alföldi városban él, édesanyjával, akitől már évek óta elvált. - Az életben nem szeretek az előtérbe tolakodni, inkább figyelek. Mozog, dolgozik bennem a Szerep. Volt, hogy télen, éjfélkor felkeltem, és sétára indultam a színészház körül. Kérdezgettem a játszandó figurától: ki vagy, gyere, mutasd meg magad! Addig, amíg egyszer cső belém költözött. Minden szerepért meg kell szenvedni, s én azt hiszem, nem idegen tőlem a szenvedés. Ditzendy Attila „Majdnem sírva baktattam lefelé a főiskola lépcsőjén” A SZERZŐ FELVÉTELE JA MAGYARORSZÁG*13 TÍZ év: tradíció és értékteremtés A Veszprémi Művész Céh kiállítása Tihanyban „Miután 1987-ben eldöntöttem, hogy Salföldre költözöm, kiléptem a szövetségből, budapesti csoportokból, és kerestem a kapcsolatot a veszprémiekkel. Számomra ismeretlen kollégákkal találkoztam... Beszélgetttik, hogy létre kellene hozni valamit, ami összefogja a művészeket. Meghívtam őket Salföldre, birkapörköltre...” - Somogyi Győző festőművész egy alkalommal így emlékezett vissza annak a művészcsoportnak a megszületésére, amely közös kiállítását 1999 nyarán a tihanyi bencés apátság galériájában rendezte meg. Nem az első nagy kiállítása volt ez a csoportnak, vélhetően nem is az utolsó. Egy szempontból azonban mindenképpen különlegesnek nevezhető: a tárlat arra is emlékeztet, hogy a csoport, a Veszprémi Művész Céh éppen tíz évvel ezelőtt alakult meg. Innen szemlélve az egykori eseményeket, különleges jelentőséget kap a néhány művész baráti találkozójaként indult história, amelyből később sem hiányoztak a szubjektív mozzanatok, játékos elemek. A szerveződés, amely Veszprémben, a Balaton-felvidéken élő művészeket tömöríti, nemcsak a régiesen hangzó nevet vette föl, de van céhmestere, kulcsárja, céhládája, címere, és természetesen céhkancsója is, amelyből jóféle vörösbort tölthetnek a „behívótáblákkal” összehívott tagok poharaiba. A tradíciókat őrző, a jelen értékeit szaporítani igyekvő művészcsoport működésének igazi jelentőségét az adja meg, hogy modellértékűnek bizonyult. Tíz évvel ezelőtt az első magyarországi művésztársaságként jegyezte be a céhbíróság, s munkáját azóta is a folyamatosság, a vállalkozó kedv jellemzi, amely a többek között évente rendezett közös tárlatokban, kiadványokban mutatkozott meg. Láthatóan helyesnek bizonyult elképzelésük, amely szerint a kortárs magyar képzőművészetnek a főváros mellett szüksége van vidéki műhelyekre, ahogyan arra is, hogy a pusztulás évtizedei után egyre több helyen éledjenek fel a kultúra, a művészet nemes hagyományai. Márpedig a királynék városa, Veszprém, s a magyar kultúra évezredes központja, a tihanyi apátság éppúgy kínált példát, értékeket, ahogyan a balatoni táj még túlépítve barkácsolva is képesnek tűnik arra, hogy megőrizze szépségét, sokszínűségét. Az értékek sokfélesége szinte predesztinálta a Veszprémi Művész Céhet, hogy maga is a különböző stílusok, szemléletmódok együttélése jegyében szerveződjön, egyetlen szót írva zászlajára: a minőség feltétel nélküli érvényesítését. Igaz - és utal erre a mostani csoportos kiállítás is -, egy majd félszáz tagot számláló művészcsoport esetében éppen ez a legnehezebb, hiszen jó néhány olyan munka is a bencés galéria falaira került, amely legalábbis érlelésre szorult volna. De kiváló műből is került jó néhány a nézők elé. Somogyi Győző festményeitől, Géczi János montázsától kezdve Nagy Gábor grafikáin, Szelényi Károly fotográfiáin, Dienes Attila, Györgydeák György, Péterffy Gizella plasztikáin át Vásárhelyi János, Szekeres Károly tárgyaiig. Jeleként annak, hogy a céh- nem egyszerűen az első bejegyzett művésztársaság volt annak idején, de a legjobb úton jár, hogy megvalósítsa az értékőrzésre, teremtésre irányuló terveit. Ezt mutatja az a mintegy tucatnyi kiállítás is, amelyen a céhtagok a nagy közös bemutató mellett különböző veszprémi, Balaton környéki galériákban szerepelnek. A közönséggel való találkozás legideálisabb helyszíne azonban ezen a nyáron számukra kétségtelenül a tihanyi apátság volt, ahol naponta több ezren tekintették meg munkáikat. Ami pedig az apátság egyre karakteresebbé váló kiállítási programját illeti, érdemes megjegyezni, hogy a nyitottság és a minőség jegyében a Veszprémi Művész Céh bemutatója mellett az apátság két egyéni bemutatónak is helyet adott: a kőtár egyik termében P. Kopp Judit plasztikáit, a másikban Diner Tamás fotográfiáit mutatják be. P. Szabó Ernő Géczi János: Montázs