Napi Magyarország, 1999. augusztus (3. évfolyam, 178-202. szám)

1999-08-18 / 192. szám

1999. augusztus 18., szerda* Japán kulturális fesztivál A szigetország zenéje és tánca Augusztus 22-24-én japán kultu­rális fesztiválra kerül sor Budapes­ten. Az esemény célja a japán kul­túra és művészet megismertetése és megszerettetése Magyarorszá­gon. A fesztivál nonprofit jellegű, jegyeladásból származó bevételeit jótékony célra fordítják, nevezete­sen a Kézenfogva Alapítvány és a törökbálinti Kísérleti Általános Is­kola és Gimnázium támogatására. A rendezvény fővédnöke Göncz Árpádné, a Kézenfogva Alapít­vány kuratóriumának elnöke. A fesztivált hétfőn este 19 óra­kor nyitja meg Hámori József, a nemzeti kulturális örökség minisz­tere. A műsorban fellépő négyszáz előadó a távol-keleti szigetország zenei és tánckultúrájából mutat be különféle produkciókat, többek között hallhatunk régi és mai kó­rusmuzsikát és zenekari előadást, japán klasszikus dobegyüttest, lát­hatunk majd hagyományos japán öltözetben előadott régi táncokat, de modern balettet és kimonóbe­­mutatót is. A részletes program: 22-én, va­sárnap 11 órakor a Magyar Állami Operaház előtt japán klasszikus dobegyüttes játszik, közben kimonóbemutatóra is sor kerül. 23-án 19 órakor az Operaházban tesz a hivatalos megnyitó és az eh­hez kapcsolódó ünnepi műsor. 24- én pedig, ugyancsak az Állami Operaházban 19 órai kezdettel ke­rül sor a kulturális fesztivál esemé­nyeire. Munkácsi Nemzedékek nevelője Hetven éve halt meg Elek nagyapó Száznegyven éve, 1859. szeptember 30-án született, és hetven eszten­deje halt meg a legismertebb magyar mesemondó-író, Benedek Elek. A székelyföldi Erdővidéken, Kisbaconban látta meg a napvilá­got és hetven év múltán ugyanabban a házban hunyta le a szemét. Közben elvégzett egyet s mást. Befejezvén a budapesti egyetem bölcsészkarát, írói-közéleti pályá­ra lépett. Újságot, folyóiratokat szerkesztett, verseket, elbeszéléseket írt, lap­tulajdonos lett. Pósa Lajossal közösen indí­totta el Az én újságom című gyermeklapot. Különösen az ijúság, a gyermekek nyelvén szeretett és tudott írni, roppant fontosnak tart­ván a felnövekvő nem­zedék szellemi-lelki táplálását, hazafias-hu­manista nevelését. Hat kötetben gyűjtötte össze és jelentette meg Magyar mese- és mondavilág címmel, a mindmáig talán legfontosabb e tárgyban készült munkát, amely­­lyel ráirányította a figyelmet e pá­ratlan kultúrkincsünkre. Mese­könyvein immár az ötödik-hatodik nemzedék nő fel, s a mai kalózki­adásokkal végképp megszámlál­­hatatlanná váltak megjelent köny­vei. A hazafias nevelés szándéka, a történelmi nagyság felmutatása vezérelte 1905-ben útjára indított hatalmas vállalkozását is, a legna­gyobb magyarok panteonjának 18 kötetesre tervezett könyvsorozatát. A régmúlt nagy alakjaitól, fejedel­meitől, királyainktól kezdődően a reformkor szellemóriásaiig terjedő életrajzsorozat teljes megírását a történelem szakította félbe 1914- ben, az első világhá­ború vége pedig eltép­te az országtól Bene­dek Elek szülőföldjét. Az író-szerkesztő, aki 1887-1892 között or­szággyűlési képviselő is volt, 1920-ban ha­zatért kisbaconi ottho­nába, ott élte le hátra­lévő éveit. Vasárnap címmel hetilapot indí­tott, a számára min­denkor legkedvesebb gyermekeknek pedig a bűbájos Cimborát készítette. „Nem értheti meg Benedek Eleket, aki nem ismeri a pedagó­gia természetét - írta róla Páskándi Géza. Benedek Elek nem történettudós, nem is történet­filozófus. Ő az ifjúsági író, aki me­sél a történelemről, hogy kedvünk legyen tovább olvasni. Hogy ked­vünk legyen példákat követni.” A háromszéki Kisbacon Benedek­­kúriája ma emlékmúzeum, ahová mostanában - legalábbis a ven­dégkönyv tanúsága szerint - töb­ben látogatnak el Magyarország­ból, mint a környező, magyarok lakta szülőföldről. Ludwig Emil Cseh Gusztáv, Benedek Elek Megnyílt az Ady Endre Akadémia Debrecenben Határon innen és túl... Erkölcsi, szakmai és politikai üze­nete is van a Temesvárról indult, romániai forradalommal egyidős Ady Akadémiának - mondta Debrecenben Tőkés László. A Ki­­rályhágó-melléki Református Egyházerület püspöke a 10. al­kalommal megrendezett debrece­ni Ady Endre Akadémia megnyi­tóján emlékeztetett az egész nem­zetet átfogó segítségnyújtási buz­galomra, amely 1989-ben a ma­gyarságot jellemezte. Kenyeret, gyógyszert, ruhát küldtek Erdély­be, és Debrecenben megszervez­ték az Ady akadémiát, amely segí­tette a szellemileg is kiéheztetett magyar értelmiséget. A romániai bezártság, az anyanyelvű oktatás elsorvasztása, a magyar értelmi­ség kiszorítása hiányt idézett elő. Ezért nagy az igény a segítségre, amit az Ady akadémia nyújt az er­délyi értelmiségnek. Tőkés László szerint politikai üzenete is van a tízéves akadémiának. Nevezete­sen az, hogy a magyar nemzet ha­tárainkat meghaladó módon összetartozik. Ugyanazon kulturá­lis nemzet tagjai vagyunk, s ennek politikai nemzetként is meg kell nyilvánulnia. Végül Tőkés László hangsú­lyozta az erdélyi magyarság ott­honi képzésének fontosságát. Az erdélyi magyar egyetem a meg­maradás ügye. Szeptembertől egyházi magánegyetemként mű­ködik a nagyváradi Sulyok István Főiskola. Ennek hatókörét jövő évtől partiumi keresztyén egye­temként egész Erdélyre ki kíván­ják terjeszteni. Kroó Norbert, az Oktatási Mi­nisztérium helyettes államtitkára szerint fontos cél, hogy erős ma­gyar értelmiség dolgozzon a kör­nyező országokban. Ehhez kíván a továbbképzéssel hozzájárulni a debreceni Ady akadémia is, ame­lyet kiemelten támogat az oktatási kormányzat. Orosz István, az akadémia el­nöke emlékeztetett rá, hogy az utóbbi tíz évben csaknem kétezer erdélyi, kárpátaljai, felvidéki és vajdasági magyar értelmiségi hallgatója volt a nyári kurzusnak. Pósán László, az akadémia tit­kára elmondta: a csaknem tízmil­liós költségvetéssel működő aka­démiának az idén minden koráb­binál több, összesen 300 hallgató­ja van. A legtöbben - a résztvevők 75 százaléka - Erdélyből érkez­tek. Az idei továbbképzésen a pe­dagógia-, a közgazdász-, a ma­gyar nyelv és irodalom- és a törté­nelemszekciók mellett most elő­ször elektronikussajtó-szekciót is indítottak. A Segítő Jobb Alapítvány tá­mogatásával az akadémia kereté­ben 50 határon túli magyar orvos vesz részt a továbbképzésen. Az akadémiával egy időben és ahhoz kapcsolódva tartják az úgyneve­zett infektológiai szekciót, ame­lyen nemcsak magyar, hanem összesen 16 országból érkezett külföldi orvos is részt vesz. A fe­nyegető fertőzések megakadályo­zásával, illetve kezelésével foglal­kozó szekciót a Soros Alapítvány támogatásával rendezték meg. MTI Kultúra Színészbüfé Városról városra - utazás, szerepek B­ár Hamletet, Júliát, Bánkot és Mária főhadnagyot játszanak, mégsem látjuk őket moziban, televízióban, hangjukat nem hall­juk rádióban, de még csak külhoni szappanoperák epizodistája­­ként sem. Mégis éppoly népszerűek, akár budapesti kollégáik abban a városban, ahová szerződésük és szívük köti őket. Ebben a számunkban Kiss Lászlót (képünkön), a Miskolci Nemzeti Színház színművészét mutatjuk be. Tizennyolc éve él Magyarorszá­gon, de állampolgársága szerint mind a mai napig szlovák. Idén végre rászánta magát, s kéri ho­nosítását. - Édesapám a negyvenes években, amikor a müncheni szerződés értelmében a Felvidé­ket visszacsatolták átmenetileg, magyar állampolgár volt, így csak honosítási kérelemre van szükségem. Pozsonyban született, ahol mint mondja, nem jó magyar­nak lenni.­­ Annak, aki külföldön kívánt tovább tanulni, Selmecbányán kellett érettségiznie szlovák nyel­ven. A felvételi első fordulója is kint zajlott a pozsonyi főiskolán, mondanom sem kell, nem magya­rul. A további két vizsga már a bu­dapesti színművészetin zajlott. Kétszer nem sikerült bejutnia, elhelyezkedett hát a komáromi Jókai Színháznál, mint segédszí­nész. Harmadik alkalommal nem a tehetség pártolt el tőle, Szlová­kiából nem küldték utána a szük­séges papírokat. - Majdnem sírva baktattam lefelé a főiskola lépcsőjén, ami­kor találkoztam Székely Gábor­ral, aki akkor a Nemzeti Színház művészeti vezetője volt. Ő fel­vett a nemzeti stúdiójába. Hiába, ugyanis nem engedték át a határon. Közben a kassai társulathoz szerződött, ahol mind komo­lyabb szerepeket osztottak rá. Negyedszerre végre minden aka­dály elhárult, s 1981-ben felvé­telt nyert a Színház- és Filmmű­vészeti Főiskolára. Bár a határon túli magyar nyelvű teátrumok visszavárják az anyaországban tanult színészeket, László után nem érdeklődtek, így elfogadta az ajánlatot, s több osztálytársá­val együtt a Veszprémi Petőfi Színházat választotta. - Ennél a társulatnál még nem találtam magamra. Furcsa, önfejű, kemény ember voltam. Harmadik, s egyben utolsó éva­domban végre fantáziát láttak bennem, és jó szerepeket aján­lottak. Későn, én már elkötelez­tem magamat Zalaegerszegre. Két röpke év után László in­nen is távozott. - Az első évadban még jól éreztem magam, a másodikban azonban már nem volt felhőtlen kapcsolatom az igazgatóval. A rendszerváltozás évében Zalaegerszegről Szegedre veze­tett az útja. - Ebben a színházban mindig akkor történt vezetőségváltás, amikor egy direktor hivatalba lépését követően a társulat mun­kájának színvonala végre emel­kedni kezdett. 1996-ban megkapta a Makó Lajos-díjat.­­ A frissen kinevezett igazga­tó gratulált, majd megköszönte addigi munkámat... A Varga Mátyás vezette Sze­gedi Színkör tagjául szerződött. Ez a kis csoportosulás, bár 1992- től működött, csak négy évvel később alakult önálló színházzá. Éppen, amikor Lászlónak, több kollégájával együtt a Szegedi Nemzeti Színház új vezetése nem hosszabbította meg szerző­dését. - Váratlanul felhívott Hegyi Árpád Jutocsa, a miskolci társu­lat igazgatója, s olyan szerepeket kínált, amelyekre nem lehetett nemet mondani. Mindamellett a Tisza-parti városban már nem igen akadt munka számomra. Szeged és Miskolc ország­úton 283 kilométerre fekszik egymástól, ezt a távolságot au­tózza végig tavaly óta László munkahelye és lakása között. Ti­zennégy éves fia is az alföldi vá­rosban él, édesanyjával, akitől már évek óta elvált. - Az életben nem szeretek az előtérbe tolakodni, inkább figye­lek. Mozog, dolgozik bennem a Szerep. Volt, hogy télen, éjfélkor felkeltem, és sétára indultam a színészház körül. Kérdezgettem a játszandó figurától: ki vagy, gyere, mutasd meg magad! Ad­dig, amíg egyszer cső belém költözött. Minden szerepért meg kell szenvedni, s én azt hiszem, nem idegen tőlem a szenvedés. Ditzendy Attila „Majdnem sírva baktattam lefelé a főiskola lépcsőjén” A SZERZŐ FELVÉTELE JA MAGYARORSZÁG*13 TÍZ év: tradíció és értékteremtés A Veszprémi Művész Céh kiállítása Tihanyban „Miután 1987-ben eldöntöttem, hogy Salföldre költözöm, kilép­tem a szövetségből, budapesti csoportokból, és kerestem a kap­csolatot a veszprémiekkel. Szá­momra ismeretlen kollégákkal ta­lálkoztam... Beszélgett­tik, hogy létre kellene hozni valamit, ami összefogja a művészeket. Meg­hívtam őket Salföldre, birkapör­költre...” - Somogyi Győző festő­művész egy alkalommal így em­lékezett vissza annak a művész­­csoportnak a megszületésére, amely közös kiállítását 1999 nya­rán a tihanyi bencés apátság galé­riájában rendezte meg. Nem az el­ső nagy kiállítása volt ez a cso­portnak, vélhetően nem is az utol­só. Egy szempontból azonban mindenképpen különlegesnek ne­vezhető: a tárlat arra is emlékez­tet, hogy a csoport, a Veszprémi Művész Céh éppen tíz évvel ez­előtt alakult meg. Innen szemlélve az egykori eseményeket, különleges jelentő­séget kap a néhány művész baráti találkozójaként indult história, amelyből később sem hiányoztak a szubjektív mozzanatok, játékos elemek. A szerveződés, amely Veszprémben, a Balaton-felvidé­­ken élő művészeket tömöríti, nemcsak a régiesen hangzó nevet vette föl, de van céhmestere, kul­csárja, céhládája, címere, és ter­mészetesen céhkancsója is, amelyből jóféle vörösbort tölthet­nek a „behívótáblákkal” összehí­vott tagok poharaiba. A tradíció­kat őrző, a jelen értékeit szaporíta­ni igyekvő művészcsoport műkö­désének igazi jelentőségét az adja meg, hogy modellértékűnek bizo­nyult. Tíz évvel ezelőtt az első magyarországi művésztársaság­ként jegyezte be a céhbíróság, s munkáját azóta is a folyamatos­ság, a vállalkozó kedv jellemzi, amely a többek között évente ren­dezett közös tárlatokban, kiad­ványokban mutatkozott meg. Lát­hatóan helyesnek bizonyult elkép­zelésük, amely szerint a kortárs magyar képzőművészetnek a fő­város mellett szüksége van vidéki műhelyekre, ahogyan arra is, hogy a pusztulás évtizedei után egyre több helyen éledjenek fel a kultúra, a művészet nemes hagyo­mányai. Márpedig a királynék városa, Veszprém, s a magyar kultúra év­ezredes központja, a tihanyi apát­ság éppúgy kínált példát, értéke­ket, ahogyan a balatoni táj még túlépítve­ barkácsolva is képesnek tűnik arra, hogy megőrizze szép­ségét, sokszínűségét. Az értékek sokfélesége szinte predesztinálta a Veszprémi Művész Céhet, hogy maga is a különböző stílusok, szemléletmódok együttélése je­gyében szerveződjön, egyetlen szót írva zászlajára: a minőség fel­tétel nélküli érvényesítését. Igaz - és utal erre a mostani csoportos kiállítás is -, egy majd félszáz tagot számláló művész­csoport esetében éppen ez a leg­nehezebb, hiszen jó néhány olyan munka is a bencés galéria falaira került, amely legalábbis érlelésre szorult volna. De kiváló műből is került jó néhány a nézők elé. So­mogyi Győző festményeitől, Géczi János montázsától kezdve Nagy Gábor grafikáin, Szelényi Károly fotográfiáin, Dienes Attila, Györgydeák György, Péterffy Gi­zella plasztikáin át Vásárhelyi Já­nos, Szekeres Károly tárgyaiig. Je­leként annak, hogy a céh-­ nem egyszerűen az első bejegyzett mű­vésztársaság volt annak idején, de a legjobb úton jár, hogy megvaló­sítsa az értékőrzésre, teremtésre irányuló terveit. Ezt mutatja az a mintegy tucatnyi kiállítás is, ame­lyen a céhtagok a nagy közös be­mutató mellett különböző veszp­rémi, Balaton környéki galériák­ban szerepelnek. A közönséggel való találkozás legideálisabb helyszíne azonban ezen a nyáron számukra kétségtelenül a tihanyi apátság volt, ahol naponta több ezren tekintették meg munkáikat. Ami pedig az apátság egyre ka­rakteresebbé váló kiállítási prog­ramját illeti, érdemes megjegyez­ni, hogy a nyitottság és a minőség jegyében a Veszprémi Művész Céh bemutatója mellett az apátság két egyéni bemutatónak is helyet adott: a kőtár egyik termében P. Kopp Judit plasztikáit, a másik­ban Diner Tamás fotográfiáit mu­tatják be. P. Szabó Ernő Géczi János: Montázs

Next