Napi Magyarország, 2000. február (4. évfolyam, 26-50. szám)
2000-02-02 / 27. szám
____________________ • _______________ 2000. FEBRUÁR 2., SZERDA , . ________________________________ Napi Magyarország \3 Csoóri Sándor hetvenéves^ \f\* Lászlóffy Aladár Hiába szól „lelkiismeretre” a bepingamozás valamennyi emberi lényben. Kicsi robotszerűségek gépiesen szűk öntudatára, inkább önérzetére, hiúságára futja ebből az eredendő betáplálásból. Olyanra, ami úgysem igen számít, csak azok teljesítményének fényében látszik, akik felállítják a Pitagimisz-tételeket, felépítik az akadémiák kupoláit s a poézis Eiffel-tornyait, meghatározzák a Manhattanét felhőkarcoló ritmusát s az akropoliszok oszloprendjeit. Az intézményemberek hagyománya a végtelenből jött, közeleg a magyar művelődésben is. A hídlábak ők, akik megpályázott támogatás nélkül, avas jakvaj ösztöndíjjal mennek az ösztön után Tibet irányába, vagy vállalnak meghatározatlan idejű kiküldetéseket Rodostóba, esetleg a sosem létezett Osztrák-Magyar Monarchia erdőségeibe, ha éppen nem lyukasztanák ki bőrüket a Trianon előtti vagy utáni Segesvárokon. Annyi minden mellett azért is tartozik ez mai ünnepeltünk viselt dolgaihoz is, mert tőle idézem az egyik lehető legpontosabb diagnózist az ügyre: „...a mi korunk rengeteget tud, de nem volt még idő, amikor ez a tömérdek tudás ilyen keveset ért volna... E nagynak nevezhető kor összevissza tördelte az emberek jellemét, és sokan éppen ezért képesek túlélni bukásukat. ” Akkoriban, amikor az ellenállás egyenesen őrültségnek vagy délibábnak tűnt, a történelem bármelyik szeletében kimutatható: a falunik menő őrült hősök elenyésző kisebbségben voltak. Annyival volt jobb a helyzet mégis akkoriban, hogy még előttünk volt a jövő. Annál többre lehetne értékelni, hogy ma viszont már előttünk a múlt! Ne felejtsük annak a nemzedéknek egyik legobb fűtőanyagát, a folytonos reményt, hogy izegve-mozogva, sorok közt lóugrásban ugratva a cenzort, és nyíltan feszítve a húrt, egy kicsivé több szabadsághoz lehet jutni. Ma a politikai neurózisban szenvedő beteg saját fejében hordja a vasfüggönyeit, amint Arthur Koestler megjósolta. Az olyan egyetemes magyar személyiség hatását, mint amilyenné Csoóri Sándor intézményember, nemzeti mindenes, világszövetségek és kuratóriumok érdemes elnöke s a többi, s a többi vált a saját és a nemzet elmúlt három-négy évtizedének örököseképpen, megkerülni, semmibe venni már nem lehet, de mondvacsinálni, címkézni, megpróbálkozni a lefokozásával (még vagy már) nagyon is lehetséges. Csoóri Sándor nem a fellegekben járó poézis megtestesítője. Az elsők között volt, jó harminc-harmincöt éve, akik elismerték, hogy az Árpád-háznak se lenne joga az internacionalizmus falova számára a legobb kapuink lebontásával szavazni meg a feltétlen bizalmat. És ha ma a globalizáció falova csupán más néven futtatott táltos, Pegazus, Incitátus, ugyanannak a spanyol lovasiskolának a spanyolcsizmájában balettezve a porondon? Mert mennyi is ebben a koreográfiában a Szózatból az a „ekívül”, ha nehezen lfogadható, hogy valami egyre zsugorodó jégtáblára hasonló, s körül az óceán, s mi nem vagyunk pingvinek? Csupán mások határozzák meg, és másoknak kell meghatározniuk, hogy erkölcsileg, kulturálisan, nyelvhez, rokoni szálakhoz varrva, fűzve, bilincsévé mekkora, s hányan lakjunk rajta? Legyinthet bárki, hogy rajtunk már egy kis pátosz, egy kis belátás, egy kis fogadkozás aligha segít. Ez a kor, ez az emberiség úgy elmerült, úgy elveszett a részletek kideríthetetlenségének gondjaiban, hogy soha nem végezhetne, hogyha ez volna a tennivalója. Csoóri Sándor érdeme vagy bűne, hogy az állandóságra emlékeztet, hogy egész léte derűsen és következetesen feidézi, folytatja az eredeti irányba vezető vonzalmakat, elgondolásokat az elrelativizálódás, a megalkuvás, az apró árulások korában. Az a konstans tényező testesül meg benne, amit egyáltalán nem szeret, nem értékel az olcsó rugalmasság, mely hol toleranciának, hol mély bölcsességnek, hol magaspolitikának szeretné kiadni magát. A költőknek nem dolga a politika, persze. Csak Magyarországon tradicionális. Legalábbis Erdélyben. A fehéregyházi síktól az RMDSZ szamárköhögés-rohamaiig mintha mégis. S mi lett volna, ha Zrínyinek, ennek a „kiművelt főnek”, európai intellektusnak nem kellett volna egy török áfium primitívájával szembefordulva pazarolni az energiákat? Az az arkangyal, aki a teremtés előtt belefújt a harsonájába, hogy szilencium, a Nagyságos Úristen most teremteni fog, talán az volt az első politizáló magyar költő. Csoóri Sándor Durcás óda a pompeji katonához című költeményéből idézek: „Híres vagy pajtás, pedig te csak egyszer haltál meg őrhelyeden, nem úgy, mint mások. ” Ezzel köszöntöm a Hattyúkkal ágyútűzben, ágyúkkal hattyúgőzben továbbvonuló költőt. Ahogy könyve dedikációjában ő maga fogalmazta: „továbbra is ágyútűzben, nemcsak hattyúkkal, néha barátokkal is”... (Elhangzott az írószövetségben, a költő tiszteletére rendezett ünnepségen.) Fotó: Burger Zsolt Új elnökök, új szakkollégiumok: Őrségváltások a Nemzeti Kuratóriumnál • P. Z. ^ ? Tegnap délután a Stefánia-palotaként közismert Magyar Honvédség Művelődési~IiIflIEIm Tóth Erzsébet miniszteri biztos^, a Magyar Mozgókép Közalapítvány főtitkára ismertette azokata változásokat, amelyek a szakkollégiumok összetételében végbementek annak következtében, hogy a régi tagság mandánmá . 1999. december 31-én lejárt 1998. május 1-jéig a Nemzeti Kuratórium elnöke úr. Bihari Mihály volt, tagjai: Csoóri Sándor, Kodolányi Gyula, Pohárnok Mihály, Vásárhelyi Miklós, Vincze Mátyás, dr. Vízi E. Szilveszter. 1998. május 1-jétől az elnöki tisztségre jelölt személy Kottár Lajos. Tagjai: dr. Bihari Mihály elnök (1999. július 1-jéig), BayerZsolt (1998. december 1-jétől), dr. Kádár Béla, Kodolányi Gyula, Koncz Erika (1998. december 1-jéig), Kőhalmi Ferenc, Pohárnok Mihály, Vásárhelyi Miklós (1999. július 1-jéig), Vincze Mátyás. Az ellenőrző bizottság tagjai 1998. május 1. óta Lengyel László elnökletével Bányai Júlia, Varga Zsuzsa (1999. január 1-jéig), Vas Imre (1999. április 30- tól). A főtitkár Tóth Erzsébet. A leköszönő szakkollégiumok közül az animációs kollégium összetétele változatlan maradt Szemadám György, Kecskeméti Kálmán, Szeredás András személyében. A dokumentumfilmes kollégium régi összetétele: Losonczi Ágnes, Tar Sándor, Ferge Zsuzsa, Ember Judit. Az új kollégium munkájában Kövesdy Gábor, Ferge Zsuzsa és Ember Judit vesz részt. A leköszönő játékfilmes „csapat” összetétele: Gombár Csaba, Hartyánái Jenő, Horváth Z. Gergely, Költő Miklós, Mezey Katalin, Parti Nagy Lajos, Zalán Vincze. Az új szakkollégium tagjai: Granasztói György, Árvai Jolán, Schulcze Éva, Kolló Miklós, Körösi Zoltán, Sándor Pál, Tolnai Ottó. A kutatási, képzési, kísérleti film, könyv- és nyriaj-kiadói kollégiumban (4.K) eddig Lányi, András, Báron György, Kövesdy Gábor, Szilágyi Ákos és Szilágyi Gábor foglalt helyet. Az új társulat tagjai: Lányi András, Báron György, Hartyándi Jenő, Szilágyi Ákos, Szilágyi Gábor. A filmforgalmazói és video(Tóth Gy. László, Gyertyán Ervin, Király Jenő, Réz András, Török Gábor), a népszerű-tudományos (dr. Bencze Gyula, Bálványos Huba, Lugossy László, dr. Matos Lajos, dr. Vámos Tibor) és az Art-mozi üzemeltetői (Szalai Annamária, Schrankó Péter, dr. Pintér István) kuratórium összetétele változatlan maradt. / Az egyházi év népköltészete Palóc búcsú MTI Az egyházi néphagyományok ápolására hirdet versenyt a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének balassagyarmati szervezete. Nevezhetnek a keresztény ünnepkör hagyományait gyűjtők és mindazok, akik előadóként részt vesznek a gyarmati Szent Anna-napi palóc búcsúban. A nagycsoportos óvodásoktól a középiskolásokig várják fiatalok jelentkezését, akik népénekeket, imákat, legendákat, dramatikus szokásokat gyűjtenek családjukban, rokonságukban, falujukban. A kezdeményezés „a hagyományokat őrző vallásos műveltség életbentartását szolgálja, s ennek révén a jövő nemzedék nevelésének is javára lesz”. Az egyházi népköltészet gyűjtésének hozadékaként nőhet a közösségek identitástudata, a palóc települések kapcsolata. A nevezési határidő február 29-én zárul. Az elődöntőkre április első felében, a döntőre július 29-én, a Szent Anna-napi palóc búcsú alkalmából kerül sor Balassagyarmaton. m. P. Szabó Ernő betve Zola nevét hallva regénycímek jutnak eszünkbe: a Nana, a Germinal, A patkányfogó s a többi könyv, a sok ezer oldal, a naturalista regényirodalom legizgalmasabb, leggazdagabb fejezete. Aztán a híres-hírhedt Dreyfusperre gondolunk, s az író szállóigévé lett felkiáltására. ./accuse!” (Vádolok!). A Zolaéletmű harmadik, a fentieknél nem kevésbé izgalmas része korának útkereső művészeivel, az impresszionistákkal, posztimpresszionistákkal kialakult (fegyver)barátsága, amely az 1866-os kiállításról írt bírálatával, Manet műveinek védelmével kezdődött, s később oly szomorú véget ért a gyermekkori baráttal, Cézannenal való konfliktusával. Zola külső megjelenéséről is leginkább azt a képet őrzi az utókor, amelyet Édouard Manet 1868-as festménye alapján alakított ki róla A fiatal írót látjuk a képen, íróasztal mellett, kezében albumot tartva Az asztalon könyvek, a falon japán metszetek, az európai művészet megújulásának forrásai, Manet Olympiájának reprodukciója, s az asztalon álló tintatartó mögött Manet 1867-es katalógusa Zola hosszú hetekig ült modellt a képhez, sokszor szóvá tette, hogy a jelentéktelen részleteket a festő magától is kitalálhatja „Azt már nem! - felelte Manet. - A természet nélkül semmire sem megyek. Én semmit sem tudok magamtól kitalálni.” Zola kommentárja szerint ez volt a titka Manet tehetségének: „Figyel, és amit lát, egyszerűen és elegánsan megörökíti.” Nos, Zola életművének negyedik egysége (is) a figyelem, az „egyszerű, elegáns megörökítés” jegyében keletkezett, s nem kevésbé izgalmas, mint az író, a közíró, a művészeti író tevékenysége. Még akkor sem, ha az a vizuális kép, amely az íróról születik, sokkal kevésbé hízelgő rá nézve, mint amilyet Manet festett róla A fényképek, amelyeket maga készített magáról (az egyébként saját maga kitalálta pneumatikus kioldószerkezet segítségével) idősödő, kopaszodó, szakállas, bajuszos férfit ábrázolnak. Ötvenöt éves volt, amikor első fényképeit elkészítette. Irodalmi munkássága gyakorlatilag befejeződött. Ekkor támadt fel érdeklődése a fotográfia iránt. A dolgozószobája falára írt jelszót kissé megváltoztatta: a „Nincs nap egyetlen sor nélkül”-ből „Nincs nap egyetlen fotó nélkül” lett. A fogadalmat betartotta, élete hátralévő hét évében mintegy hétezer felvételt készített. Évente ezret, naponta hármat. Négy különböző gépet használt, felvételei kidolgozására két laboratórium szolgált. 1979-ben jelent meg képeiből az első album, 1982-ben, a nemzeti örökség évében valósították meg az akkor már öt éve húzódó tervet: a Chateau d’Eau galéria megrendezte a Zolának szentelt első kiállítást. A felvételek elsősorban az író családi környezetét ábrázolják. Zolát a feleségével, Alexandrine Meleyvel - akit 1870-ben vett el -, amint rue de Bruxelles-i házuk kertjében állnak, a szökőkút előtt. Az élettársat, Jeanne Rozerot-t, aki húszéves volt, amikor az íróval 1888-ban megismerkedett, s aki nemcsak csodálatos hajzuhatagával bűvölte el Zolát, de magához láncolta a két neki szült gyermekkel is. A képek jó részén éppen ők szerepelnek, az 1889-ben született Derűse, és az 1891-ben viágra jött Jacques. Leckéjüket írják, a kertben játszanak, vagy épp a fényképezés titkaiba avatja be őket édesapjuk. Zolát megigézték Párizs utcái, a Tuileriák kertje sétálóival, játszó gyermekeivel, a hóborította Monceau park, de az új, Hausmann báró építette metropolis is. Megörökítette a Szajnát gőzhajóival, s vissza-visszatért a századfordulón a technikai fejlődés jelképének számító vonat látványához. Fotózta a virágzó gyümölcsfákat meg a cigány lányokat Médan mellett, amint végtelen vándorlásaik közben néhány percre megálltak a fényképezőgép kedvéért az út mellett. Két sorozat különös figyelmet érdemel: az egyik Londonban készült 1898-99-ben, a Dreyfus-per miatti önkéntes száműzetése alatt, a másik 1900-ban, a viágkiállítás lázában égő Párizsban. A brit fővárosban a felfedező szemével vizsgálódott: a különleges részleteket, idegen ízeket kereste. A fény városában, a világkiállítás épületei között a krónikás alázatával dolgozott. A több mint egy négyzetkiométeres területen emelt épületekről százával készített felvételeket. Az Eiffel-torony magasából mutatja az 1878-as világkiállításra épült Trocaderót és az Iena hidat. A hídon túlról az 1900-as világkiállítás büszkeségét, a különös tornyot fotózza, amely „merész vas- és acélszerkezetével” köti össze egymással a XIX. és a XX. századot, s amelynek „légies és időtálló” ívei nemcsak a technika nagyszerűségét, hanem Zola írói ars poeticáját is felidézik: „Olyan tisztán és csupaszon szeretném visszaadni a gondolatot, amidőn az megjelenik átlátszóságában és gyémántkeménységében a mondat kristályában.” P. Szabó Ernő ______________________ Tiszta, gyémántkemény képek " Emile Zola, az újra felfedezett fotográfus Az író családja körében, 1898 eMeRTon-mjaki ■ MTI Az elmúlt évben nyújtott kiemelkedő,könnyűzenei teljesítményéért Keresztes Ildikó nyerte el Az év énekesnője, Gondás Péter perig Az év énekese címet. A Magyar Rádió Rt. elnöke és művészeti igazgatója - a kuratórium javaslatára- 18 kategóriában ítélte oda az eMeRTon-díjasa. Az év musicalénekese Miller Zoltán, musical-énekesnője Szinetár Dóm. Az év folkegyüttesének a Vujicsics bizonyult, a dzsesszformációk közül a Trio Midnight. Az év hangszeres szólistája Horváth Kornél ütős. Az esztendő felfedezettje a Hansfarian World Music Orchestra. A legjobb hangmérnök: Schlotthauer Péter. A Pódium Duó lett az év nosztalgiaegyüttese. Az életműdíjat Payer András kapja Az év rádiós produkciója díjat Csermely Zsuzsa kapja a Viva című CD gondozásáért. Malek Miklós Kürtversenye lett az év kiemelkedő zenei alkotása A legjobb zenei rendezés (Jónás könyve) díja Huszti Zoltánnak jutott. A zsűri az Omega népstadionbeli fellépését minősítette az év koncerteseményének. Az év zeneszerzője díjat Vukán György kapja az Egy hazában című albumért. Posztumusz kitüntetést kapott id. Herrer Pál.