Napjaink, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1968-02-01 / 2. szám
Fazekas József Apám Apám kezéből Elnyűtt bakancsát kiszáradtak a gyengeségek cigányok hordják, s beültetett szívébe elkoptatni végleg vagy ötven évet, visszajáró gondját. Ilyen-olyan sorsát Magamhoz szorítom, sose panaszolta, meszes csontját érzem, nem vágott rám szóval s hogy erősödjem magába fojtotta, föl-fölemelem. Hamisság és valóság (Folytatás az 1. oldalról) saját felmérését mutatta nekem — egy városi általános iskolában kiforgatta a szemétkosarakat, tartalmukból akarván következtetni arra, milyen fokú a gyermekek „táplálási színvonala”. Talált vajas zsemlét, félig rágott almát, kolbászvéget, éppen csak megkóstolt tortaszeletet, és diadalmasan összegezte véleményét: a gyerekek túlzottan ellátottak. Lelki szemeim előtt megjelent két nyűgös csemetém, amint egymás tányérját méregetik, öcsi azért méltatlankodik, mert Ildinek néhány kanállal kevesebb levest kell elfogyasztania. Nosza, az anyjuk tölt még a lánykának, mire Ildi felsír, hogy most már hozzá se nyúl. Rajta, apa, csapj közéjük a szó vastagabbik végével, nehogy felboruljon a családi béke. És apa a saját gyerekkorára gondol, amikor árgus szemekkel figyelte, nem kap-e Jóska többet a ciberelevesből, mert akkor rögtön felhördült: „Jóska talán többet érdemel?!” Kérdeztem a fiatalembert, úgy véletlenül nem jutott eszébe, hogy ezek a városi gyereke kék miért nem kívánják az ételt? Például azért, mert nem lehetnek igazán gyerekek, keveset futkározhatnak, mozoghatnak, mozgásigényüket félig sem tudják kielégíteni, örül a szülő, ha „marad” a gyerek, ül a tv előtt, mereszti a szemét. „Addig legalább nem rendetlenkedik”. Vacsorakor pedig a saját gyerekkora emlékeivel szeretné felkelteni étvágyát, azaz jön hajdanvolt nyomorúsága kisded meséivel. Azt azonban elfelejti, hogy az étel ugyan aránytalanul kevesebb volt, de ő kedvére nyargalászhatott a keserűlapuval benőtt grundokon, melyeket azóta beépítettek, vagy tízéves korában már fáért járt az erdőre, avagy szeles borjakat hajkurászott ér végesincs legelőkön. Ezek, a gyerekek szintjén, a növekvő jómód gondjai, melyeknek nem csupán étkezési vonatkozásai vannak, erkölcsiek is, természetesen. A változott körülményekhez való igazodás pedagógiában való jártasságot is kíván. Amikor a szülő a maga gyerekkorával hozakodik elő — hogy „ő milyen jó, szófogadó gyerek volt” — nevetségesen kiszolgáltatja magát fia-lánya kedélyes rögtönzéseinek. Egy világ választja el őket, egy olyan világé, mely felhalmozta az anyagi jómód kellékeit, de az azokkal való élés új fogazóit még nem munkálta ki kellően, s főleg nem terjesztette el széltében-hosszában. Így értem tehát fentebb hangoztatott igényemet, társadalmi létünk mennyiségi oldalainak mérés szintjére kell emelnünk az „érem másik oldalának" tudományos mérését is, az elvárt minőség csak abban az esetben realizálódhat társadalmi méretekben, ha biztosítani tudjuk a szükséges feltételeket. Valójában tehát arról van szó, hogy hamis illúziók ódon aspektusából „siratnánk” a falu ősi rendjének felbomlását. Ennek örülünk. Aggodalmunk forrása inkább az, hogy a városba szakadt „atyánkfiait” egyelőre még nem tudjuk fogadni az életmód-váltást elviselhetőbbé tevő ismeretekkel, valamiféle városlakói „kódexszel” vagy micsodával. Tele vagyunk magunk is tétovasággal, csak találgatjuk, mit értsünk urbanisztikán. De legalább találgatjuk. Némely „falupárti” ilyesmit is rebesget, ne csak arról beszéljünk, hogy a falu „városiasítása”, szóljunk végre így is: a város „falusiasítása”, azaz a falu előnyeit, jó levegőt, csendet, az emberi kapcsolatok meghittebb bensőségét átpalántálni a városba. Valljuk be, gombamód szaporodó tennivalóink közepette alig van időnk arra, hogy akár legközvetlenebb munkatársainkat is „embermélységűen” megismerjük, kapcsolataink felszínesek, s mert felszínesek, nem kívánjuk egymás társaságát, inkább leülünk a tv elé, az egész világot akarván megismerni, miközben elveszítjük közvetlen valóságunkat, barátsággá érlelhető emberi kapcsolatainkat. Nem miskolci gondok ***% szegedi barátom beszélte, hogy városában „idegenül ható-mozgó” emberek kezdenek feltünedezni, mióta a környéken gázipar-telepítésbe fogtak. Statisztikával ugyan nem rendelkezett, de tapasztalataiból erre a következtetésre jutott: Szegeden is növekedni fognak a garázdaság, izgágaság bűnesetei. A munkásszállók frissen toborzott lakói, kiszakadván megszokott környezetükből, s mert nem rendelkeznek a városban élés elemi tudnivalóival sem, fizetéskor ellepik majd a mulatóhelyeket és lesz a „bunyó”. Ha valóban életrevaló népművelő, ismeretterjesztő mechanizmusunk volna, alighanem gyorsan felfigyelne a fejlődés támasztotta új igényekre, s a munkásszállókban legkevésbé az űrrepülésről tartanának előadásokat. .. Nemrégiben egy nagyon értelmes és nagyon törzsökös városi pincér javasolta nekem: kérdezzék meg egyszer a pincéreket is, milyen típusú vendégeket kedvelnek — a törzsvendégeket, akiktől nem kell félni, hogy meglógnak a cehhel, ha esetleg felöntenek a garatra, nem borítják fel az asztalt, nem törnek poharat, nem kötnek bele a szomszédos asztal nővendégeibe. Sajnos, uram — tárta szét karját — az én vendégeim 80 százaléka nem törzsvendég, és örökké résen kell lennem. Száz közül csak egy legyen, aki meglép fizetés nélkül. Szóval Miskolcon nem leányálom pincérnek lenni, elhiheti... Ebből is felsejlik a probléma: természetünkből adódóan, némi félszszel szemléljük azt az embert, akit sose láttunk, s abból a meggondolásból, hogy „jobb félni, mint egyszerre megijedni”, állandó jelleggel tartunk valamitől. Ezzel is azt kívánnám érzékeltetni, hogy létünk társadalmi feltételeiben ismeretlen tényezők sokasága halmozódik fel, melyek leküzdésének legjárhatóbb útja: a tudományos megismerés. El lehet képzelni, mennyire szorongásos annak a lelkiállapota, aki máról holnapra becsöppen a város forgatagába, faluról jön, egy másik világból — és egy idő után feldonganak benne az „elhagyott éden” hamis melódiái. Az embert mozgató léttörvények aligha tudták volna kimozdítani megszokott környezetéből, falujából, ha otthon megtalálta volna számítását. Talány még számunkra, akik az életmód-váltással járó nehézségek tanulmányozásának legkezdetén állunk, hogyan lehetne jelentősebb veszteség, belső megrázkódtatás nélkül városlakóvá „segíteni” új sorstársainkat. Mi már húsz éve eljöttünk, s ha aktualizálható népdalra gyújtunk, még mindig szülőfalunkat rögtönözzük bele: „A ... dombtetőn / Integet a szeretőm...” De azért mi már ott tartunk, hogyha netán Pesten jön ránk a dalolhatnék, Miskolcnak hódolunk kedveskedőn és egyre érzelmesebben. Miskolcnak, kenyéradó városunknak... A l rtr melyben élünk, tenden- kor, diává integrálja a városiasodást — amint mondani szokás: „ez a jövő zenéje”... Úgy véljük tehát, helyes úton járunk, amikor e kor jelenség tanulmányozását sürgetjük, a mennyiségileg lerakódó tényanyag minden oldalú mérését szorgalmazzuk. A faluból elvándorlók aspektusából való eszmefuttatásomat az látszik indokolni, hogy a városi lakosság feltöltődése elsősorban innen történik. Ezek az emberek odahaza megvoltak a még ma is legközkeletűbb „tömegkommunikációs” eszközzel, a pletyka, a szóbeszéd tájékoztatási módjával is. A városi életmódban való eligazodáshoz ez már édeskevés. Az ezerszám termő híranyagot gyorsan és ellenőrzött pontossággal kell szállítani nekik, belevegyítve a szocialista tudatépítés valóban evilági szempontjait —, s erre csakis a korszerű tömegkommunikációs eszközök képesek. Hamis nosztalgiák helyett a valóságba kapaszkodjanak, a tényekbe, s ezeket asszimilálják létük mindennapjává. A kielégítő közérzet jótékonyan hat majd vissza társadalmi tevékenységükre is. GULYÁS MIHÁLY 2 SZ. KOVÁTS LAJOS Közüggyé vált közügyek Új év következik s nem egyszerűen az elmúltra egy újabb. Mindenki előre tekint, mintha minden múlt jelentősége elhalványult volna, és csak a jövő szabná meg az életünket. Az ország társadalma mindenekelőtt a változás izgalmát éli át a köz- és a magánélet összefonódott problémáiban. A mechanizmus népszerű szóvá lett, s nincs az a táncdalfesztivál, vagy FTC-eredmény, mely a hétköznapokon, a papucsban töltött pihenőidőben is érdekesebb lenne, mint a részesedés, fejlesztés, árformák, az áruk pályái, a felmondás új szabályai — egyszóval mindaz, ami máris ismert. A leglényegesebb talán éppen az, hogy az újságcikkek, a szemináriumi anyagok, de a munkahelyeken és presszókban folyó viták, latolgatások nem jelszavak átélése, értelmezése körül forgolódnak, hanem valódi esélyeinket mérlegelik. Társadalmunknak minden eddiginél nagyobb része számára az érzelmi kötődések helyett elkövetkezett a gondolkodás időszaka. A nagybetűvel írt általánosságok, mint Hatalom, Emberiesség, Hatékonyság, Erkölcs — most mindinkább konkrét tartalmat nyernek, a szabadság egyre nyilvánvalóbban szükségszerűségeink megismerésének útja lesz. A „száraz” közgazdaságtan nem először rengeti meg a legszemélyesebb nyugalmat, és talán még soha közvetlenebbül: arról van szó, hogy hallatlan erőfeszítésekkel megragadott forrásainkat maximálisan ki tudjuk-e használni, és minden eddigit meghaladó módon fejleszteni tudjuk-e? Az ipari társadalom nyelvén: élni tudunk-e a koncentráció, a nagy szériák előnyeivel, le tudunk-e mondani beidegzettségekről, kényelmeskedésről, lubickolóból úszóvá válunk-e? Ki tagadná, hogy már most sem élünk rosszul? Ki tagadná, hogy évek óta „menetrendszerűen” növekszik a tényleges bér, a személyi tulajdonban levő autók száma? S ugyanígy nő a megvásárolt könyvek, rangos műalkotások és — talán — az eladott hangversenyjegyek mennyisége is. A külföldi utas általában meglepetéssel néz szét jól rendezett országunkban — ezen a tájon nem szokhatott hozzá a falusi presszókhoz, Chopint játszó honvédekhez. Most hozzászokik az elegáns emberekhez, az ötórai teára járó munkásfiúkhoz és munkáslányokhoz. Mi is hozzászoktunk. Közhely azonban, hogy ez a „lubickolás” létrehozott egy sereg új ellentmondást, melyek feloldásra várnak, hogy a fejlődés üteme lassúbbodott, hogy kialakult egyfajta kártékony önelégültség is. A valóság az, hogy vívmányaink, eddig elért eredményeink mércéje a perspektíva lett, s távlataink csak úgy szélesíthetők, ha a társadalmi fejlődés anyagi alapjainak a konkrét körülmények által meghatározott, új kezelési módszerét dolgozzuk ki, s éberen őrködünk azon, hogy a társadalom és az egyének életformája is ennek megfelelően alakuljon át. A gazdasági élet új rendjét szabályozó, imponálóan egyszerű, világos, szabatos jogalkotás s az ezzel kapcsolatban jelentkező frázismentes, kritikai jellegű és az észre apelláló propagandamunka ezt készítette és készíti elő. Reményeink éppen ezért nem az általánosba kapaszkodnak, hanem esélyeink felmérésébe. Vitáink is ebből származnak. S ezek a viták mindenképpen egészségesek, még akkor is, ha a végrehajtáshoz szokott és szoktatott, vagy a biztonságérzetben ringott elmék néhol egyes kérdéseket, kifejezéseket túlságosan is merésznek, sőt ellenségesnek éreznek. Több, kétségtelenül meggyőző érv helyett csak egyet említek itt a viták különbözőségére: a szocialista állami és gazdasági rend opponenseit húsz éven keresztül a tagadás jellemezte, a gyűlölet, vagy vonakodás mögött irracionalista sötétség, előítéletek, nosztalgiák iszapja sűrűsödött. Érvek és ellenérvek itt mit se számítottak, de legalábbis nem voltak lényegesek, mert csak az indulatok kifejeződésének esetlegességei lehettek, perspektíva nélkül. Mai vitázóink túlnyomó többségét racionális indítékok szólítják a fórumra. Ma — így tapasztalom — kizárólag arról folyik a vita, miképp csinálhatjuk jobban. (Folytatás a 10. oldalon.) Beszélgetés dr. Fekete László elvtárssal, Miskolc Város Tanácsa V. B. elnökével Elöljáróban, mintegy a beszélgetések szokásos, kezdeti nehézségeinek leküzdésére, a riporter Szabó Zoltánnak Miskolcról írott sorait idézte: „...hiába kutattam a város lelkét, csak sokféle képpel válaszolt. Ha lelket kérdeztem, forgalommal felelt, ha szellemet, könyvkereskedéssel, ha egyéniséget, az Avassal.” Vajon, aki ma Miskolc leglényegibb vonását, mondjuk, „lelkét” szeretné megismerni, nem kerülne-e ugyanolyan helyzetbe, mint Szabó Zoltán? hogy statisztikával lenne kénytelen válaszolni? Fekete elvtárs eltűnődött: — Régtől foglalkoztat ez a probléma — mondotta —, vajon kifejezhető-e egy város, ebben az esetben Miskolc „leglényege” egyetlen tőmondattal, esetleg jelzővel? Találgattam a szinonimákat, s minduntalan a mozgás fogalomi körébe tartozó szavak jutottak eszembe: lendület, gyorsaság, fejlődés, iramlás... Nos, nem sokra mentem tétova tapogatózásommal, Miskolc nem engedte magát „besűríteni” egyetlen tőmondatba se, a jelzők esetlenül keringtek messze a lényeg fölött. — Vannak városok — vetettem közbe —, melyek egyetlen jelzővel is elénk varázsolhatók, még akkor is, ha az a jelző már régen nem fedi a lényeget. Például a „cívis” szó hallatán Debrecen jut eszünkbe. — Miskolchoz nem fűződnek ilyen, az egész magyarság tudatába ivódott képzetek, pontosan magam se tudom, miért. — Különös, nem gondolja, elnök elvtárs ? — Valóban furcsa — bólintott gondterhelten. — Én úgy vélem, a nép-nemzeti tudat formálásának „napszámosai”, immár kultúránk pantheonjának „lakói”, költők, írók, művészek trányoznak városunk múltjából. A hajdanvolt haravvások és rajongások, Csokonai, Petőfi, Arany, Ady és mások iskolai leckévé lényerült életművei népi-nemzeti köztudattá „mentik” a városokat. Móráról, Juhász Gyuláról Szeged jut eszünkbe, a debreceni kollégiumról kapásból tudunk sorolni nagy alkotóinkhoz fűződő, kedves és elkedve'-'ennő anekdotákat, műveket. És Miskolc? Mi történt Miskolccal? Úgy tűnik, mintha csak jelene és jövője lenne. — Pedig van múltja is — jegyezte meg Fekete elvtárs. — Nemrégen, 1965-ben ünnepeltük várossá nyilvánításának 600. évfordulóját. Viszont, amit mondott, kétségtelenül elgondolkoztató. Ez a város sem adott kevesebbet a hazának, mint más helységek, legalábbis ami az anyagiakat illeti, sőt, a legújabb kori magyar történelemben jelentős szerepet játszott, mint munkásváros. A munkásmozgalmi múlt, proletariátusunknak tőkeellenes megmozdulásai, antifasiszta küzdelmei nem hanyagolhatók el. Talán ezzel is magyarázható, hogy a hajdani „városatyák” nem szorgalmazták Miskolc kulturális fejlődését. Alighanem a szűkkeblű üzleti szellem, iskoláinak kevésbé híres volta, felsőfokú humán tanintézetek hiánya is okozta, hogy nem tudtak — egész életre — megtelepedni itt neves művészek. Mint már az előbb is szóba került, Miskolcot lehetetlen egyetlen jelzővel, avagy tőmondattal kifejezni, lelkéhez férkőzni. Mi, mai miskolciak is szívesen folyamodunk statisztikákhoz. Nagyságrendjét már eldöntötte népességszáma. A szűkösen 100 ezer főre elegendő lakáskeretbe 176 ezer ember zsúfolódott a felszabadulás óta, s bár építettünk hozzá még több mint 20 ezer lakást, még mindig kevés. — Lelkes lokálpatrióták — így magam is —, ha lekicsinylő véleményeket hallanak Miskolcról, menten előhozakodnak városunk valóban gyors fejlődésével. Én azonban azt tapasztaltam, hogy még ezek a lelkes emberek sem tudnak eleget Miskolcról, valójában még forgalmi mutatókkal sem illusztrálják a fejlődés ütemét. Az az érzésem, a város fejlesztését szorgalmazó erőfeszítésekkel megközelítően sincsenek arányban az eredményeket, illetve a gondokat propagáló erőfeszítéseik. — Sajnos, ez így igaz — jegyezte meg Fekete László. — Miskolc sajátos helyzetben levő nagyváros. Alig akad olyan helysége az országnak, ahonnan ne volna bevándorló Miskolcra. Elesett, nehéz sorsú tájak lakói húzódtak ide, a város több mint 92 ezer munkahellyel várta őket, jelentős részüknek lakást is biztosított már. Mi azonban tudjuk, mindez még nem elég az „üdvösséghez”, a tegnap földművese máról holnapra nem válik városlakóvá. Hogyan gyorsíthatnánk meg ezt a folyamatot? Mi úgy gondoljuk, hogy tétova találgatások helyett tudományos alapokra kell helyeznünk a városfejlesztés, a városlakóvá válás problémáját. Feltétlenül tudatosítanunk kellene, honnan indult ez a város és hová jutott. Engem elkeserítenek az olyan kibicek, akik csak nevetőkívülállóként fanyalognak dolgainkon. Nos, olyan kibicekre lenne szükség, akik néha sírnak is, ha valami nem sikerül, ehhez viszont az kell, hogy eredményeinkről, gondjainkról időben tájékozódjanak állampolgáraink. A város sajátos problémákat vet fel, ezeket tudatosítani szeretnénk, egyszóval tömegméretűen kialakítani olyan városlakói tudatot, mely serkentőleg hathatna vissza ötleteivel, jó meglátásaival városunk fejlődésére. Ezerszám kapnak modern lakást még korántsem modern emberek. Hogyan jussunk el hozzájuk, hogyan segítsünk nekik abban, hogy megfelelő módon használják lakásukat, kényelmesen rendezzék be, és nem utolsósorban, a lakás fogalmát ne szűkítsék le pusztán a maguk lakására, tágítsák ki azt a folyosóra, majdan a járdára, térre, és főleg a szomszédokra? A kerületi tanácsok igényként emlegetnek valamiféle művelődési otthont, olyant, mint a falvakban van. Kérdezem én, valóban ez a lakosság igénye, avagy könyvtárat, libresszót, esetleg lakótelepi klubházat építsünk inkább? A megfelelő döntés meghozatalában nem kis szerepe lehetne a jó irányban befolyásolt közvéleménynek is. De hát ehhez a városi léthez szorosan kötődő, felelőssége magaslatán álló újság is kellene. Tudjuk, egy újság könnyedén beférkőzik a lakásokba, az emberek asztalára kívánkozik, a kíváncsiság, a tájékozódás igénye hozzá hajtja az embereket. Engem elszomorít, hogy emberek ezreitízezrei érdektelenül járnak-kelnek olyan létesítményeink mellett, amelyek pedig országosan is egyedülállóak. Látom az országos sajtóban, hogy kisebb város 9 emeletes lakóházának örvend, fényképmelléklettel, és akkor én a mi magasházunkra gondolok, az ország legnagyobbjára, melyet egy mínuszos hírrel letudtak. Amikor a pesti Astoria-aluljáró épült, képes riportot láttam még arról is, hogy „már sorolják fel a takarítónők”. A hejőcsabai aluljáró jóval többe került, megépítésének körülményei is sajátosak voltak, hiszen közben egy pillanatra sem állhatott meg a vonatforgalom. Nos, tudnak erről a miskolciak annyit, mint a körúti aluljáróról, amit szinte naponta riportozott a sajtó, tv, rádió? A városlakói közgondolkozás hogyan építhető a tények kellő ismerete nélkül? — Valóban, a tényismeret biztosítása, a korszerű tájékoztatás nélkül ez a folyamat nem mehet végire. Kémiai fogalommal szólva: az eseményekről már „naszcensz” állapotukban, születésük pillanatában értesítenünk illenék annak a városnak a polgárait, akiknek „életközegében” történt az esemény. E közeg természettanára is következtethetünk az események természetéből. Fölvetődik azonban a kérdés: vajon egy városi lap alapításához szükséges anyagi és egyéb feltételeket biztosítani tudnák? — Igen — válaszolt egyértelműen Fekete elvtárs. — Jelenleg például nem kis összegbe kerül a különböző rendezvények propagálása, meghívók, plakátok, egyebek. Ez az összeg tetemes, ugyanakkor rengeteg papírba is kerül. Mindemellett Miskolc elég gazdag város ahhoz, hogy egy ennyire fontos vállalkozáshoz „besegítsen”. Visszatérve beszélgetésünk kezdetére, hiszem, hogy egy városi lap serkentőleg hathatna Miskolc irodalmi, művészeti életére is, s mind több alkotó teremne ezen a régebben oly mostoha talajon, akik az ország közvéleményét is magas művészi, vagy közírói szinten tájékoztathatnak e valóban lendületes város életéről. G. M.